Szerző: Mária Németh

  • Ady Endre: Sípja régi babonának

    Csak magamban sírom sorsod,
    Vérem népe, magyar népem,
    Sátor-sarkon bort nyakalva
    Koldus-vásár közepében,
    Már menőben bús világgá,
    Fáradt lábbal útrakészen.

    Körös-körül kavarognak
    Béna árnyak, rongyos árnyak,
    Nótát sípol a fülembe
    Sípja régi babonának,
    Édes népem, szól a sípszó,
    Sohse lesz jól, sohse látlak.

    Szól a sípszó: átkozott nép,
    Ne hagyja az Úr veretlen,
    Uralkodást magán nem tűr
    S szabadságra érdemetlen,
    Ha bosszút áll, gyáva, lankadt,
    S ha kegyet ád, rossz, kegyetlen.

    Üzenhettek már utánam
    Kézsmárk hegye, Majtény síkja,
    Határ-szélen botot vágok,
    Vérem többé sohse issza
    Veszett népem veszett földje:
    Sohse nézek többet vissza.

  • Füst Milán: Örökélet

    Tűzvész elől van menekvés,
    Rablók elől futhatsz messze,
    Orgyilkost öl fürge kés,
    Hogy őszi nap víg nép temesse,
    S az éjszakának árnyait
    Elűzi édes napsütés:

    De jaj, magadtól menekvésed
    Nincs e földön s föld alatt!
    Magad vagy elméd ős-talánya,
    Örökre társad, síri mécsed…
    S jaj, bús szerelmed vagy magad… –
    És életed örök magánya…

    Ember, bűnös, bús kalandor,
    Eltünődtem sorsodon:
    Menekűlsz baráti körbe,
    Elbujsz dús asszonyi ölbe,
    Búvol a síri gödörbe…
    Kígyó vagy te, majd madár…

    Bizony, lemégy a síri földbe
    S még alább, a sír alá is
    Mindhiába szállanál:
    Számodra nincs örök halál.

  • Váci Mihály: Sírvers

    Itt nyugszik,

    Váci Mihály, a nyíregyházi.
    Nem volt kicsi, sem óriási,
    sem átlag nem volt, sem típus,
    különb volt, mint tipikus.

    Leszólta hát a kritikus,

    eltemette mélyen a lektor.
    Vigasztalt: – „Feltámadunk egykor!”
    Örök béke poraira!
    Deleatur soraira.

    Hangzott a Dies Irae.

    A túlvilágban sose hitt.
    Nem tagadta az ittenit.
    A kétkedés volt hite;
    nem is csalódott semmibe:

    magán kívül! –
    s ez tette le ide.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Interpelláció

    Kérdezem a kartársat:
    – mit kíván tenni…
    Helyesbítek – mit tud tenni, ha kíván valamit tenni?
    Helyesbítek – mit tehet, ha kívánna valamit tenni?
    Helyesbítek – mit tenne, ha tehetne valamit?
    Helyesbítek – mit tehetne, ha tennie kellene valamit?
    Helyesbítek – ha tennie kellene – tehetne-e valamit?
    S ha egyszer végre tehetne valamit, tenne-e valamit?
    Helyesbítek – tudja-e, mit kellene tennie, ha tennie kell majd valamit?
    Helyesbítek – akar-e tenni valamit?
    Helyesbítek – létezik-e az, aki nem tesz valamit?
    Helyesbítek – létezik itt, aki kíván tenni valamit?
    Helyesbítek – léteznek, akik kívánnak tenni valamit?

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Te bolond

    Már összeroskadsz, – végre mondd:
    mit is akarsz hát, te bolond?
    Ki biztatott e sorsra itt,
    hogy szívedet rohamra vidd,
    és kitárt mellel odaállj,
    hol a veszély szíven talál?

    Honnan vetted rá a jogot,
    ki volt, ki felhatalmazott,
    hogy érte és a neviben
    egy szót is szóljál? – Senkisem!

    Ki választott és ki jelölt,
    hogy ostorozd és védjed őt?
    Ki kérte forró haragod,
    szeretni ki bujtogatott?

    S hogy felgyújtsd magas éjjelek
    csúcsán lobogó életed,
    és élni is kevés erőd
    úgy szervezd, mint egy haderőt,
    s hadseregek indulatát
    vezényeld a szíveden át.

    Mondd, mért becsülted túl magad,
    hogy fejed ily dologra add,
    és magad olyan ügyre szánd,
    melyre téged senki se várt?

    Látod, már azok éppen ők,
    kikért elszórtad szép erőd,
    megvannak nyugton nélküled,
    kivívják győztes ügyüket,
    sorsukat bizton terelik
    cél felé időnk medrei.

    Mi űz hát mégis? – Végre mondd:
    ez az értetlen hajsza, gond,
    kamasz-szerelem mire kell,
    hogy izgass, tüntess, énekelj,
    s országos árulásokon
    elbőgd magad még – te bolond!

    Te hívatlan is érkező,
    szólítatlan jelentkező,
    kit minden jó ügy besoroz,
    a baj magához toboroz;
    hol nem számítanak rád soha,
    ott vagy legjobb sorkatona;

    lóhátról gúnyolt szuronyos,
    taposó szívű gyalogos;
    a homokzsáknak szánt baka,
    aki hadjárat egymaga.

    Cselédek fia: – drága szép
    ügyhöz szegődött hű cseléd.
    Kamaszként már a tanító
    eljegyzett sorsát álmodó:
    – tanya ügyvédje, mérnöke,
    történelmünk vad ügynöke,
    paraszt fiúkért szájaló,
    állásaikért házaló.

    Nyilvános összeesküvő –
    – biztat cinkosod: a jövő.
    Eszpresszók és tanyák között
    bújkáló, mindig körözött
    népszerűsített lázadó,
    ki érvet, fegyvert, lázító
    híreket hordoz, – jelszava:
    – „Járda, villany, gyár, iskola!”

    Te gondok fölött számadó,
    ország ügyében utazó,
    történelmi alkalmazott,
    irodalmi vándorbotok
    örököse, zarándoka,
    te eszmék hivatalnoka.

    Ünneprontó az ünnepen,
    te országosan szemtelen,
    feszengve hallgatott pimasz,
    számonkérő hangú paraszt.

    Rádszólnak, lásd, leintenek,
    mosolyognak, legyintenek,
    hagyják, hogy haragod kiöntsd,
    – nem árt, ha „magában dühöng” –
    S halálos indulataid
    nem érti, kire tartozik.

    De mondd, kiáltsd, terjeszd, dadogd
    jogos igazad, igaz jogod.
    Kiáltsz – s nem hallgatnak oda?
    Te nem hallgathatsz el soha!

    Elhallgatnak? – Légy hangosabb!
    Nincs jogod, hogy hangot ne adj
    azoknak, kiknek motyogás
    a hangjuk, meg káromkodás.

    – Verd magad, mint a szív, zuhogj,
    ne éltessen már csak e gond:
    Magad értük halálra rontsd,
    míg össze nem rogysz – te bolond!

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: A cigánylány

    Egy rég elhamvadt nyáron láttam
    a cséplések arany porában.
    Ment fel a porszínű mennybe,
    szalmafelhővel görnyedezve.

    Az ostorrá font sugaraktól
    a bőre ki-kicsattan olykor.
    Ment fel a szőke kazalra,
    ő, a szomorú barna.

    Szipogva táncolt a törekben,
    térdét hűs vödrökkel törette.
    A pelyvahordó nyele két
    sebbé csókolta tenyerét.

    Ha ő vágta fel, mintha élne,
    úgy bomlott vállára a kéve.
    És irgalomért a kalászos
    rozs-szál mind lehajolt hajához, –
    éj-arca körül olyan tűz lett,
    mint a czesztohovai Szűznek.

    A hajába pergett magoknak
    fényei este felragyogtak,
    s a kontyára hullt kalász pelyhe
    fejét éjjel körülderengte.

    Könnyű, szép kicsi melle,
    mintha madárka lenne,
    az inge alatt félve,
    verdesve bújt a szívére.

    Ha a férfinép kikacagta,
    tenyerét remegőn odakapta.
    A szeme kék volt, mintha
    belőle vadgerlice inna.

    Soká a falombra ha nézett –
    a galamb odarakta a fészket.
    Ha fáradtan ült le,
    a forró szél is kikerülte,
    s lábainál, mint a komondor,
    lihegett, fulladva a portól.

    Ha jól tudom, talán még
    utána is ment a faárnyék.
    Hazafelé zöld hűvösök
    cirógatták a fű között.
    A holdat nézte, – mendegélt,
    s mennybe vitték a jegenyék.

    Az egész nem igaz: – álom.
    Fekszem és kitalálom,
    csak hogy valami fájjon.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Százhuszat verő szív

    Szolgált a szerelem – szolgáltam én
    alázattal a szerelmet,
    s voltam olyan fagyokba vetett,
    mint a küszöbre rakott zabi gyermek.

    Öleltem, mint az utolsó görcs a szívet,
    szinte már könyörögve,
    és ugatott a szívem a magány ólja előtt,
    kúszva hiába-kapart küszöbökre.

    Jónást a cet: – magába zárt a test,
    ez az esetlen állat,
    átúszta velem a tiszta óceánokat,
    itatott velem pocsolyákat;

    éhei jászlaihoz négylábra alázott – de a sors
    meredekjén ő emelt szakadásig,
    kínjaitól üvöltve a földbe haraptam,
    s önkívületben ittam gyönyöre muzsikáit.

    Dolgoztam – mint az akác-törzs a homokon –
    égre emelve a munka termő ágát,
    s fejem alá vetettem a lustaság
    felhőkön úszó szénaágyát.

    Mások bajainak gerendáiból ácsolt
    tutajon örvénybe eveztem,
    s az én nyomorúságom kis gyufaszálaival
    tüzet adni siettem.

    Meneteltem hűen a sorban, hadakoztam az élen,
    soha nem menekültem,
    de a pázsitokon fegyvereim ledobáltam,
    s meztelenül heverésztem a fűben.

    Csillagokért magasodtam – s a földre hajoltam
    madarak lábnyomát imádni;
    fölöttem rakéták szálltak – kezem fejéről meg
    verseim piros katicabogárkái.

    Ó, minden voltam én, amire
    a lélek fényes!
    És engedelmesen letérdeltem a test
    minden ítéletéhez.

    Mindenre felragyogtam, ami fókuszaimat
    pásztázva kereste,
    a sejtések szétszórt sugarait tűzzé
    lobbantottam, én – a tiszta lencse.

    Úgy éltem, mint a százhúszat verő szív,
    úgy gyűlöltem és szerettem:
    mindenhez úgy fogtam, kívánva,
    hogy az legyen a vesztem!

    Úgy éltem én, ahogy itt élni kell,
    ahogy érdemes élni!
    Egy emberöltőt éltem – de a sorsom
    történelem és ezerévnyi.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Mikor vetkezni kezd és karcsú

    Mikor vetkezni kezd és karcsú
    teste, mint rózsaszínű ének,
    felszáll a szoknyák hullt habjaiból.

    Mellei bárányfelső remegéssel
    keresnek tenyeret, és combjai kacagva
    a virágkönnyű nadrágból kibújnak,
    hajladozva e fényes barna nádak.

    Olyankor rám nevet tíz ujja rejtekéből:
    „Te mit bámulsz?” – mert én csak állok
    szemem tág partjain, és leselkedem,
    mint ha kamasz fiú fürdő leányt les lopva,
    mikor vetkezni kezd és karcsú.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Repeszdarabok

    Miért bántanál
    Ne keljél fel énellenem,
    mert lábad elé borulok.
    Miért bántanál? Te is olyan
    akarsz lenni, amilyen én vagyok!

    Ha elhagynál…
    Ha elhagynál engemet – jobban
    mi fájna?
    Hiányod, vagy a szív megdobbant
    magánya?
    A csalódás kínjától félek,
    vagy féltelek?
    Szerelmünket szeretem jobban,
    vagy Tégedet?

    Egyedül
    Mindenki alszik. Hull a csillag.
    Csak én ragyogok, égek Érted.
    Nem érted meg, hogy miért hívlak,
    és elhagysz, ha egyszer megérted.
    Mindenki elfordul és itthagy,
    és magammal maradni félek.
    Úgy kellenél most! És ha itt vagy,
    milyen magányos vagyok Véled!

    Reggel
    Remegő könnyű buborék;
    reszketve száll a bíbor-ég.
    Mély, tiszta lélegzet a reggel,
    – s még minden jóra kész az ember.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Elég volt!

    Kedvesem, mondj egy jó szót értem.
    Szeress nagyon, fáraszd a szívem.
    Hogy élhessek, egyetlen érdem:
    elájulni térdeiden.

    Ki vagyok én? milyen jogom van
    lábon hordani homlokom?
    Csak az, ha boldog sikolyodba
    az én jajgatásom fonom.

    Ím, megadom magam. Elég volt!
    Ember kell, nem Emberiség!
    Szemed kell már csak, nem az égbolt;
    – tenger helyett könnyed elég.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979