Szerző: Mária Németh

  • Népköltés

    Adjon Isten minden jót

    Adjon Isten minden jót
    Ez új esztendőben:
    Jobb időt, mint tavaly volt,
    Ez új esztendőben;
    Jó tavaszt, őszt, telet, nyárt,
    Jó termést és jó vásárt
    Ez új esztendőben;

    Adjon Isten minden jót
    Ez új esztendőben:
    Zsíros esőt, kövér hót,
    Ez új esztendőben;
    Bő aratást, szüretet,
    Egészséget, jó kedvet
    Ez új esztendőben!

    Adjon Isten minden jót
    Ez új esztendőben:
    Drága jó bort, olcsó sót
    Ez új esztendőben;
    Jó kenyeret, szalonnát
    Tizenkét hónapon át
    Ez új esztendőben!

    Adjon Isten minden jót
    Ez új esztendőben:
    Vegye el mind a nem jót,
    Ez új esztendőben;
    Mitől félünk, mentsen meg,
    Amit várunk, legyen meg,
    Ez új esztendőben!

    Forrás: népköltés

  • Ady Endre: A mi Násznagyunk

    Lagzink előtt a Násznagyunk jön
    Rigmusos, órjás harcsa-szájjal
    S egy fölpántlikázott kaszával.

    Szól a Násznagy: »Már régi mátkák,
    Ideje őket összeadni,
    Lekaszálni és megsiratni.«

    »Keresem az öröm-szüléket.
    Hol, merre vannak, merre látták?
    Keresem szívük régi vágyát.«

    Csönd van a lakodalmas házban,
    A vendégek csak isznak, esznek
    És néha nagyokat nevetnek.

    S aztán lép a Násznagy kevélyen
    Fekete leples tíz szobán át
    S hetykén pengeti a kaszáját.

    S egy koporsóban kéken-sárgán
    Ott fekszünk mi egymással telve
    Végre, örökre egybekelve.

    Forrás: Arcanum

  • Ady Endre

    A te melegséged

    Miért próbál kép vagy szobor
    Lelkemből kilopni téged?
    Elevenek vagy hidegek:
    Ki tudja nekem adni még
    A te egyetlen melegséged?

    Minden csókomban meghalok
    S ajkaidon kelek újra,
    Asszony-szirokkó száz jöhet:
    Sorvasztó, édes melegét
    Énreám már hiába fujja.

    Halottak és elevenek
    Hiába hűtnének téged,
    Nincs más meleg, mint a tied.
    Ki tudja nekem adni még
    A te egyetlen melegséged?

    Forrás: Arcanum

  • Orbán György

    Adaptáció a Dunánál

    1

    Üljön le mindenki egy alsó kőre,
    nézze, hogy úszik el ott a remény.
    Füleljen neszre sorsokba merülve,
    hogy fecseg a kép, hallgat az erény.
    Mintha szívekből kicsordogálna
    s a bölcsesség zavarossá válna.

    Fásult izmokkal dolgozik az ember,
    tanít, nevel, földjébe mélyre ás,
    pattanásig feszül, búsan ernyed el
    lelkesedés és tenni akarás.
    Édesanyák ringattak, meséltek,
    angyalai népek szennyesének.

    Ha elkezdenek könnyek cseperészni,
    szívtelenekre hiába hullnak.
    Közömbösséget lehet még tetézni,
    barlangokban bátrak meglapulnak:
    arctalan szórnak szavakat fénybe,
    beburkolóznak színtelenségbe.

    Sorsunk elfolyik terméketlenségben,
    anyaölből kiugrik a gyermek,
    úgy játszadozna, nevetgélne szépen,
    de sírkövek dőlnek, megremegnek.
    Másra se gondol kegyetlen idő,
    elgazosodik ősi temető.

    2

    Én csupán kétezer éve vagyok úgy,
    ki hirtelen meglátja önmagát.
    Egy pillanat alatt kész a keresztút,
    őseimben szemlélem a hazát.
    Látom, mit ők is látnak, mit kapálok,
    ölök, ölelek, teszem, amit kell.
    S ők azt is látják, amit én nem látok,
    ha szólítanak, szívem mit felel.

    Kiáltjuk egymást örömben, bánatban,
    övék a múlt és enyém a jövő.
    Verset írok, sok éjt töltök álmatlan,
    érzem, milyen lesz a következő.

    3

    Anyámat, apámat alig ismerem,
    annyit tudok róluk, hogy szerettek
    és kerestek, mikor nem voltak velem,
    édessel, szép igazzal etettek.
    Tisztán látom, ahogy egymást ölelik.
    Elszomorodom, hogy már az égben
    van az elmúlás. Onnan megkönnyezik
    újra pusztai megszületésem.

    Megszületésemben ők benne vannak,
    gyengeségemre fújnak új erőt,
    soknál is többet jelentek sokaknak,
    megsejtik bennem a megsejthetőt:
    apámban, anyámban megsokasodom,
    boldogan testvéreimmé válok,
    önarcképemben így megmosakodom,
    s majd egymagam mögül kitalálok.

    A világ leszek – mindenem lehet s van:
    egymásra húzódik sok nemzedék.
    Győzök és elterülök majdnem holtan,
    leomlik biztonságos fedezék.
    Ősi őseimben kavarog vérem,
    szépít török, tatár, német, román,
    örmény, zsidó, tót, mégis marad népem,
    szelíd magyarság vigasz, bár sovány!

    …Dolgozni jól akarok. Vállalhatók
    múltam fájó és sötét árnyai.
    Üres locsogások hiábavalók,
    elsodorják Duna hullámai.
    Őseim csatáit nem vívhatom ma,
    harcolni, ahogy ők, nem akarok.
    Emlékezzünk, de ne lőjük halomra
    közös dolgaink, mai magyarok!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • B. Radó Lili – Bűvös kör

    Véresre zúzhatod az öklöd rajta.
    Ha rugdosod, a lábad lesz sebes.
    Repülnél? bénán hull le a szárnyad,
    könnyedtől ázhat, nem olvad meg soha.

    Nincs menekvés, nincsen kiút belőle.
    Legyen bár éles, mint a sasé, szemed,
    át nem látsz rajta, el nem nézhetsz fölötte.
    Eléd mered, fejed fölé magaslik,
    merev, mint a fal s áthatolhatatlan
    a bűvös kör, mit végzeted vont köréd
    világrajöttöd első pillanatában,
    s amit úgy hívnak: „Asszonynak születtél.”

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • B. Radó Lili – Kit érdekel, ugyan kit érdekel…

    – hacsak nem a férget a föld alatt,
    mely széjjelmarja majd az ajkadat –
    hogy ember akartál lenni, hű, derék,
    s asszony lehettél csak, semmi egyéb.

    Kit érdekel, kit érdekelhet már ma
    lázadásod s bús éjszakáid száma?
    Hajad, ha őszül, s nem karcsú már bokád,
    a lelked senkit sem érdekel tovább!

    Kit érdekel, hogy sohse voltál boldog,
    mert gyarlóságod szégyenkezve hordod?
    Vétked lemosni nincsen mód, se vegyszer.
    Asszony lettél: véged, ha megöregszel!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • B. Radó Lili – Fogócska

    Egy pillanatra, Uram, Isten,
    egy pillanatra engedj pihennem!
    Minek e hajszás, szívszorító,
    véres játékban benne lennem?

    Elfáradtam e nagy fogócskán,
    Uram, úgy únok felnőtt lenni,
    engedj egy kicsit visszamenni
    húsz év előttre, kisgyereknek,
    sírni, amin a többi sírhat,
    s nevetni, amin ők nevetnek.

    Uram lásd, sohse voltam boldog,
    nézz le egyszer ezer sebemre,
    amit szívem helyében hordok.
    Simogass engem síma kézzel
    s mert hangom halk s az űrbe vész el,
    Te szólj helyettem a fogóknak:

    ó Kínom, Könnyem, Kétkedésem,
    hajszás Harc és ezernyi Verseny,
    gyötrött Dalom, sok véres Versem,
    Féltés, Gond, ájult Szerelem,
    ne játsszatok többé velem,
    nem ér a nevem.
    Kiállok a sorból.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • B. Radó Lili – Tudd meg…

    Tudd meg, én Neked fájni akarok,
    emlék akarok lenni, mely sajog,
    mert nem lehettem eleven valóság.
    Tudd meg, nem láthatsz égő piros rózsát,
    hogy ne én jussak róla az eszedbe,
    akit engedtél elmenni csókolatlan.

    Mert minden fájni fog, amit nem adtam,
    és minden szó, mely kimondatlan maradt.
    Nem láthatsz tengert s arany sugarat,
    mely nem a szemem lesz s a mosolygásom,
    s hiába húnyod be szemed, hogy ne lásson,
    mert a szívedbe égettem be magam.

    Minden hajnal, minden nap alkonyatja,
    a rét, ahogy a harmatcseppet fogadja,
    a könny, a vágy, a csók, a dal, az álom,
    minden asszonykéz, minden férfivállon,
    s az asszonyod, ha karodba veszed:

    mert sohse voltam eleven valóság,
    mindenütt, mindig, minden én leszek.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • B. Radó Lili – Lelki tusa

    Az én lelkemben vesztett a szerelem
    Az érzelem felett győzött az értelem.
    Szerelem! mely úgy lebbent lelkünk tavára
    Mint a fecske, mint az ima szárnya
    Mely olyan mint összekulcsolt kezek
    Egymásba nézők, puhák gyermekek

    Becsukott ajtók, szent magunkba szállás
    A közös gyertyák, értő megbocsátás!
    Ki minden durvát álomszínre festő
    Az én lelkemben elbukott a szerető.
    Zavart szívem folyton azt zokogja
    Nem lehet igaz, csak zavart elme álma
    Száz gyertyafény piciny reszkető lángja
    Gyulladj körül villódzva babonázva

    Vedd válladra nyomasztó álmom
    Repülj vele messze, át száz határon.
    Segítsd meg lelkem, adj tanácsot nekem
    Ki győzzön? Az értelem, vagy az érzelem?

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Baranyi Ferenc – Staccato

    Amíg csupán lopjuk magunknak egymást:
    csak lopott holmi lesz, mi rég miénk,
    vezekelünk a rég megérdemelt nász
    visszaeső kis bűnözőiként,
    akié vagy, elvesz naponta tőlem,
    s ha néha visszakaplak egy napig:
    megint sután, csak félig-ismerősen
    puhatolom felejtett titkaid,

    heteken át, míg várom folytatását
    egy-két lopott órának, meglopok
    minden varázst, mit új találkozás ád,
    mert úgy kezdjük mi egyre újra, hogy
    már messze vagy, mikor megérkezel.
    Karomba kaplak s mégsem érlek el.

    Forrás: Kedvesch versek – Index.hu