Szerző: Mária Németh

---

Mikor magadra maradsz, szép leszel,
szeretnek majd és fölemelnek,
mert jó lesz szeretni majd, ha nem leszel.
Ülsz majd és bólogatsz,
szemed nyitva egy kicsit,
s dúdolva úgy emlegetnek,
mint akit visszahívtak sokszor,
de nem jött, nem érkezett meg,
s csak szólogatták egy közös néven nevezve,
de hiába várták nappal és hiába minden éjszaka,
tejet, bort, vizet hiába raktak, hiába raktak asztalára fényt,
s míg évek teltek el, nem mondta azt se: miért ne jönnék.

De aztán hirtelen – csak annyi volt: fejet hajtottak itt,
felemeltek ott – székedben ülsz bólogatva,
szemed épp csak kitárva,
és mind beszélnek most, sírnak is talán,
hogy végre itt vagy, látogatsz, látogató csak, tudják,
de most már biztosan maradsz

egy kicsit. Mert ez jó, elég, mert
vártak és nézni most elég, hisz
szép vagy, erős és hallgatag, és
így szeretnek, csak így,
és mind beszél, beszél, beszél.

De nem vagy ott, mert
nem leszel, addigra tudod, jó lesz szeretni majd,
mikor fölemelnek és szeretnek,
mert elég már úgy is, ha magadra maradsz.

És mint képet a fehér falon, nézed őket
oldalra dőlve kicsit, keretbe rendezel, fényt mérsz,
és rögzítesz a megfelelő tekercsre,
és lejátszod újra és újra a filmet, mert lehet,
mert nincs rajta semmi,
te sem.

Forrás: Lélektől lélekig