Szerző: Mária Németh

  • Petőfi Sándor: Tiszteljétek a közkatonákat!

    Tiszt vagyok… ha lát a közlegénység,
    Tisztelkedve megyen el mellettem;
    Én pirúlok, gondolván magamban:
    Nincs igazság, nincs igazság ebben.
    Nekünk kéne köszönteni őket,
    Mert minálunk sokkal többet érnek. –
    Tiszteljétek a közkatonákat,
    Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

    Velök állunk a csaták tüzében,
    De mi tudjuk, hogy miért csatázunk,
    Mert van, ami győzelemre buzdít,
    Vagyon elvünk, van tán gazdaságunk,
    S von előre csábitó varázsa
    A dicsőség ragyogó szemének. –
    Tiszteljétek a közkatonákat,
    Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

    Ők az elvet hirből sem ismérik,
    És a haza? kemény mostohájok,
    Izzadásuk díjában nekik csak
    Kenyeret vet s rongyokat dob rájok,
    S zászlajához hogyha odaállnak,
    Nyomorért csak új nyomort cserélnek. –
    Tiszteljétek a közkatonákat,
    Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

    S mit tudják ők, mi az a dicsőség?
    S ha tudnák is, mi hasznuk van benne?
    Nincsen lap a történet könyvében,
    Ahol nevök följegyezve lenne.
    Ki is győzné mind fölírni, akik
    Tömegestül el-elvérezének? –
    Tiszteljétek a közkatonákat,
    Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

    Ha megtérnek csonkán a csatákból,
    Koldusbotot ád a haza nékik,
    S ha elesnek, a felejtés árja
    Foly sírjukon s neveiken végig.
    És ők mégis nekimennek bátran
    Az ellenség kardjának, tüzének! –
    Tiszteljétek a közkatonákat,
    Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

    Debrecen, 1848. október – november

  • Petőfi Sándor: A vén zászlótartó

    Fut Bécs felé Jellacsics, a gyáva,
    Seregének seregünk nyomába’,
    Megrémülve fut a magyar hadtól;
    Magyar hadban egy vén zászlótartó.

    Ki az a vén zászlótartó ottan
    Olyan tüzes lelkiállapotban?
    Szemem rajta kevélyen mereng el:
    Az én apám az az öreg ember!

    Az én apám e vén zászlótartó.
    „Vészben a hon!” elhatott a nagy szó
    Elhatott kórágyához, fülébe,
    S mankó helyett zászlót vett kezébe.

    Vállait egy kínos élet gondja,
    Betegség és ötvennyolc év nyomja,
    S ő feledve minden baját, búját
    Ifjak közé hadi bajtársúl állt,

    S kit eddig az asztaltól az ágyba
    Alig-alig bírt elvinni lába,
    Ellenséget űz mostan serényen
    Ifjusága régi erejében.

    Mi vitte őt háború zajába?
    Hiszen neki nincsen gazdagsága,
    Mit féltene, mit védnie kéne,
    Hogy ne jusson ellenség kezére.

    Annyi földet sem mondhat övének,
    Melyben egykor koporsója fér meg,
    S mégis-mégis viszi lobogóját
    Azok előtt, kik a hazát óják.

    Ép azért ment, mert semmivel sem bír;
    Küzd a gazdag, de nem a hazáért,
    Védi az a maga gazdaságát…
    Csak a szegény szereti hazáját.

    Édesapám, én voltam tenéked
    Ekkoráig a te büszkeséged;
    Fordult a sor, megfordult végképen,
    Te vagy mostan az én büszkeségem.

    Érdemes vagy a cserkoszorúra!
    Alig várom, hogy lássalak újra
    S megcsókoljam örömtől reszketve
    Kezedet, mely a szent zászlót vitte.

    És ha többé nem látnálak téged?
    Látni fogom fényes dicsőséged;
    Könnyem leszen sírodnak harmatja,
    S híred a nap, mely azt fölszárítja!

    Erdőd, 1848. október 17–22.

  • Petőfi Sándor: Golyók sivítanak, kardok csengenek…

    Golyók sivítnak, kardok csengenek,
    A zöld mezőt piros vér festi meg,
    Csaták zajától zeng a föld s az ég,
    S te hősi költő, te itthon vagy még!

    Azért daloltál harci vágyakat,
    Azért daloltad bátorságodat,
    Hogy amidőn a harc előkerűl,
    Te honn a sutban gyáva szívvel űlj! –

    Ilyen beszédeket tart a világ,
    Rám így röpíti a gúnynak nyilát,
    És én reá csak elmosolyodom,
    És a magamét hozzágondolom.

    Azt gondolom: csak gyönge emberek,
    Nem győznek most gyalázni engemet,
    S nem győznek majd dicsérni egykoron!…
    Nem gondolok mást, csak ezt gondolom.

    Ne magyarázza senki énnekem,
    Tudom nagyon jól, hol van a helyem?
    Ha itt végzem kötelességemet,
    Csatába s a pokolba is megyek!

    Pest, 1848. szeptember

  • Petőfi Sándor: Forradalom

    Haloványul a gyáva szavamra… dalom
    Viharodnak előjele, forradalom!

    Szomorúk az idők, a napok feketék,
    Odahagytak atyáid, ó nemzet, ó nép!

    Csak azért szakitád le bilincseidet,
    Hogy ujabb nehezebb vas eméssze kezed.

    Födi még beteg arcod az egykori por,
    S ime sorsod ujonnan a porba tipor.

    Nem a sors, nem a sors, de saját fiaid
    Akaratja, mi újra lealacsonyit.

    Ez a vétek amily cudar és iszonyú,
    Iszonyúbb legyen érte az égi boszú!

    Lealázod-e, ó haza, szent fejedet?
    Piszok űlje a hír koszorúja helyett?

    Mielőtt az erőszak igába fogat,
    Kaszabold le, hazám, nyakadat te magad.

    Tegye láncra a zsarnok a holttetemet,
    Diadalma legyen temetői menet.

    Hol elásnak, a domb neki trónja legyen
    S gyakoroljon erőt síri férgeiden!

    De te, ó haza, nem hagyod el magadat,
    Haragod tüze arcaidon kigyuladt,

    Kezed ott van a kardon, a markolaton…
    Ki fog élni, ha nem te, dicsőn szabadon?

    Szaporán ide, kedvesem, ajkaidat,
    S te fiú, szaporán ide a poharat!

    Mire elfogy a bor, mire csattan a csók,
    Jeladásra emelhetik a lobogót.

    Haloványul a gyáva szavamra… dalom
    Viharodnak előjele, forradalom!

    Pest, 1848. augusztus

  • Petőfi Sándor: A nemzethez

    Konduljanak meg a vészharangok!
    Nekem is egy kötelet kezembe!
    Reszketek, de nem a félelemtől;
    Fájdalom és düh habzik szivembe’!

    Fájdalom, mert düledék hazámra
    Uj viharnak közeledtét látom,
    És düh, és düh, mert tétlenkedünk, mert
    Nem szakad le szemünkről az álom.

    Pillanatra fölriadt e nemzet,
    S szétnézett, mi zaj van a világban?
    És a másik oldalára fordult,
    S mostan ujra aluszik javában.

    Ébredj, ébredj, istenverte nemzet,
    Aki ott az elsők közt lehetnél,
    S kárhozatos lomhaságod által
    Mindig hátul és alant hevertél!

    Ébredj, hazám, mert ha most nem ébredsz,
    Soha többé nem lesz ébredésed,
    S ha ébredsz is, annyi időd lesz csak,
    Míg nevedet sírkövedre vésed!

    Föl, hazám, föl! százados mulasztást
    Visszapótol egy hatalmas óra,
    „Mindent nyerni, vagy mindent veszítni!”
    Ezt írjuk föl ezer lobogóra.

    Oly sokáig tengődtünk mi úgy, hogy
    Volt is, nem is a mienk az ország;
    Valahára mutassuk meg már, hogy
    Senkinek sincs semmi köze hozzánk.

    Vagy ha végzés, hogy el kell enyésznünk,
    Irtsanak ki hát ezen világból!…
    A haláltól, nem tagadom, félek,
    De csupán a becstelen haláltól.

    Haljunk meg, ha nem szabad már élnünk,
    Haljunk meg oly szépen, oly vitézül,
    Hogy azok is megsirassanak, kik
    Eltörölnek a földnek szinérül!

    Legyen olyan minden ember, mintha
    Zrínyi Miklós unokája volna,
    Harcoljon ugy minden ember, mintha
    Egyedül rá támaszkodnék honja!

    Oh de akkor, akkor nem veszünk el,
    Akkor élet és dicsőség vár ránk,
    Akkor saját örök birtokunk lesz,
    Ami után eddig csak sovárgánk.

    Föl hazám, föl nemzetem, magyar nép!
    Lépj a síkra gyorsan és egyszerre,
    Mint a villám oly váratlanúl és
    Oly erővel törj ellenségedre.

    Hol az ellen, kérdezed? ne kérdezd,
    Mindenütt van, ahová tekintesz,
    S legnagyobb és legveszélyesebb az,
    Ki mint testvér símul kebleinkhez.

    Köztünk van a legnagyobb ellenség,
    A cudar, az áruló testvérek!
    S egy közűlök százakat ront el, mint
    A pohár bort az egy cseppnyi méreg.

    A halálos itéletet rájok!
    Százezerszer sujtson bár a hóhér,
    Bár a házak ablakán foly is be
    Az utcáról a kiáradó vér!

    Könnyü bánni külső elleninkkel,
    Ha kivesznek e belső bitangok…
    Félre most, lant… futok a toronyba,
    Megkondítom azt a vészharangot!

    Pest, 1848. augusztus

  • Petőfi Sándor: Respublika

    Respublika, szabadság gyermeke
    S szabadság anyja, világ jótevője,
    Ki bujdosol, mint a Rákócziak,
    Köszöntelek a távolból előre!

    Most hódolok, midőn még messze vagy,
    Midőn még rémes átkozott neved van,
    Midőn még, aki megfeszíteni
    Kész tégedet, azt becsülik legjobban.

    Most hódolok, most üdvözöllek én,
    Hisz akkor úgyis hódolód elég lesz,
    Ha a magasból ellenidre majd
    A véres porba diadallal nézesz.

    Mert győzni fogsz, dicső respublika,
    Bár vessen ég és föld elédbe gátot,
    Miként egy új, de szent Napóleon
    Elfoglalod majd a kerek világot.

    Kit meg nem térít szép szelíd szemed,
    Hol a szeretet oltárlángja csillog,
    Majd megtéríti azt szilaj kezed,
    Melyben halálos vésznek kardja villog.

    Te lész a győző, a diadal-ív
    Ha elkészűl, a te számodra lészen,
    Akár virágos tarka pázsiton,
    Akár a vérnek vörös tengerében!

    Szeretném tudni, ott leszek-e én
    A győzedelmi fényes ünnepélyen?
    Vagy akkorára már tán elvisz az
    Enyészet s ott lenn tart a sírba’ mélyen?

    Ha meg nem érem e nagy ünnepet,
    Barátim, emlékezzetek meg rólam…
    Republikánus vagyok s az leszek
    A föld alatt is ott a koporsóban!

    Jertek ki hozzám, s ott kiáltsatok
    Siromnál éljent a respublikára,
    Meghallom én azt, s akkor béke száll
    Ez üldözött, e fájó szív porára.

    Pest, 1848. augusztus

  • Petőfi Sándor: Lenkei százada

    Koszorút kötöttem
    Cserfa-levelekbül,
    Harmat csillog rajta
    Örömkönnyeimbül…
    Kinek adnám én ezt,
    Kinek adnám másnak,
    Mint vitéz Lenkei
    Huszárszázadának?

    Ez ám csak a század,
    Ezek a legények!
    Ősapáink mellé
    Odaillenének.
    Romlatlan bennök a
    Régi jó magyar vér…
    Bár adhatnék nekik
    E dalnál nagyobb bért!

    Dicső fiak ők! s ha
    Énnekem nem hisztek,
    Ám nézzetek oda,
    Hogy mit cselekesznek.
    Én elhallgatok, az
    Ő tettök beszéljen…
    Százszor kiáltjátok
    Majd rájok az éljent.

    A Dniester vizén
    Túl, Mariampolban,
    Lengyelország földén
    Egy huszárezred van.
    Szép magyar huszárok,
    Fiatal legények,
    Kutya-bajuk… vígan
    Miért ne lennének?

    Vigan vannak, össze-
    Verik bokáikat;
    De van ott egy század,
    Amelyik nem vigad.
    Míg világát éli
    A vidám ezered,
    Közűlök egy század
    Búbánatnak ered.

    Miért búslakodtok
    Jó magyar huszárok?
    Némelyik szeméből
    Könny miért szivárog?
    “Hogyne búslakodnánk,
    Hogyne búslakodnánk,
    Mikor veszélyben van
    Édes magyar hazánk?

    Rútul feni fogát
    Rája tót, rác, német,
    Hogy az istennyila
    Őket ott ütné meg!
    S minket, kik a hazát
    Védeni szeretnénk,
    Itt idegen földön
    Tart a kötelesség.”

    Igy emészti őket
    A bú és a méreg…
    Összesúgnak-búgnak…
    Vajon mit beszélnek?
    Hangjaik suttogók,
    Arcuk titokteljes…
    Egy nagy szándékjok van,
    Nagy és veszedelmes.

    Milyen gonoszságot
    Forralnak magokban,
    Hogy nem beszélnek fönn-
    Szóval, csak titokban?
    Mily istentelenség
    Forog elméjökben,
    Hogy alattomban kell
    Eljárniok ebben?

    Nem istentelenség,
    Amit ők akarnak:
    Segítséget vinni
    A bántott magyarnak,
    Segítségül menni
    Hazájok földére,
    Melyre immár foly a
    Gazda-nemzet vére.

    Ez a jó huszárok
    Szívbeli szándoka,
    És hogy ezt titkolják,
    Van annak nagy oka…
    Odajutottunk már,
    Hogy csak titkon lehet
    Tégedet érezni,
    Szent hazaszeretet!

    Éjnek éjszakáján
    Kiállott a század
    Od’ a partra, melyet
    A Dniester áztat…
    A folyónál pihent
    Egykor vitéz Árpád,
    Mielőtt bevette
    Attila országát.

    E szent helyen álltak
    A derék huszárok,
    Itten nyílt ama szent
    Esküvésre szájok,
    Hogy meg fogja őket
    Látni Magyarország,
    Hogy Magyarországot
    Védelmezni fogják!

    És midőn az esküt
    Elmondották vóna,
    Beléugrattak a
    Dniester folyóba,
    S jó paripáik az
    Éji sötétségben
    Általusztak velök
    Szépen szerencsésen.

    S jöttek hazafelé,
    Jöttek, jövögettek,
    Hát egyszer mögöttök
    Kit pillantanak meg?
    Lenkei kapitány,
    Az ő kapitányok,
    Ez iparkodott nagy
    Sebesen utánok:

    “Álljatok, legények,
    Forduljatok vissza,
    A generális küld,
    Hogy híjalak vissza!”
    Hanem a huszárok
    Nem fordultak vissza,
    Sőt a kapitánynak
    Igy feleltek vissza:

    “Kapitány uram, mi
    Engedelmeskedünk
    Ugy, ha előre megy,
    És nem hátra velünk.
    Vitéz kapitány úr,
    Legyen a vezérünk,
    Ilyen ember kell, mint
    Kapitány ur, nékünk!

    Annyi szent, hogy minket
    Vissza nem visz innen
    Sem a generális
    Sem pedig az isten.
    Kötelességünkről
    Ne beszéljen nékünk,
    Szentebb a haza, mint
    A kötelességünk!”

    Tőről vágott magyar
    Ember a kapitány,
    Nem igen téríté
    Seregét ezután.
    Ment velök, nem hátra,
    De szépen előre,
    És elértek édes
    Hazájok földére.

    Itt a haza földén,
    Hová vont szívetek,
    Forró öleléssel
    Üdvözlünk titeket,
    Vitéz jó testvérek,
    Üdvözlünk ezerszer…
    Beszéljen akármit
    A hadügyminiszter!

    Pest, 1848. augusztus

  • Petőfi Sándor: Szülőföldemen

    Itt születtem én ezen a tájon,
    Az alföldi szép nagy rónaságon,
    Ez a város születésem helye,
    Mintha dajkám dalával vón tele,
    Most is hallom e dalt, elhangzott bár:
    “Cserebogár, sárga cserebogár!”

    Ugy mentem el innen, mint kis gyermek,
    És mint meglett ember, úgy jöttem meg.
    Hej azóta húsz esztendő telt el
    Megrakodva búval és örömmel…
    Húsz esztendő… az idő hogy lejár!
    “Cserebogár, sárga cserebogár!”

    Hol vagytok, ti régi játszótársak?
    Közületek csak egyet is lássak!
    Foglaljatok helyet itt mellettem,
    Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem,
    Hogy vállamon huszonöt év van már…
    “Cserebogár, sárga cserebogár!”

    Mint nyugtalan madár az ágakon,
    Helyrül-helyre röpköd gondolatom.
    Szedegeti a sok szép emléket,
    Mint a méh a virágról a mézet;
    Minden régi kedves helyet bejár…
    “Cserebogár, sárga cserebogár!”

    Gyermek vagyok, gyermek lettem újra,
    Lovagolok fűzfasípot fújva,
    Lovagolok szilaj nádparipán,
    Vályuhoz mék, lovam inni kiván,
    Megitattam, gyi lovam, gyi Betyár…
    “Cserebogár, sárga cserebogár!”

    Megkondúl az esteli harangszó,
    Kifáradt már a lovas és a ló,
    Hazamegyek, ölébe vesz dajkám,
    Az altató nóta hangzik ajkán,
    Hallgatom s félálomban vagyok már…
    “Cserebogár, sárga cserebogár!”… – –

    Félegyháza, 1848. június 6–8.

  • Petőfi Sándor: Mit nem beszél az a német…

    Mit nem beszél az a német,
    Az istennyila ütné meg!
    Azt követeli a svábság:
    Fizessük az adósságát.

    Ha csináltad, fizesd is ki,
    Ha a nyelved öltöd is ki,
    Ha meggebedsz is beléje,
    Ebugatta himpellére!…

    Ha pediglen nem fizetünk,
    Aszondja, hogy jaj minekünk,
    Háborút küld a magyarra,
    Országunkat elfoglalja.

    Foglalod a kurvanyádat,
    De nem ám a mi hazánkat!…
    Hadat nekünk ők izennek,
    Kik egy nyúlra heten mennek.

    Lassan, német, húzd meg magad,
    Könnyen emberedre akadsz;
    Ha el nem férsz a bőrödbe’,
    Majd kihúzunk mi belőle!

    Itt voltatok csókolózni,
    Mostan jöttök hadakozni?
    Jól van hát, jól van, jőjetek,
    Majd elválik, ki bánja meg.

    Azt a jó tanácsot adom,
    Jőjetek nagy falábakon,
    Hogy hosszúkat léphessetek,
    Mert megkergetünk bennetek.

    Fegyverre nem is méltatunk,
    Mint a kutyát, kibotozunk,
    Ugy kiverünk, jobban se’ kell,
    Még a pipánk sem alszik el!

    Pest, 1848. május

  • Petőfi Sándor: A királyokhoz

    Azt adok, mit vajmi ritkán kaptok,
    Ti királyok, nyílt őszinte szót,
    Ahogy tetszik, köszönjétek meg, vagy
    Büntessétek a felszólalót;
    Áll még Munkács, áll az akasztófa,
    De szivemben félelem nem áll…
    Bármit mond a szemtelen hizelgés,
    Nincsen többé szeretett király!

    Szeretet… hah, ezt a szép virágot
    Tövestül kitéptétek ti rég,
    S kidobtátok azt az országutra,
    S ott átment rajt a szekérkerék,
    Amely megtört esküvésitekkel
    Megterhelten világszerte jár…
    Bármit mond a szemtelen hizelgés,
    Nincsen többé szeretett király!

    Csak tűrnek már titeket a népek,
    Csak tűrnek, mint szükséges roszat,
    S nem szeretnek… odafönn az égben
    Megszámlálták napjaitokat.
    Majd halljátok a nagy ítéletszót
    Attól, aki mindenkit birál…
    Bármit mond a szemtelen hizelgés,
    Nincsen többé szeretett király!

    Föllázítsam a kerek világot,
    Föllázítsam-e ellenetek,
    Hogy a dühnek Sámson-erejével
    Milliónként nektek essenek?
    Megkondítsam a halálharangot,
    Hogy borzadjatok hangjainál?…
    Bármit mond a szemtelen hizelgés,
    Nincsen többé szeretett király!

    Nem lázítok, mert nincs erre szükség;
    Mért ráznám meg erőszakosan
    Azt a fát, amelynek a gyümölcse
    Már túlérve, rothadásba’ van?
    Ha megérik a gyümölcs, fájárul
    Magátul a földre hull alá…
    Bármit mond a szemtelen hizelgés,
    Nincsen többé szeretett király!

    Pest, 1848. március 27–30.