Szerző: Mária Németh

  • Szécsi Margit: Lelkemet láttam

    Lelkemet láttam
    piros ruhában.
    Kiben nem hittem:
    lelkemet láttam.

    Forrás: Lélektől lélekig—

  • Fodor Ákos: Bíztató

    Ha majd e-világon
    lehetetlen lettem,
    akinek hiányzom:
    magában keressen.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Vörösmarty Mihály: Névnapra

    Úgy áldjon meg Isten neved napján,
    Hogy beérhesd vele minden órán.
    Legyen élted mint a virágos fa:
    Remény s öröm virágozzék rajta.
    Mely sok szívnek keserű gyötrelem,
    Legyen neked édes a szerelem.
    Igaz legyen, s mindig hű, szeretőd,
    Ki jobban szeressen, mint te szereted őt.
    Bánat ha ér, legyen az rövid éj,
    S utána hosszú boldog nap a kéj.
    S bárhova visz tőlünk a szerencse,
    Lépésidet emlékünk kövesse.
    S rokon érzet tartson köztünk hidat:
    Te se felejtsd távol barátidat.

    Forrás: eternus.hu – Vörösmarty Mihály: Névnapra

  • Áprily Lajos: Ködös évszak előtt

    Most gyűjtsd a fényt. Magas hegyekre menj,
    ahol kékebb és ragyogóbb a menny.
    A lelkedet csűr-szélességre tárd
    és kéve-számra szedd a napsugárt.

    Azt is, amit a nap búcsúzva ont,
    ha arany küllőt vet a horizont,

    s ott is, hol késő délutánokon
    még megragyog fémsárga lombokon.

    Sietni kell. Egy nap leszáll a köd
    és szűkre fogja szemhatár-köröd.

    S egy éj is jön, mely csillagfényt sem ad,
    s évmilliókig nem lesz sugarad.

    Forrás: a mellékelt verses kép

  • Pilinszky János: Apokrif

    1

    Mert elhagyatnak akkor mindenek.

    Külön kerül az egeké, s örökre
    a világvégi esett földeké,
    s megint külön a kutyaólak csöndje.
    A levegőben menekvő madárhad.
    És látni fogjuk a kelő napot,
    mint tébolyult pupilla néma és
    mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

    De virrasztván a számkivettetésben,
    mert nem alhatom akkor éjszaka,
    hányódom én, mint ezer levelével,
    és szólok én, mint éjidőn a fa:

    Ismeritek az évek vonulását,
    az évekét a gyűrött földeken?
    És értitek a mulandóság ráncát,
    ismeritek törődött kézfejem?
    És tudjátok nevét az árvaságnak?
    És tudjátok, miféle fájdalom
    tapossa itt az örökös sötétet
    hasadt patákon, hártyás lábakon?
    Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
    a rézsut forduló fegyencfejet,
    ismeritek a dermedt vályukat,
    a mélyvilági kínt ismeritek?

    Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
    a haragos ég infravörösében.

    Így indulok. Szemközt a pusztulással
    egy ember lépked hangtalan.
    Nincs semmije, árnyéka van.
    Meg botja van. Meg rabruhája van.

    2

    Ezért tanultam járni! Ezekért
    a kései, keserű léptekért.

    S majd este lesz, és rámkövül sarával
    az éjszaka, s én hunyt pillák alatt
    őrzöm tovább e vonulást, e lázas
    fácskákat s ágacskáikat,
    levelenként a forró, kicsi erdőt.
    Valamikor a paradicsom állt itt.
    Félálomban újuló fájdalom:
    hallani óriási fáit!

    Haza akartam, hazajutni végül,
    ahogy megjött ő is a Bibliában.
    Irtóztató árnyam az udvaron.
    Törődött csönd, öreg szülők a házban.
    S már jönnek is, már hívnak is, szegények
    már sírnak is, ölelnek botladozva.
    Visszafogad az ősi rend.
    Kikönyöklök a szeles csillagokra –

    Csak most az egyszer szólhatnék veled,
    kit úgy szerettem. Év az évre,
    de nem lankadtam mondani,
    mit kisgyerek sír deszkarésbe,
    a már-már elfuló reményt,
    hogy megjövök és megtalállak.
    Torkomban lüktet közeled.
    Riadt vagyok, mint egy vadállat.

    Szavaidat, az emberi beszédet
    én nem beszélem. Élnek madarak,
    kik szívszakadva menekülnek mostan
    az ég alatt, a tüzes ég alatt.
    Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
    és mozdulatlan égő ketrecek.

    Nem értem én az emberi beszédet,
    és nem beszélem a te nyelvedet.
    Hazátlanabb az én szavam a szónál!
    Nincs is szavam.
                                 Iszonyú terhe
    omlik alá a levegőn,
    hangokat ad egy torony teste.

    Sehol se vagy. Mily üres a világ.
    Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
    Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
    Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

    3

    Látja Isten, hogy állok a napon.
    Látja árnyam kövön és kerítésen.
    Lélekzet nélkül látja állani
    árnyékomat a levegőtlen présben.

    Akkorra én már mint a kő vagyok;
    halott redő, ezer rovátka rajza,
    egy jó tenyérnyi törmelék
    akkorra már a teremtmények arca.

    És könny helyett az arcokon a ráncok,
    csorog alá, csorog az üres árok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare: XXX. szonett

    Ha a merengés édes ünnepén
    Együtt ülök a múlt árnyaival,
    Sóhajt bennem a sok vesztett remény
    S elmúlok: sír újra a régi jaj:
    És noha nem szoktam, megkönnyezem
    Egy-egy barátom, kit időtlen éj fed,
    S felzokog a rég-megölt szerelem
    S köddé vált arcok fájnak, messzi képek,
    És tűnt bánatok új bánata hasgat
    S ahogy kín kínra feltámad megint,
    Bús számláját sok panaszolt panasznak,
    Nem először, fizetem újra mind.

    De ha közben eszembe jutsz, barátom,
    Nincs veszteségem és a gyász csak álom.

    Szabó Lőrinc fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare: XXIX. szonett

    Ha, vesztve nép és Szerencse kegyét,
    Árvultan sírok kivert voltomon,
    És zaklatlak, hiába, süket Ég,
    S nézem magam és sorsom átkozom,
    S irigylem a reménykedőbbeket,
    Különbeket és tapsoltabbakat,
    Ezt, mert többet tud, azt, mert verse szebb,
    S fő-kéjem öröme is szikra csak:
    Akkor, magam már-már megvetve, rád
    Gondolok – s lelkem (mint a hajnali
    Pacsirta, mely a föld árnyain át
    kitör) az ég kapuit zengeti;

    Mert édes emléked is annyit ér,
    Hogy balsorsom sem adnám trónokért.

    Szabó Lőrinc fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare: XXVIII. szonett

    Hogy legyek hát megint derűs kedély,
    Ha az áldott pihenés elkerül?
    Ha nehéz napom nem könnyíti éj,
    S napra éj s éjre nappal nehezül?
    Mindkettő, bár ellenséges hadak,
    Gyötrésemre barátként összefog,
    Ez, hajszolva, az meg panaszomat
    Keltve, hogy tőled mind messzebb jutok.
    Hízelgek a napnak: beragyogod,
    Ha felhőfoltos is a végtelenség;
    S a fekete éjnek: te csillagok
    Nélkül is megaranyozod az estét.

    De a nap kínom napról-napra nyújtja
    S éj edzi éjről-éjre szomorúbbra.

    Szabó Lőrinc fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Guillaume Apollinaire: Búcsú

    L’Adieu

    Letéptem ezt a hangaszálat
    Már tudhatod az ősz halott
    E földön többé sose látlak
    Ó idő szaga hangaszálak
    És várlak téged tudhatod

    Vas István fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rákos Sándor: Önarckép

    1953–1964

    Madárnak kellett volna lennem.
                        és elröppennem
    De kő vagyok, ólommal erezett.
                        Ólomszárnyon lebegek.

    *

    A mézem is – darázsgyüjtötte méz.

    *

    Hiába intem magam bölcsességgel,
    hogy legyen elég a pillanat terhe,
    mikor egész multam s egész jövőm
    hegyes szögekkel a szívembe verve.

    *

    Bátrabban élj! Félelmeidet győzd le!
    Ilyen hős légy, ha nem lehetsz más!
    Mert alig van biztosabb erőforrás,
    mint a legyőzött félelem.

    *

    Meghajszolt állat, elbotlik a test,
    az értelem kibúvókat keres,
    de míg lendülne hajdan büszke szárnya,
    belátja már, úgyis minden hiába.

    *

    A pokol tornácára vettetett,
    helyük nem találó lelkek közé.
    Bűn nélkül mondtak rá ítéletet.
    Nem pörölt. Hagyta, hogy megkötözzék.

    *

    Vaskorban éltem. Éles pengék
    hasogatták födetlen mellemet.
    Bocsássatok meg, kik megöltetek –
    ha bocsánatos bűn a bűntelenség!

    *

    A soha-meg-nem-alkuvás
    dühét-gyönyörét
    karszti bokrok
    tőletek tanultam.

    *

    Elszántan, mivel minden perc utolsó,
    papírlapnak feszül a homlokom –
    így építem föl sorsomat soronként.

    *

    Az örökifjú, meztelen égbolt
    borul az ember vágyai fölé.

    *

    Szívemet már megigazítsd,
    félelmeimet elcsitítsd.
    Partodon, melyet béke csöndje mos,
    lehessek végre otthonos.

    Forrás: Lélektől lélekig