Hoztalak
háborún át
forradalmakon át
Erdély szenvedésein át
betegségen át
nyomorúságon át
családi gondon át
a hivatal idegőrlő malmain át.
Sokszor azt hittem, elveszítelek.
Nem alkudtam és nem csorbítottalak.
Elrejtettelek és elhallgattattalak.
De hoztalak. Érleltelek. Életem értelme vagy.
Ötvenen felül most szabad vagyok és
felszabadítalak.
Szólalj meg, ember!
Forrás: Lélektől lélekig
„Egy jólnevelt kutya nem tesz rá kísérletet, hogy rávegyen, oszd meg vele az
ebédedet. Egyszerűen csak olyan bűntudatot ébreszt benned, hogy képtelen
vagy jóízűen enni.”
Forrás: —
„Ezen a bűnös világon bizony nincs szomorúbb látvány, mint egy behúzott farkú,
gazdátlan kiskutya.”
Forrás: —
„Egyedül vagyunk, magunkra hagyatva ezen a planétán, és a körülöttünk burjánzó
számtalan életforma közül csakis egy, a kutya volt hajlandó szövetségre lépni
velünk.”
Forrás: —
csípett már az esti szellő
elhalványult nappalom
nagyon messze volt még az éj
azt hittem, hogy álmodom
kupoláját a Végtelen
kék bársonyból készíté
aranysárga csillagokkal
szabálytalan díszíté
az arcomra sápadt fényből
álarcot font ezüst-Hold
bőrömön lágy érintésed
szívemhez ért (átkot old)
minden álnok, hazug érzés
messze futott, menekült
tisztítótűz forró lángja
a testemen szétterült
sötét lángok átöleltek
és egyik sem égetett
kristályból szőtt magány-gömböm
meghasadt, majd szétrepedt
ott álltam meztelen szívvel
éreztem, hogy fáj nagyon
de többé a kristály-gömböt
rá záródni nem hagyom
fájdalmakból születhet meg
a legnagyobb boldogság
menekülni a sors elől
a legnagyobb bolondság
meztelenül születik meg
testünk, ám felöltözünk
ruhánk alatt mi is lapul
arról megfeledkezünk
most másodszor pőre lelkem
látta meg a Végtelen
milyen vagyok igazából
többé el nem rejthetem
menekülni nem akarok
végre önmagam vagyok
ha hiszek majd önmagamban
talán az is maradok…
Forrás: Lélektől lélekig
Oly kis lelkem van, hogy ilyen parányi
nincs senkinek talán.
Beszélek én, de hangom is pici,
hát nem figyelsz reám,
azt sem tudod,
hogy katona vagyok,
mert én nagyon kis katona vagyok,
engem nem is látsz, csak a kardomat;
van ám sok kardom, forgatom,
villogtatom, suhogtatom,
még tisztelgésre is kirántom,
szigorú az én kapitányom,
nem szól, de süvölt cudarul,
fél ám a bokor, lelapul.
S tudod,
én olyan katona vagyok,
hogy nem magam ülöm meg a lovat,
hanem a lovam engem:
csiga meg lepke meg esőcsepp
meg szöcske ül a nyeregben,
de nem haragszom, oly piciny szívem van,
nem fér abba harag,
ha indulok, megyek gyalog,
viszem a lovamat,
s ha fáradok
se búsulok,
inkább dúdolgatok,
este, ha feljön a csillag,
elhallgatok.
Hajolj felém, tanulj meg engem,
próbáld meghallani csepp hangomat,
hogy rám ismerj, ne légy olyan magad,
olyan tökéletesen egymagad,
ha egyszer neveden szólítalak
a föld alatt,
s feléd fordítom sose látott,
igazi arcomat.
Forrás: Lélektől lélekig
…Az embereket Te meg hagyod halni
Nem volt alkonyat, tavasztól késő
őszig, hogy ne zsákkal a hátán
láttuk volna törékeny s egyre
töpörödő alakját.
Mindig hordott, hol ezt, hol azt:
csalánt, répalevelet, tököt,
mikor minek volt szezonja.
Eltemette férjét, két fiát s a megmaradt,
nagyapaszámba menő harmadikat most is még,
mint egy pendelyest, gyámolította.
Ment, ment fáradhatatlanul: kapált,
aratott virradattól alkonyatig
– még kaszált is a háborúk idején –,
alkonyatkor vette a zsákot és
újra ment, ment, s ha megjött, panaszkodott,
hogy neki mennyit kell mennie:
– Meghalni sincs időm, pedig már szégyen,
szégyen, hogy mennyit éltem – siránkozta
korcbahúzott szájjal, melyben a fogak
már rég csonkra vástak, mint
azok a jófajta, békebeli kapák, melyekből
néhányat itt-ott még láthatunk a fészerek
főhelyén nagy becsben fölakasztva, s amelyet
minden valamirevaló háznál a kapának
ismer a gyermek is.
– Nem volt nekem, istennek hála, bajom
soha a fogaimmal, csak a lábam s a hátam…
– Nem voltam én, jó órában legyen mondva,
még egy percig se soha fekvő beteg…
csak a lábam, s a hátam, de majd csak
magához szólít az Úristen egyszer – s már
kapta is a zsákot, ment, ment, térült-fordult,
bejárta a fél határt, innen is, onnan is
szedegetve. Ezek a jóleső kis bűnök:
egy-két marék ez-az a máséból, talán
ez volt minden gyönyörűsége, kárpótlása
ezért a szégyellnivalóan hosszú
életért, melyből az Úristen, úgy látszik,
nem akarja már elszólítani.
Aztán egyszer csak, valahol a kilencven
s a száz között, lefordult válláról a zsák.
Nem is próbálta visszavenni, otthagyta
a kapuban, szólt a fiának, hogy
menjen a papért s a zsákot is jöttiben
hozza be. Megbontotta a nagyágyat, mely
mindig tisztán várt a nagy alkalmakra, átkiáltott
a szomszédasszonyért és csöndesen
sírdogálva lefeküdt.
Jött is a szomszédasszony, lóhalálában,
rosszat sejtő kíváncsisággal törölgette
moslékos kezét a kötényébe.
– Éppen a malacoknak vittem enniök – mesélte
még hetekig aztán –, amikor hallom:
végem van, Irma! Ezt mondta: végem van –
most már a könnyeit törölgette –, éppen
ez a kötény volt rajtam; végem van, a hangja
olyan volt, mint amikor szegény fiát,
a másodikat, akkor is engem kiáltott…
hagyom a malacokat (el is kódorogtak, mert
a kaput is nyitva felejtettem az ijedtségtől)
– Mi baj van, lelkem? s akkor én már láttam,
hogy igazat kiáltott.
Jött hát a szomszédasszony kezeit törölgetve,
meghallgatta, hogy melyik lisztből süssenek a torra.
– Ott a ládában – mondta a beteg –, süssetek
hat szép kenyeret, nézd meg, elég fehér-e, Irma.
Irma tenyerére vett egy fuvintásnyit s a gyönge
lámpavilágnál megvizsgálta szakértelemmel.
– A pap oda van a vásárra, csak holnap vagy
holnapután jön meg – szuszogta a zsákot letéve
az árvára-lévendő hosszú, száraz ember.
– Akkor megvárom békességgel, mégsem járulhatok
úrvacsora nélkül az Úr színe elébe.
Harmadnap, mire a tiszteletes megérkezett
az Úr érette-megtöretett teste már sehogy sem
akart lemenni a torkán.
– Jaj, de szégyellem, tiszteletes úr, nem,
nem tudom megrágni már az Úr testét sem.
– Rágott már maga épp eleget, anyó, megbocsátja
ez egyszer az Isten.
– Ugye meg, ugye meg. Mindenki megbocsájt. – S már
ment is, zsák nélkül, és olyan könnyedén, mint egyszer
lánykorában.
Az ösvényei még várták egy darabig, aztán
kezdtek lassan füvesedni.
Forrás: Lélektől lélekig
Ha hiszitek,
ha nem is,
volt egy kutyám
nekem is,
piros volt az orra,
lapulevél nagy füle
lelógott a porba.
Csoda egy kutya volt:
holdsugáron
lovagolt,
s csillagfejű csikókat
terelt udvaromba.
Csodálkoztok?
Elhiszem.
Nem láthatta
senki sem.
Fénykép sincsen róla.
Én is csak egyszer láttam,
úgy álmodtam róla.
Forrás: Lélektől lélekig
