https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Juhász Gyula: Ne bántsátok a lombokat

    Ne bántsátok a lombokat:
    susogta George Sand a halál előtt.
    Nem értették meg, én megértem őt.

    Ne bántsátok a lombokat,
    hadd nőjenek, viruljanak az égre,
    hadd mosolyogjanak napban, esőben,
    hadd ringassák a békés fészkeket,
    küldjék magasba a rigók dalát.

    Hadd boruljanak össze boldogan,
    ha alattuk a szerelem tanyázik,
    és hadd terítsenek álompalástot
    az élettől elfáradt vándorokra.

    Ne bántsátok a lombokat,
    hadd játsszanak alattuk gyermekek,
    akik az első lépést most teszik,
    tipegve ismeretlen cél felé,
    és hadd pihenjenek meg a halottak
    zöld sátraik alatt a rögök ágyán,
    ne bántsátok a lombokat, ti élők!

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Még egyszer

    Még egyszer meghajolni késztet
    A lelkem régi, színes álma,
    Még egyszer, ím, tárva elétek,
    Ami az enyém, ami drága:
    Piacra vont az ifjú évek
    Álmodni vágyó ifjúsága…

    Mikor először szőttem álmot,
    Beteg, de szűzi volt a lelkem,
    Nem volt, mit el ne hittem volna,
    Nem volt, mit meg nem érdemeltem,
    Volt istenem, volt szépről álmom
    S volt kurta szoknyás lány szerelmem…

    Volt… volt. Ez a másodvirágzás,
    Ez már csak az álmoknak álma.
    A cél nem cél, a babér nem zöld,
    Nem pálma már többé a pálma.
    Rövid szoknyás lány mit sem adhat,
    Nekem sincs már semmim, csak lázam,
    Ilyen olcsó lelket nem kapnak:

    Csak egy forint, kérem alássan!…
    Csak egy forint… Piacon volnánk!…
    Mit szégyenkezzem, ez a vásár,
    Eladom még a megvetést is,
    Az én lelkem már úgyis lázár,
    A piacról hulljon még rá sár!
    Ím, bevallom, hogy nyomorultan,
    Mit sem remélve, mit se várva,
    Még mindig van az én lelkemnek
    Szárnyakat adó büszke álma.

    És bár előttem vak sötétség
    És bár előttem mit se látok:
    Még mindig meg tudok én vetni
    Egy nálam is bénább világot!
    Ím, bevallom, hogy nem hiában
    Vergődtem, nyögtem, vártam, éltem,
    Megleltem az igaz világot,
    Megleltem az én dölyfös énem,
    Megleltem, ami visszaadja,
    Amit az élet elragadt:
    Annyi szenny közt a legtisztábbat:
    Ím, megtaláltam magamat!…

    Ím, megtaláltam s a piacra
    Kivonszoltam, hol áll a vásár:
    Ez én vagyok, hitvány és büszke,
    Érints, vevő és hullj reám, sár!

    … Még egyszer meghajolni késztet
    A lelkem régi, színes álma,
    Még egyszer, ím, tárva elétek,
    Ami az enyém, ami drága,
    Piacra vont az ifjú évek
    Bénán is büszke ifjúsága…

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

    K

  • Kosztolányi Dezső: A kis kutya

    Mégis a legszebb állat.
    Magasba trónol fönn a vánkoson,
    csodálva nézem sokszor órahosszat
    és fürge szívverését számolom.

    Ha álmodik csontokról és ebédről,
    gondolkozom, milyen a kutya-álom?
    Milyen lehet az élete, az álma
    ezen a vad és végtelen világon?

    Szegényke mindig bús. Kérdem, mi bántja
    s virgonc szemem kerüli futva-félve.
    Egy néma-csöndes bánat titka ködlik
    enyves szemébe, barna, bölcs szemébe.

    És firtatom: nem szeret ugye senki
    s buksi fejét búsan térdemre ejti.
    És szólítom: menjünk a kertbe ki
    s lengő fülét lassan leengedi.

    Vagy unszolom: hazádtól messze estél?
    és mélabúsan önmagába mélyed.
    Vagy kérdezem: fáj, ugye fáj az élet?
    s reám borul, akár egy drága testvér.

    És nógatom: szólj a kutyavilágról,
    hol testvérkéd, apuskád messze él
    és kutya-házak vannak, kutya-szobrok.
    Száját feszítem és mégsem beszél.

    Vagy kérdezem: anyácskád gyászolod te
    ugye-ugye, hogy nem jő róla hír?
    Nem tud beszélni, a kedveske néma.
    És sír és sír… Szegény kis kutya sír.

    Úgy élünk együtt, két kis idegen,
    valahol messze, mese-szigeten.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire: Az ember és a tenger

    Szabadság embere, tengert imádni hű!
    Szeresd csak! tükröd ő, hullámzó végtelenje,
    minthogyha parttalan, bús lelked képe lenne,
    s ő is, mint szellemed, örvénylőn keserű.

    Képmásod mély ölén alámerülsz gyönyörrel,
    szem és kar rásimul s felejti már saját
    háborgását szíved, figyelve ős zaját,
    mely egyre féktelen és vad panaszba tör fel.

    Mindkettőtök setét s rejtelmesen rideg:
    ember, örvényeid kinek van mérni ónja?
    tenger, halk kincseid napfényre fel ki vonja?
    A meghitt titkokat irigyen őrzitek.

    És mégis, míg a vén századok tűnni térnek,
    kegyetlen és konok küzdéstek egyre áll,
    jaj, mert szerelmetek a gyilok és halál,
    óh, örök birkózók, óh, vad dacú fivérek!

    Fordította: Tóth Árpád

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Rab Zsuzsa: Vaspántok

    Ha így szólnék a kedves,
    fiatal kalauzhoz:
    – Kalauz úr,
    hogyha ma este hazamegy,
    ölelje meg nagyon a feleségét,
    dicsérje meg, ami épp rajta van,
    akár az ócska pongyoláját –
    Ha így szólnék –
    ugye… bolondnak tartanának?

    Ha így szólnék a bottal kopogó
    nyugdíjas bácsihoz a boltban,
    mikor épp forintjait guberálja,
    végül levágat tíz dekát
    a „kicsit-hosszabb-lett” kenyérből:
    – Bácsi! Itt van ötszáz forint.
    Tegye el, kérem. Épp ma kaptam.
    Nem számítottam rá. Fölösleges. –
    Ugye, bolondnak tartanának?

    Ha így szólnék az útkövezőkhöz:
    – Útkövezők!
    Én ezt a kis kavicsot elviszem,
    mert az erezetében
    lehorgadt Krisztus-fejet látok.
    Engedjék meg, hogy elvigyem! –
    Ugye, bolondnak tartanának?

    Ha így szólnék a torzonborz kamaszhoz:
    – Gyere, fiam,
    üljünk le valahol, s te elmeséled,
    mitől nőtt vállig a hajad,
    mi ellen mered ez a tüske
    tejes arcod körül,
    s egyáltalán, mitől vagy te ilyen
    kérlelhetetlen? –
    Ugye, bolondnak tartanának?

    Ha így szólnék padon sütkérező,
    újságpapírból eddelgélő nénikéhez:
    – Néni, jöjjön velem,
    amit szeret, azt főzök vacsorára,
    puha ágyat vetek,
    előtte pedig mindent elbeszélhet,
    a menyasszonykorát,
    azt a szülést, a császármetszést is,
    és szegény jó ura szívszélhűdését,
    és hogy mivel ültette be a sírját,
    azt is, milyen a szomszédasszony,
    azt is, hogy a fia hogyan él Kanadában,
    meg hogy mit írt föl, és mire, az orvos.
    Mindent apróra elbeszélhet.
    Sóhajtozhat és imádkozhat az ágyban.
    De éjjel egyszer – maga úgyis sokszor
    fölébred –
    keljen fel, takarjon be engem,
    mert éjjel mindig lerúgom a takarómat…
    Ha így szólnék –
    ugye, bolondnak tartanának?

    Konvenciók, bevett szokások
    hideg vaspántjai
    szorítják lüktető,
    eleven húsig lenyúzott szívünket.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Gámentzy Eduárd: Ma egész nap

    Ma egész nap itt voltál velem!
    Vittelek át a hegyeken.
    Erdőkön, mezőkön, patakon,
    Túl a szomorú napokon.

    Ma egész nap itt voltál velem!
    Virágot szedtünk a réteken.
    Nevettünk, játszottunk boldogan,
    Néztek a fák közül sokan.

    S a barátaim, a farkasok,
    Olyan szelíden álltak ott!
    – Lábukhoz ültek a madarak…
    Amikor megmutattalak.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Harcos Katalin: Csodaváró

    Álmos falakon megül a csend.
    Csak a magány szűköl idebent.
    Csak a magány sír, zokog, kiabál.
    Csak én hallom, aki csodára vár.

    Csöndben csodára. Egy vallomásra,
    szerelemes szókra – tán semmi másra.
    Vagy titkon átélt vágyó remegésre?
    Talán egy nyíltan vállalt ölelésre…

    Érintésekre, mikre te is vágynál,
    csókokra, amiket csak nekem szántál,
    mámorunk szította tüzes szeretésre,
    s melletted megélt meghitt ébredésre.

    Rád! Hogy itt légy velem egészen
    szépséges, szerelmes, szenvedélyes éjben.
    Várom, hogy megszűnjön kívülünk a világ:
    csak TE és ÉN legyünk az igaz valóság.

    Fáradt szemeimen bukdácsol az álom,
    lassacskán tanyát ver rezzenő pillámon.
    Amit nem adhat meg az élet, csodát,
    elhozza az álom majd talán odaát.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Mosoly, könny, oszlopok

    A fátyol és a napernyő elég,
    mint cigarettapapiros.
    De elégnek a csontok is,
    a sziklák és a tengerek vize.

    Csupán a mosoly halhatatlan,
    a könny s az oszlopok.
    Bár ők se élik át a pusztulást,
    csak túlragyogják.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Megint csupa kérdés

    Hát nem volt boldogabb az ősi Semmi
    az új semminél, mely valaminek tudja magát?
    Miért kellett bágyadt mosolygásainknak
    önmagukra ébredniök az élet ágyán?

    Miért döngetünk véres ököllel, eszeveszetten
    olyan kapút, melynek csak egyik pántja
    sok ezer fekete mérföld?
    Téli estéken keservesen énekelve,
    őseink és dédunokáink hajából
    miért fonjuk az élet hosszú kötelét?

    Miért faljuk fel egymást
    akkor is, ha nem vagyunk éhesek,
    s miért pattan fel gőggel a gerincünk,
    ha végigütnek rajta?

    S miért nem akarunk lefeküdni ősszel
    hullott levelek közé, mint aszott szemét
    a seprű alá?
    Nagy kerek szemmel is mért nézünk vakon
    a forgószelek tátongó sodrába?

    S miért lát kicsivel többet az ember,
    ha csöndesen ül egy percig… így…
    s behúnyja a szemét?…

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Milyen felemás

    Milyen felemás érzések közt élünk,
    milyen sokféle vonzások között,
    pedig zuhanunk, mint a kő
    egyenesen és egyértelműen.

    Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
    hálójában evickélünk, pedig
    napra kellene teregetnünk
    mindazt, mi rejteni való.

    Milyen
    megkésve értjük meg, hogy a
    szemek homálya pontosabb lehet
    a lámpafénynél, és milyen
    későn látjuk meg a világ
    örökös térdreroskadását.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig