https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Csorba Győző: Késő kérés apámhoz

    Hanyattfekszel; a melleden
    összekulcsolt két kezedről lemállott
    a gyönge hús. Könnyen-síró,
    apró szemednek nyoma sincsen.
    Tudom, tudom,
    hiszen tizennégy éve már. –
    Bennem azóta hódító erők
    bő-terebélyű fája nőtt,
    harcoltam a sírásó-emberek
    gonosz hadával, s győztem.
    Téged szelid víz, gyámoltalan férgek
    roncsoltak el, szegény apám!

    Most minden erőm hiúsulva,
    elmetszve minden ifjú izmom,
    s itt állok valakivel
    égnek tárt arcod előtt.
    Ugye látod?
    Fehér, fészek-szívű leány.
    Ő az, tudod, kivel reméltem
    neked magot támasztani,
    de szorgos, ügyes élők
    gyorsan helyemre álltak.
    Ugye hallod
    elvetélt unokáid zokogását?

    Élőnél lehet tehetősebb élő,
    de halottnál nem.
    Én csont-apám,
    te mozdulatlan,
    segíts a mozgók ellen!
    Most visszabújok hozzád,
    mint az öledbe bújtam,
    amikor még együtt aludtunk.
    Meredj a merénylők elé,
    ellenkezésük törd meg,
    nézz minket össze holt szemeddel,
    ne szakadhassunk széjjel,
    tetteiden az állandóság
    bélyege: védj meg minket!

    Szegény apám,
    te óriási,
    én csont-apám,
    te győzhetetlen,
    mutasd meg, hogy az apám voltál!

    Forrás: DIA – Csorba Győző

  • Csorba Győző: Karácsonyfa-díszítés

    Tíz gyermekedből egymagam maradtam:
    kettőt befalt a föld,
    hetet a sűrű távol. Változatlan
    hangjával a karácsony ránkköszönt;
    nézünk egymásra: mit kezdjünk vele? –
    tele a szívünk s mással van tele.

    Ezüstpapiros cukrok a kezemben,
    díszítgetem a fát,
    úgy sírhatnék és úgy kéne nevetnem –
    mozgásom egyre lassúbb, tétovább:
    a régi hit nincs, új sincs még helyén,
    meghalt a gyermek s nem nyughat szegény.

    Kínok térképét hordja édes arcod,
    nézlek: segítsz nekem.
    Szorgalmad hány nehéz éven, kitartott:
    erőssé tett a buzgó szerelem, –
    díszíts, díszíts, hisz páratlan kezed
    bús életedben mindig dísitett.

    Díszítsd a fát és díszítsd a világot,
    díszítsd világomat,
    s tárd föl egy lánynak gyönyörű tudásod
    – elémidézi most az áhitat –
    tudom a törvényt: nem lehetsz örök,
    s csak ő segíthet majd, ha szürkülök.

    Ezüstpapiros cukrok a kezemben,
    karácsonyeste van,
    úgy sírhatnék és úgy kéne nevetnem:
    de csúf s de szép, hogy áltatom magam,
    s de szomorú, hogy mégse sikerül:
    álmos üresség bélel s fog körül.

    Ki férfi lett, azt nem teheti többé
    gyermekké anyaöl,
    de gyermekké teheti mindörökké
    egy jó szerelem, mely rátündököl, –
    ó most érzem csak, mit vesztettem el,
    ó most tudom csak igazán, mi kell.

    Ezüstpapiros cukrok a kezemben,
    karácsonyeste van, –
    míg nem nyugszom e boldog szerelemben,
    ha százszor is karácsony: hasztalan, –
    s bár minden díszt magamra aggatok,
    kietlen-szürke és kopár vagyok.

    Forrás: DIA – Csorba Győző

  • Csorba Győző: Ijessz rám

    Szürke a piros is, szürke a kék, a sárga,
    és szürke a világ: beleesett a sárba.
    Az idő megrekedt, úgy lóg benne a lelkem,
    mint száradó ruhák, mikor szellő se lebben.

    Most nincs tragédia és komédia sincsen,
    mert mérték nélküli s határozatlan minden,
    és nem különbözik a vágy, a van, s az emlék,
    és nem tudom, mi ez: a lét-e, vagy a nemlét.

    Ó élet, ételek gyümölcse, semmi több s más! –
    a kásás megszokás fullaszt, a mitse-várás,
    a múzeumba tett szerszám herélti sorsa,
    ízes, friss napjaim, ízetlen régi borsa.

    Máskor-szörnyű halál, riasztgatásod ellen
    mámort, futást, imát nem kell magamra vennem:
    mint vak szeme előtt hiába integetnek,
    hiába álnok arcod, többé nem rettenek meg.

    Áldott halál, te szent, mégis: kérlelve kérlek:
    ijessz rám, nyúlj felém: hibbanjon már a mérleg,
    ijessz rám, nyúlj felém: remegjek, sírva féljek –
    élettelen halál, segíts hozzá, hogy éljek!

    Forrás: DIA – Csorba Győző

  • Csorba Győző: Tanács

    Vigyázz! már egyre többen látnak,
    fosztják, rabolják lényedet,
    prédája lettél a világnak,
    gyámoltalan beteg:
    magadat óvni nincs erőd,
    megnyíltál, mint királyi ház
    a csőcselék előtt.

    Jöttél anyád rejtő öléből –
    tündöklő, végtelen habok
    előringattak a sötétből,
    – oltalma elhagyott.
    Hogy csábított a vaksi fény! –
    Magad kárára, te bolond,
    mért voltál oly serény?

    Ha egyszer a piacra vágytál,
    most undorodjál, bújj, remegj,
    ölts álruhát és álruhánál
    tévesztőbb lepleket,
    határaid mint várfalak,
    komor gőggel kerítsenek,
    s bőrödnél álljanak!

    Jusson eszedbe: meg kell halnod,
    boldog sötétbe hullanod,
    egész-magaddal hullj és halj ott,
    mint példás-szép halott,
    ne összevissza-feledés
    kényére bízd a sorsodat,
    rejtőzz el, légy merész!

    Forrás: DIA – Csorba Győző

  • Csorba Győző: Csalás ellen

    Meleg tenyerek ízét hordtad
    a szíveden. Ó gyáva, gyáva!
    Tudtad, hogy önmagad csalod csak,
    s hiába tudtad, mégse hitted.

    Látod, minthogyha őszi éjben
    meztelenül a kertben állnál:
    dideregsz. Hűs harmat vízében
    ázott virágok borzongatnak.

    Ha most egyszerre megölelne
    sok szeretőd, kis törpe tested
    dús karjaik közt elmerülne
    és irigyelne, aki látna. –

    S, ó, nincsen nálad senki árvább!
    te olaj vagy, mindenki más víz,
    hát rántsd le már az álnok lárvát,
    nézd meg magad és értsd meg végre:

    embernek jöttél, egyetlennek,
    páratlannak és társtalannak,
    embernek jöttél, jaj, embernek!
    ez az igazság, nincs menekvés.

    Forrás: DIA – Csorba Győző

  • Csorba Győző: A híd panasza

    Fekete földből nőttem, keserű földből nőttem én ki,
    fekete ereimben keserűség kerengett,
    alattam a folyó beteg-sárgán derengett,
    szomorú voltam mindig, és sose tudtam mire vélni.

    Fekete földből nőttem céltalanul a levegőbe,
    soká nem is sejtettem, milyen irányba tartok:
    nehéz ködök mögött bújtak a túlsó partok,
    lebámultam a vízre, s nem lettem okosabb belőle.

    Suta gerendáimra keselyűk, varjak telepedtek,
    ha valaki megindult rajtam, vesztébe tévedt,
    cinkosának fogott a kárörvendő élet,
    és egyre újabb-újabb hóhéri munkával lepett meg.

    S ím egyszer a sötétben, ellenkező oldalról éppen,
    mintha magamat látnám, egy csonka híd-ív lengett,
    felém lengett az ív, és durva testem zengett,
    bomló öröm csapott föl minden parányi-csöpp izében.

    És édesen-alélva találkoztunk az éjszakában,
    mint vastag óbor ömlött belém a jó vidámság,
    ép lettem, hajthatott bárkit parancs, kivánság
    hátamra, nem csalódott: zöld partra hajlott át a hátam.

    De rontó vihar támadt és felibe szakított újra,
    esetlen csonkjaim most megint az éjbe szúrnak;
    bolond játéka én, egy önkényes nagy úrnak!
    gyarló testem hibáit méltatlan tél hidege fújja.

    Jobb volna a homályos folyóba rogyni mindenestül,
    mintsem az űrbe lógni és oktalan remélni,
    jobb volna a puha iszapba halni térni,
    hogy fodrozódás nélkül folyjék rajtam a víz keresztül.

    Forrás: DIA – Csorba Győző

  • Csorba Győző: Szólalj meg bennem!

    Verembe nem döntsz, hegyre sem emelsz,
    nem hajtogatsz mint friss-kezű szellő a nádat,
    nem törődsz velem, Istenem,
    sorsom mélyén hallgatsz, mint föl nem robbant
    bomba aluvó vízek mélyein.

    Tornyosodik a bűn a szívemen,
    és már csak tompán érezem: mi bűn, mi nem bűn,
    normáim elmentek veled,
    nincs már külön a sáros és a tiszta –
    elkeveredtek bús hiányodon.

    Szorongok, mint vihar előtt a föld;
    lapulok, bújok, pislogok csönded szemébe –
    minden dörgésnél rémesebb,
    ijesztőbb minden cifra átkozásnál,
    – a halott anyák hallgatnak csak így.

    Szólalj meg bennem, régen-hallgató!
    mozgass meg, légy szél, szél, ami voltál is egyszer,
    törődjél velem, Istenem!
    mindegy: veréssel, vagy simogatással,
    csak érezzem, hogy van hozzám közöd.

    Forrás: DIA – Csorba Győző: Szólalj meg bennem!

  • Kosztolányi Dezső: Délutáni álom

    Reggel gyerek voltam, de elaludtam,
    és fölriadok most szíven-ütötten.
    Jaj e halálos, ájult délutánban,
    az álom alagútján merre jöttem?
    Nagy a kezem, halántékom deres már,
    s játékaim még itt vannak köröttem.
    Hol az anyám? Hol az anyám? Segítség.
    Ötven leszek már. Nemsokára ötven.

    Forrás: szeretem a verseket

  • William Blake: A mások bánata

    (Tótfalusi István fordítása)

    Láthatok búsulni mást
    S ne érezném bánatát?
    Láthatok-e szenvedőt,
    Hogy ne vigasztaljam őt?
    Látva könnyet más szemén,
    Bánatát ne osszam én?
    Apa síró kisfiát
    Nézze, s bú ne járja át?

    Ülhet némán egy anya,
    Míg szorong, sír magzata?
    Nem, nem, ó, ez nem lehet,
    Ez nem eshet soha meg.
    S ki mosolyt hint, merre jár,
    Hallva, hogy egy csöpp madár
    Bútól, gondtól sujtva zeng,
    S egy kisded kínban mint eseng:

    Nem ül fészkéhez talán,
    S enyhít szíve bánatán?
    Vagy a kis bölcső felett
    Nem sír gyermek-könnyeket?
    S ülve éjt-napot vele,
    Könnyeit nem törli le?
    Nem, nem, ó, ez nem lehet,
    Ilyet soha nem tehet.

    Örömét szétosztva mind
    Szinte kisded lesz megint,
    A bú ismerőjeként
    Hordja bánatunk felét.
    S ne hidd, míg száll sóhajod,
    Hogy Teremtőd nincsen ott,
    És ne hidd, ha könnyezel,
    Hogy Teremtőd nincs közel.

    Belénk oltja örömét:
    Hogy bajunk ő zúzza szét,
    És míg meg nem enyhülünk,
    Mellénk ül és sír velünk.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Alfred de Musset: Stanzák

    (Kosztolányi Dezső fordítása)

    Hogy szeretem a völgy ölében
    sötéten
    pompázó négy szárnyát az ében
    monostornak, mit fény fereszt!
    Mellette birtok, hol a báró
    immár ó
    kastélyán van egy csókra-váró
    szenteltvíztartó és kereszt!

    Ükei a hegyek hegyének,
    az ének
    titeket énekel, ti vének,
    szikár, komor emlékeink,
    a menny kövét hiába ontja,
    a csonka,
    ledőlt hegyláncok csorba csontja
    vagytok, agg templomok, ti mind.

    Szeretem, hogyha tornyotokban
    kilobban
    a villámfény s elül titokban,
    szeretem lépcsőtök sorát,
    mely mélyen kanyarog a falban,
    s ha dal van
    a templomban, ekhózza halkan
    az oszlop és pillér tovább.

    Ó, amikor üvölt morogván
    az orkán
    s tépi a hegy haját mogorván,
    mely őszies és sárga már
    hogy szeretem a vad kesergőt,
    az erdőt
    s a tornyot, ezt az ősi csertőt,
    mely mint egy gránit-szálfa áll.

    És szeretem vecsernye-tájon,
    hogy fájón
    vérzik az alkony és az álom,
    zárdák aranyrózsás nyilát!
    A gót oszlopsorok merengnek,
    és lentebb
    a jó, öreg atléta-szentek
    érettünk mondanak imát!

    Forrás: szeretem a verseket