Szerző: Mária Németh

  • Zelk Zoltán: Ez már az ősz

    Ez már az ősz. Itt-ott még egy tücsök
    dalt próbál szegény, a füvek között.
    Szakad a húr, szétfoszlik a vonó –
    nem nótaszó ez már, de búcsúszó.

    Ez már az ősz. Borzongva kél a nap.
    Közeleg a rozsdaszínű áradat.
    Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött –
    elnémul a rigó, el a tücsök.

    Mily korán jő, mily korán tör felénk –
    hogy kortyolnánk még a nyár melegét!
    Be üres is volt idén a pohár,
    be hamar elmúlt ajkunktól a nyár!

    S hallod, ők is, hogy szürcsölik a fák
    az őszi ég keserű sugarát.
    Hiába isszák, nem ad már erőt,
    csügged az ág, sárgára vált a zöld.

    Csügged az ág, ejti leveleit. –
    Ó, ha az ember is a bűneit
    így hullatná! s lomb nélkül, meztelen,
    de állhatnék telemben bűntelen!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szerb Antal: A tizenhat éves

    Jó fiu vagy.
    Alagútakat már nem fúrsz a homokba.
    Néha tornyokat látsz ledőlni estefelé
    ha szemed dörzsölve túlvilágból
    felkelsz a bükkfák alatt.
    A park vaskapui zárvák az előírt óra után
    és csolnakod nem táncolják körül
    delfinek és könnyű angyalok.
    Magányos eveződ alszik a hullámokon,
    a tengeri démon arca néha sárgán feldereng.
    Sötét utcákon bámulsz kőcímerekre,
    a sarkon túl állnak a néma tornyok,
    összerezzensz fegyveres őr előtt.
    Tizenhat éves, a te szemed mögött birodalmak hullanak alá,
    éjszaka ijeszt a kályha egyszerre.
    De nemsokára:
    könnyű sarúkkal táncolsz gyárkémények ormán,
    zászlókat bontasz országok felett,
    tizenhat éves, ne húnyd le a szemed
    ha Aphrodite születésekor
    felcsillan előtted a pikkelyeshátú tenger.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Karinthy Frigyes: Az egyfülű kosár (részlet)

    „Nézze – mondtam –, a szerelem olyan, mint egy kosár, aminek csak egy füle van, fölül. A kosár nagyon nehéz, legalábbis viszonylagosan, egy ember számára, aki cipeli, szenved tőle, liheg és sír a keserves cipekedésben. Ha mind a kettő vihetné egyszerre, könnyű és kellemes teher volna a kosár, tekintettel tartalmára, mert igen kellemes csók-elemózsiával van tele, érdemes felszaladni vele akár a padlásszobába is. De úgy látszik, természetében van az az ügyetlen elrendezés, hogy csak egy füle van a kosárnak; mindig az egyik kénytelen hurcolni az egészet, s olyankor a másik vígan fütyörész, könnyedén ugrál a lihegő szerelmes mellett, esetleg el is szalad, ha nem is nagyon messze! Mihelyt azonban, akár fáradtságból, akár dacból, a soron levő leteszi a kosarat, a másik (mert öntudatlanul mégiscsak sajnálja a kosár tartalmát) rögtön felveszi, és most ő cipeli tovább, a másik fellélegzik, szerepet cserélnek. A szerelem istenien szép és mulatságos játék, de bele kell törődnünk, hogy ami benne szenvedés, azt nem lehet megosztani – mint az örömét –, azt mindig, egészben, az egyik fél kénytelen vállalni belőle, az, amelyik éppen jobban szereti a másikat, mint a másik őt; viszont nem megy másképp, ahhoz, hogy a dologból kijöhessen valami, az egyiknek okvetlenül jobban kell szeretni a másikat, mint ahogy az őt szereti, feltéve persze, hogy a kosárnak volt valaha tartalma: kölcsönös vágy és megkívánás. Ezzel a kényelmetlen és igazságtalan súlyelosztással nagyon sokáig eltarthat egy szerelem – persze a végén eljön az idő, mikor a kosár tartalma végképpen kimerülvén, egy napon a másik nem veszi fel, mikor az egyik letette. Ez esetben… a kosár ott marad az utca közepén, arra jön egy kiskutya és sarokkőnek nézi.”

    Forrás: Karinthy Frigyes prózája

  • Georg Trakl: Napkelte előtt

    A homályban már csattog a madárszó,
    fölzsong a lomb, a forrás fölzenél,
    s mint zsenge vágy, a felhőkön sugárzó
    bíbor remeg. Világosul az éj –

    A hajnal végigsimít a szerelmek
    lázban parázsló ágyán, ujja lágy,
    s álomban teljesíti be az ernyedt
    csókok félébren érzett mámorát.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kovács Anikó: Zenevers

    (Neked…)

    Fulladásig feszes napsugárban lobban,
    fényben mártózik minden, mint az álom,
    bús cselló, lágy hegedű, mélykék zongora…
    …lehunyt szemmel is látom.

    Muzsika, – e tágra nyílt parázsló „szemek”,
    melyek hirtelen, egyszerre rámtapadnak:
    élvezem, hallom, zuhognak fejem felett,
    mintha lángoló tükörben látnám magamat.

    A zenével átszületek egy boldogabb világba,
    üstökösként hull lelkembe a hang,
    olyan minden, akár egy szép varázslat,
    vagy bronzból öntött, ódon, szép harang.

    Lelkem új ruhába öltözik, a dallam szárnyal,

    • mennyire szeretem hajlékony, mézes ízeit, –
      és ebben az összetartó, édes simulásban
      még lélekgyilkos bánatommal is kibékít.

    Akad, mi vad, – és hulláma fodros háttal zenél,
    s talán épp ezért: néhány örökre szívemhez nőtt;
    van, melyből árad, zúdul felém a szenvedély, –
    …tőlük, és derengő másnapomtól remélek új erőt.

    Hadd szóljon hát, áradjon, bűvöljön az ének,
    s én, ki elhagyom e világot halkan, suhogva,
    ámulom nagyságát a muzsika szép szellemének –
    és hagyom, hogy becézzen szeptember utója.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika: Fák vagyunk

    Két tőről fakadtunk, s lám, lombjaink
    Egymásba nőttek eltéphetetlenül.
    Kívül tép a szél, de madárdal szól
    Itt mélyen, leges-legbelül.
    Ha zúg az erdő, farkasok ha jönnek,
    Vagy balta éle csap kérges húsunkba,
    Csak összefonjuk erős ágaink,
    S nem omlik össze a büszke korona.
    Fák vagyunk, barátom, s az égig érünk,
    A napot is elérjük, hogyha kell.
    Most vihar van. Veszett ma a világ.
    De te fa vagy. S a fák sosem adják fel.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Christine de Pisan: Magam vagyok

    Magam vagyok és csak magányra vágyom,
    magamra hagyott társam és szerelmem,
    magam vagyok, nincs hű uram-barátom,
    magam vagyok, haragvón, csendesedten,
    magam vagyok gyötrő nehéz hevemben,
    magam vagyok, hogy nálam senki jobban,
    magam vagyok hívemtől elhagyottan.

    Magam vagyok, ha ablakom kitárom,
    magam vagyok szobámba rejtezetten,
    magam vagyok hallgatni nagy sírásom,
    magam vagyok, letörve, ernyedetten,
    magam vagyok, bár mind keservesebben,
    magam vagyok kuporgón a sarokban,
    magam vagyok hívemtől elhagyottan.

    Magam vagyok mindenütt a világon,
    magam vagyok jártomban s megpihenten,
    magam vagyok, hogy nincs ebben se párom,
    magam vagyok mindentől elfeledten,
    magam vagyok, ha sértést kell viselnem,
    magam vagyok, ha könnyem elzokogtam,
    magam vagyok hívemtől elhagyottan.

    Herceg, most gyűl a bánat csak felettem,
    magam vagyok gyásztól fenyegetetten,
    magam vagyok sziromnál hervadóbban,
    magam vagyok hívemtől elhagyottan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: A lelkem Kánaáni-magvai

    Majd elmulnak ezek a remegések,
    Lesz az Életnek cukros bora,
    Majd zúgni fog kis templomban az ének,
    Havas karácsony s Úr-vacsora
    És rigmusos gyermekek jönnek.

    S tán árka lesz ennek a vád-özönnek,
    Győztesre szárad ázott szárnyam
    S eljön, hogy majd csak azt kivánjam,
    Ami beteljesedhetik
    S hogy újból és fentujjongva akarjak.

    Majd galambok lesznek a lomha varjak,
    Finom nő-testek, remegősek
    Várják vágyón, hogy lepleiktől
    Szabadítsam meg őket
    És nagyon sokan szeretnek ismét
    S én sokakat fogok nagyon szeretni.

    Szent szántásba akkor fogom majd vetni
    Lelkem Kánaán-magvait,
    Melyek ma még, jaj jaj, rohadnak.
    Dicső leszek s örülni fogok
    Mindennek és magamnak
    S a földnek, melybe áldott, bő markom
    Hitet, jövendőt, örömet hintett:

    De ha nem így lesz, az is mindegy.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika: Robinsonáda

    „…Úszunk – ki szemben, ki pedig az árral…”

    Homlokunk ránca száz éj verte hullám,
    ajkunkat örvényként szaggatja a szó,
    az elszürkült Dunát is kékbe írjuk –
    bár sose vesz fel minket semmilyen hajó.

    Mint meder mélyén kavics a kavicsot,
    úgy csiszolják egymást lelkünkben a versek.
    Látjuk, hogy a másé végzetes tajték,
    míg tollunk a lapra kínrímeket serceg.

    Robinson se lehetett jobban árva,
    mint kosár alján az elvetélt gondolat.
    Úszunk – ki szemben, ki pedig az árral,
    pedig se így, se úgy nem érünk partokat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: Hephaistos

    Lendült, szökött az első mozdulat:
    karjának izmát érzé már a sánta,
    mely szinte végtelenbe szétszaladt
    s a gyors bolygók terét magába zárta.

    A második: görcsös volt. Elgyötörte
    egy pontra szegzett szívós indulat,
    mely álmodott fenn-fénylő pajzsokat
    és rejtett kincsek századát a földbe.

    Pinty-csőrnél gyengébb volt a harmadik,
    csöpp rezdülés a két nagy társ tövében,
    fürödve az erő fölöslegében.

    Onnan való, ahol békénk lakik,
    hol tág kút tátong mindennek szívében,
    s a tett boldog, ha benne alhatik.

    Forrás: Lélektől lélekig