https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Charles Baudelaire – Találkozás egy ismeretlennel

    (Babits Mihály fordítása)

    A kába utcazaj vad hangokat vetélt.
    Mély gyászban karcsú hölgy, arcán szent szenvedéssel
    suhant egyszerre el előttem, lusta kézzel
    emelve ringatón a fodrot és szegélyt.

    Nemes, nagy, ideges, lába szobor. Előre
    görbedve, mint különc, ittam én, elbűvölt,
    a kába mézet és a gyilkoló gyönyört
    szeméből, mely fakó ég, s viharok szülője.

    Egy villám… s újra éj! – Óh, illanó csoda,
    kinek tekintete lelkem újjászülötté
    igézte – az örök időn látlak-e többé?

    Másutt – óh, messze majd! későn! talán soha…
    Mit sejtem, merre szállsz? Mit sejted, merre bolygok?
    Te, kivel – s tudtad ezt! – lehettem volna boldog!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kabós Éva – 80 évesen

    Szeretnék versben elbúcsúzni
    attól, mi szép volt nekem,
    „törvényen kívül” is fény,
    és virágok a hegyen…

    Oly szegényen ezüstöm volt a
    lármázó patak,
    szépen búcsúzni
    fáradó agyamban már
    nincsenek szavak…

    A fények ott játszanak
    még mindig a hegytetőn,
    de elérni a
    csúcsokat már nincs erőm –
    nem jutok fel a
    rímeket-rejtő hegytetőre,
    vonszol magával
    erdélyi sorsom nyolcvan éve –
    s nincs már erőm bontani
    piros fonalat: teremteni párnát, terítőt
    – az ősit –, írásosat…

    De még szeretném megköszönni,
    mi szép volt nekem,
    fényt és virágot
    a Mezőség dombjain,
    és a székely hegyeken,
    megköszönni a hópelyhet
    és napot,
    az eltévedt golyókat
    és az eltaláló szót –
    Egy versbe zárva megköszönni,
    hogy még itt vagyok!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – A sirály születése

    Apja nem volt és nem volt anyja sem.
    Fészek-odúban nem költötte ki
    epedve búgó madárszerelem.
    A legelső sirály
    fehér villám a fekete vizen,
    csak úgy támadt, magától, –
    fészek helyett dühöngő tengerárból.

    Az ős-tengeren dühöngött a szél,
    a hullámok dörögve tornyosultak,
    majd égbe szálltak, majd pokolba hulltak,
    az ős-vizek veszett démonai
    vihart arattak, mert szelet vetettek, –
    csak lelke nem volt még a fergetegnek.
    Teremtett hát lelket magamagának.

    Egy hullám jött a part sziklafalának,
    hegy-magas, bús-fekete, iszonyú, –
    hullám, milyet még nem látott a part
    és nem kavart fel égiháború.
    Rendült a szirt, amelyre fölcsapott,
    a tajték szikrázott a szirt előtt, –
    s a tajtéknak e percben szárnya nőtt!
    Két hófehér szárny. Velük lebegett
    a vihar lelke a vihar felett.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta – Kóborló lelkek

    Van lélek, amely fényével beragyog
    zord erdőt, folyókat, az egész életed.

    Szárnyaló gyermek, megfáradt vándor,
    gondjait, titkát halkan osztja meg veled.

    Szikrázó hévvel örökkön élni vágy,
    szava álom és mindig tiszta láng.

    Nem tud bántani, haragja nincs,
    amerre lép, nyomában ott a kincs.

    Van lélek, amely csapongó, szertelen,
    szelíd vagy vad, mégsem árt soha neked.

    Vannak napsugárral átszőtt lelkek is,
    melyek melege átjárja a te szíved is.

    Kik a mosolyuk mögött könnyet ejtenek,
    s halvány csillagon keresnek helyet.

    Vannak lelkek, kik halkan zümmögők,
    nektárt gyűjtenek, s nem tudod, kik ők.

    Van lélek, amely egy láthatatlan kéz,
    ha elesel, fölemel, s többé nem félsz.

    Van lélek, melynek végtelen sikolya
    szívedbe mar és nem enged el soha.

    Van lélek, amely álnok, hitszegő és hazug,
    éget, mint zsarátnok, ha egyszer bajba jut.

    Van lélek, mely éhesen kóborol, s ha enni, inni
    adsz neki, akkor is menekül, mint a farkasok.

    Van lélek, ki a dicsőség mezején
    kardot kirántva győztesen előre tör,

    s nem látja senki: mellén a csillag
    más harcosok vérétől tündököl.

    Ember!
    Te, ki kóbor és gyarló lelkekkel találkozol,
    hibázol, ha gyűlölsz, ítélsz vagy csodálkozol.

    Csak tudnod kell:
    van lélek, amelyben látod az eget,
    s van, amelyben pokol tüze fenyeget,

    van, mely a sötét éjben utat mutatva neked ragyog,
    s van, amely villanó fényével egyetlen csapással
    halálra sújt!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rainer Maria Rilke – Végső töredék

    Te jöjj, te végső: elismerlek téged,
    gyógyíthatatlan kín, testembe szőtt.
    Ahogy lélekben égtem, benned égek:
    a fahasáb sokáig küszködött
    lángoddal: nem hagytam, hogy elemésszen,
    de most táplállak, benned égek én,
    s e rémség poklában lesz szelíd lényem
    e földön túlvilági rém.

    Tisztán, már terv nélkül, jövőtlenül
    és szabadon a kín-máglyára léptem.
    Mert nincs hol vennem jövendőt cserében
    a szívemért, mely némán kimerül.
    Még az vagyok valóban, aki ég?
    Emlékeket sem tűrök idebenn.
    Ó élet, élet: kinti lét.
    S a lángban én. Nem ismer senki sem.

    (Lemondás. Most nem úgy mint gyerekkorban
    ha betegség jött. Haladék. Ürügy:
    nagyobbá válni. Hangok, suttogások.
    Ne keverd ebbe régi ámulásod.)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta – Számvetés

    Csak nézem az elmúlt éveket,
    számvetésre megérten lehunyom szemem.
    Mi voltam, s mi lehettem volna,
    mi az, mit nem, vagy meg kellett volna tennem?

    Korán megtanultam én a rendet,
    szeretni mégsem tudtam, csak a szívemmel.
    Szerettem beteget, árvát, elhagyottat,
    szerettem örülni az életnek, a pillanatnak.
    Vesztettem szerető anyát, apát, társat, gyermeket,
    öröklétük folyton fojtott, mérgezett, belőlem részeket kivett.
    Védtelenül hánykódtam a múlt s a fájdalmak tengerén,
    partra vetődtem, éveket küzdöttem: legyek újra egész.

    Hittem a csodában, Istenben s a mában,
    hittem az emberre szabott önzetlen jóságban.
    Az őszinteségemért mindig csak botütést kaptam,
    balga akarattal, elvenni ebből, csak nagyon ritkán hagytam.
    Vágytam, álmodtam, valóra váltottam,
    sorsom ezzel elrendeltetett.
    Hallattam siketet, láttattam vakot.
    Isten elhagyott.
    Lelkem a vágyak rabja lett.
    Nem kellett szerelem szeretet helyett.

    Megtanultam a bánatban az örömet,
    bűnökben az erényt látni meg.
    Voltam alázatos, reménnyel teli.
    Lázadó, boldog és boldogtalan,
    szelíd, vad, fogoly és szabad.
    Gyenge és vasakarat.
    Fehér és fekete.
    Önző dög, s ki szívét-lelkét másokért tette le.
    Okos és ostoba. Nem, nem!
    Okos nem voltam soha.

    Megtanultam a sorsommal békében élni,
    elfogadni és soha nem kérni.
    Kiáltani nem tudok, halkan suttogom: így kellett legyen.
    Két semmi között a lét egyetlen pillanat, míg lehunyom szemem.
    A fájdalmakkal számolni kell, de harcolni ellene nem érdemes,
    egyszer úgyis elvérzek ezen az élet-seben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hervay Gizella – Utolsó levél Szilágyi Domokosnak

    már fél tíz van és senki se jön
    otthonról csak én megyek
    de nélküled nem mehetek

    írógépemen tulipán
    és olyan egyedül vagyok
    mint látók között a vakok

    emlékszel mikor Páll Laji
    csak mondta mondta a verseket
    faltól falig és elesett

    mikor a versekből kifogyott?
    kihűlt a krumplipaprikás
    és este lett és börtön a ház

    a ház? a bolt: a kegyszerüzlet
    csak loptuk a villanyáramot
    az államtól mert nem adott

    csak alhatatlan éjszakát
    de lefeküdtünk mégis a földre
    a villamosok mennydörögve

    dühöngtek arrébb hat méterrel
    és hat éve nem festett Páll Laji
    nem tudtunk mit mondani

    eladtunk kétméternyi könyvet
    vettünk festéket ecsetet
    és Laji négykézláb esett

    úgy festett egyszerre minden képet
    ahogy most rád gondolok
    faltól falig mert rab vagyok

    de dolgozom – ezt akarod?
    ha kimoshatnám az ingedet
    jaj úgy félek ha integet

    a rendőr ha zebra mellé lépek
    mindentől félek egyedül
    és bántottalak – elkerül

    árnyékod is – nem néz vissza
    varrnék neked végtelen
    délutánokat éjeket

    elmennénk együtt Diósadra
    néznénk, hogy a kék iringó
    szára mint a messze ringó

    csillagokban a vérerek
    és homlokodon most is lüktet
    a pici ér a föld alatt tüntet

    mert minden itt van ami volt
    már fél tíz van és nem lehet
    hogy nem halhattam meg veled!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos – Védekezés

    Próbálgatom, tanulgatom,
    hogy ne szeresselek nagyon.

    Félelmesek a viharok,
    s én romló törzsű fa vagyok.

    S minden nagy érzés új gyökér,
    mely földbe köt, ha mélyet ér.

    Magam hullásra készítem,
    gyökereimet gyengítem:

    Ha a viharban dőlni kell,
    fogódzás nélkül dőljek el.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire – Romantikus naplemente

    De szép a Nap, mikor feljön a láthatáron
    és mint egy robbanás, messziről ránk köszön!
    – Boldog, akinek épp ily baráti öröm
    a nyugovása, mely gyönyörűbb, mint egy álom!

    Emlékszem!… Tűz-szeme alatt tó, kert, virág
    s minden mint dobogó szív zihált a melegben…
    – Fussunk feléje, óh késő van, sebesebben,
    fogjuk el legalább egy ferde sugarát!

    De sohse érem el az Istent, egyre hátrál;
    a győzhetetlen Éj már kifeszíti sátrát,
    birodalma sötét, borzongó, iszapos;

    sírok szaga kering a fekete homályban
    s a mocsár partjain riadozva a lábam
    kóbor varangyot és hideg csigát tapos.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály – Emlékezés

    A pókhálóra harmat esett:
    bús unalmamra egy könnycsepp ma este.

    A hold az égen párt keresett,
    a széles égen hasztalan kereste!

    Már elhallgattak a madarak,
    annál hangosabban szóltak a tücskök.

    És szinte láttam a fény alatt
    ellengni a világot, mint a füstöt.

    A fényen valami átfutott,
    bársonyok kápráztak előttem.

    A hangod is eszembe jutott,
    mely elszállt az örök időkben.

    Forrás: Lélektől lélekig