„Csak akkor nem vagy magányos az életben, ha jó ügyet védesz.
Nincs fizetség és jutalom az ilyen perben.
De nincs alku sem.
Ezért soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz.”
Forrás: Márai Sándor
Szerző: Mária Németh
-
Márai Sándor: Idézet
-
Sárhelyi Erika: Szonett a szerelemért
Néha feledem, hogy időnk véges,
hogy szeretni itt a földön van jussom.
Míg ver szívem, míg érezni képes,
míg szép szívedbe magamat rajzolom,
míg tegnapom igaz holnapra ébred,
s hinni tanul bennem a kétkedés,
míg köszönni tudlak a sorsnak téged,
s mosolyod örökre elmémbe vés,
addig tudom, hiába nem éltem,
s lelket sem koloncnak adott az ég,
nem baj, ha a vég korán jön értem,
csak téged engedjen szeretni még.
Futnak a napok, s vele az évek,
most kell szeretnünk, nincs másik élet.Forrás: Lélektől lélekig
-
Gárdonyi Géza: Ének a holdhoz
(Kingyesi emlék)
Köszöntlek, halvány szép fehér királynő,
Köszöntlek, szelíd nyájas holdvilágom!
Tiéd a föld, a rét, a tó, az erdő,
Tiéd az árny, a csöndesség, az álom.
Mikor az égnek kéklő magasságán
Leomlik finom, ezüst fátyolod,
Tündöklő kedves isten-arcod látván,
A mindenségnek szíve földobog.Új fényre lángol a csillag az égen.
A fák egymásnak súgják a neved.
S a vadgalamb az erdő kebelében
Hozzád a ringó lombról fölnevet.
A mezők, erdők milliárd virága
Feléd fordítja illatos fejét;
A gyönyörben, hogy lát, reszket a nyárfa,
S a nádak ezre meghajlong feléd.A tó tenéked tükröt tart remegve,
S te leemelve aranykoronád,
Kibontod – reá jósággal nevetve –
Sugárzó hajad lengő sátorát.
A fűz a parton rádmélázva áll.
A sás térdelve hajlik le eléd.
A fülemüle a hársfa-lombra száll,
S elkezdi hozzád édes énekét.Mi szép is vagy te! Mindenki szeret,
Mindenki csupán mosolyogni lát.
Békéangyalként jársz a föld felett,
Fehér királynő, kedves holdvilág!
Én is szeretlek! Mért? Nem tudom én!
Boldog félálom mámorával nézlek,
Az én szívem is tükröd, Égi Fény!
Te kedves jóság! te tiszta igézet!… Mikor belépsz a felhő-palotádba,
Az éj beborul: minden bús, setét.
A mezők, erdők millió virága
A fűbe hajtja harmatos fejét.Forrás: Lélektől lélekig
-
Romhányi József: A harkály szerencséje
Harkály kopácsolta a fa vastag kérgét,
úgy találom-formán. Sikert nem remélt még.
Bizony néha az is kevés,
ha egy tucat lyukat bevés,
mert mire az asztal terül,
a lakoma elmenekül.De alig koppantott kettőt, avagy hármat,
a szerencse hozta már az aranytálat:
Egy tudatlan féreg ült a kéreg alatt,
s kikiáltott: „Szabad!”Forrás: Szeretem a verseket (FB-csoport)
-
Romhányi József: Gyíkrege
Szerette volna a
gyík, ha kitudódna:
ő a félelmetes
bősz sárkány utóda.
Hogy sor ne kerüljön
kétkedő vitákra,
dúlt-fúlt, pofikáját
szörnyűre kitátva.Aztán bizonyságul
mesékből idézett,
hogy váltak ebéddé
szüzek és vitézek,
miként mondott misét,
szagosat a püspök,
hogy egyházmegyéje
ne lehessen früstök.Röhögte a szájast
szűz lúd, vitéz kácsa:
– Itt az ebéd! Kapj be,
te mafla pojáca! –Hátrált a regélő
kínos zavarában,
erre már a légy is
felkuncogott bátran.Ám nyomban megtudta
szegény saját kárán:
Aki ennek bohóc,
lehet annak sárkány…Forrás: Szeretem a verseket (FB-csoport)
-
Victor Hugo: Az éj, az éj, az éj
(Kosztolányi Dezső fordítása)
Az éj, az éj, az éj s az éjbe-mélybe halva
Kezdődik csöndesen az óceán siralma,
Matróz hajóra kap.
Az ember felzokog, azt mondja „miserére”
S az ég, a lég zokog, felel a bús zenére
És sír, zokog a hab.Sóhajt a sziklagát, mit majd eltorlaszoltak
Csalánok, giz-gazok. Most kelnek ki a holtak
S hallják a síri neszt.
A fertelmes bürök borzong az éji szóra,
Titokzatos szárán kinyíl a mandragóra,
S búsan beszélni kezd.Mért reszket a szeder? És mért rí olyan árván,
A barlang fája is? Miért könnyez a márvány
Az éjbe mindenütt?
Mindegyikük talán egy bűnös, ősi Káin
S jaj, a fényt keresik itélet éjszakáin,
Könnyük van s nincs szemük.Nyöszörög a hajó, mint az, aki leroskad,
Kéménye nyikorog s fehér és viharos hab
Csap rá, gyönggyel tele,
Az árnyba rák uszik, s tüskés-hal, nagy uszonnyal
És lüktet vemhesen, szörnyekkel és iszonnyal,
A víz vad élete.A mély bozót kiált. S az orkánba kinyílva
Férgektől rágottan üvölt az éjbe Scylla,
Hollócsapat riog.
S a fergetegbe zaj és tompa jaj döcög föl
A lánccsörömpölő és nyirkos tömlöcökből,
Ordítnak a sírok.Ki jár a partokon, ki álmodik e titkos
Órán, mikor a rém kisért s az éji gyilkos
Sunyítva útra kél?
S miért bőg az erdő, e roppant székesegyház,
Miért jajong-hörög, míg lengő kötelet ráz
S halálra kong a szél?Szájak susognak most s füled bal muzsikát hall
És látod az úton, bozontos lombon által,
Temetés mégy alant,
Bömböl a szélvihar, ahogy kifér a torkán
Sápadt sírkerteken sötétedik az orkán.
Ó mondd, kié e hang?Mi e roppant zsoltár és éneke a földnek,
Mit az ég is dalol és senki meg nem ölhet,
Nem fojt el semmise?
A büszke hullám is csak ezt dübörgi karba,
A víz, a nád, a fű ezt zengi fölzavarva,
Mi e bús gyászmise?Ó Elmúlás, hallom ijesztő orgonádat,
Min az egész világ minden lármája áthat,
S zátonyzúgás követ.
A billentyűknél a Halál ül, odabújva
S feketét és fehéret érint olykor az ujja:
Koporsód, sírköved.Forrás: Victor Hugo – Kosztolányi Dezső fordítása
-
Szakály Éva: Uram, ma lettem nyolcvanéves
Uram, ma lettem nyolcvanéves
Túl gyorsan múltak el az évek.
Még oly sokat szeretnék tenni,
Úgy szeretnék nyolcvanegy lenni.A pár kis tervem, mi még lenne,
Ha tán több időt igényelne,
S egy év nem lenne elegendő,
Add, hogy hadd legyek nyolcvankettő.Jó lenne még sokat utazni,
Újabb helyeket látogatni,
Halálom perce még tán várhat,
Megérhetném a nyolcvanhármat?Uram, Te látod a világot,
Gyorsan jönnek a változások.
Ha nem sürgős, hogy magadhoz végy,
Esetleg lehetnék nyolcvannégy.És ahogy a technika halad,
Sok újat lát, ki élve marad,
Még oly sok minden ideköthet,
Úgy örülnék a nyolcvanötnek!Az emberiség sokat tehet,
A világ oly csodás hely lehet,
Jó annak, aki itt maradhat,
Nem olyan sok az a nyolcvanhat!Tudom, Uram, hogy sokat kértem,
Hisz oly szép lehet fenn az égben.
S én mégis arról tervezgetek,
Hogy érjem meg a nyolcvanhetet.Elfáradok a hosszú úton,
El is kések majd sokszor – tudom.
Tudasd velem, ha meggondoltad,
Betöltöm-é a nyolcvannyolcat.Addigra már oly sokat láttam,
Emlékeimet regisztráltam.
Mily nagy kár lenne, ha elmennék,
Mielőtt nyolcvankilenc lennék.Már igazán csak egyet kérek,
Uram, ne vedd szemtelenségnek,
Éveim száma kerek lehet,
Ha meglátnám a kilencvenet.És hogyha ezt már megengedted,
S ezt a lépést értem megtetted,
Neked már úgyis mind egyre megy,
Könnyen lehetnék kilencvenegy.Minden szemérmet félreteszek,
Hogyha még egyet kérhetek,
Tudom, ez a kor hajmeresztő,
De hadd legyek kilencvenkettő.Úgy megszoktam az életemet,
És hátha lesz még, ki megszeret,
Ki pótolná elvesztett párom,
Ha lehetnék kilencvenhárom.Addigra már reszket a kezem,
De ha még helyén lesz az eszem,
A magas kortól én nem félek,
Megadod a kilencvennégyet?A korra nincsen szabadalom,
Számításom megtalálhatom.
Ha őrködsz egészségem fölött,
Akkor lehetnék kilencvenöt.Manapság már hallani olyat,
Emberekről készül másolat,
Ezt talán én is megvárhatom,
Segíts át a kilencvenhaton.Ha még hirtelen meg nem halok,
Kis vagyonkámmal rendben vagyok,
Elég lesz talán még egy évig,
Kihúzhatnám kilencvenhétig?Hála Neked, nagy a családunk,
Még pár dédunokát is várunk.
Láthatnám őket? – ugye azt mondtad
Megadod a kilencvennyolcat.Sok évet kaptam, nem egy-kettőt,
Megköszönöm a sok esztendőt.
És még kérem, tán el sem hiszed,
A kilencvenkilencediket.Még egy év és akkor valóban
A népek azt mondhatják rólam:
„Ez aztán igen szép kort ért meg,
Hisz tegnapelőtt volt száz éves!”Uram, az életet Te adod,
Úgy veszed el, amint akarod.
Nem is zavarlak többet Téged,
Ne vedd komolyan, amit kérek –
Csak beszélgetni vágytam véled.Forrás: Szeretem a verseket
-
Csukás István: Elfüstöltem ötven nyarat
Elfüstöltem ötven nyarat,
ötven hósipkával lefödtem,
egyre több, ami kívül maradt,
egyre több van már mögöttem,
röstellem, de sehogy sem akaródzik
bennem a lélek megöregedni,
vígan viszket és vígan vakaródzik,
indulna mindent újrakezdeni –
„No, te lélek! – így intem óva –
légy bár büszke és szabad,
röpködni a madár dolga,
miránk szájat a semmi tátogat,
komolyodj hát, tán kicsit vacogjál,
mint a köhögős őszi reggelek,
lepjen be dér, fonjon be ökörnyál,
mert hideg jön, mélyhűtött űri csend,
Isten lehelete sem lesz elég,
hogy még egyszer újra felmelegítsen,
hisz ott van a sok fagyott rigó, veréb,
azt se győzi… s pláne ha nincs is Isten!
Vagy tudod mit, ne is törődj e fogatlan,
e mindent elrontó savanyú dohogással,
röpülj vígan és légy halhatatlan,
s ne szökj még belőlem s ne cserélj el mással!”Forrás: Szeretem a verseket
-
Tennessee Williams: Férfi az étkezőkocsiban
Mozdulatlanul ült elsuhanó tájak között
meggörnyedve vagy lelapultan mezőgazdasági
felszerelésük összhangtalan terhe alatt
a férfi az étkezőkocsiban,
Wyomingot nem vette észre,
csak arról tudott, amit el akart felejteni,
arról, ami annál szorosabban tapadt hozzá, mennél inkább el akarta veszíteni.Valahányszor egy kocka kinyílt, a másik bezárult.
De ő be volt zárva koponyájának levegőtlen dobozába,
és csak testének érzékszervei,
mint a szem, a száj, az ujjak
és kurtán szólva a nemiség,
adtak neki módot a menekülésre.Igen, mert föllázadt a zárka ellen,
jegyet váltott egy másik állomásra,
nevet változtatott,
ismeretségének körét kibővítette
új arcokkal,
de azok kiábrándítóan hasonlítottak az addigiakhoz.És most a vasúti étkezőben
várta, hogy a mozgás
legördít egy követ a szívéről.
De a kő vele utazott,
felszállt a manhattani vonatra, jelen volt
még Chicagóban, jelen volt még St. Paulban,
jelen volt még Cheyenne-ben,
már úgy látszott, transzkontinentális kirándulásra indult.Mellényén babrált,
óráját kihúzta zsebéből,
levette a láncot,
kigombolta a három felső gombot,
de a súly megmaradt.Láthatatlan poggyászt vitt magával.
Tűnődött, hogy érezné magát anélkül:
nagyon könnyűnek? Sőt anyagtalannak?
Igen, talán anélkül
egyáltalában nem volna szüksége vasúti
közlekedésre: fajsúlyát teljesen elvesztené.Fényes csillámlások
a hatalmas déli napsütésben Wyoming fölött
jeleznék légi átkelését.
Egy finom, önelégült zümmögés a ragyogó légburokban
alighogy tudtul adná jelenlétét az idegeneknek.De most és egyelőre még mindig a finom
és színtelen marha- és gabonakivonatot
tartalmazó erőleveses csészével maga előtt
az izomlazítás
jóga módszerét gyakorolta,
és mint elszakadt húrt, elengedte önmagát.De még mindig összeszorította száraz ajkát,
miközben tekintete továbbra is befogadta
száguldó sürgönypóznák értelmetlen egymásutánját.Vas István fordítása
Forrás: Szeretem a verseket
-
Csoóri Sándor: Tegnap még hó esett
Tegnap még hó esett, ma nap süt, kék az ég,
nézem hunyorgó medveszemmel, egy ütemmel lemaradva
a tündéri változásról, makacsul tovább hull bennem a hó,
de azért a napsütést is észlelem, sós áramütésíz bizsereg
a nyelvem hegyén, a drótkerítésen fennakadt kátránypapír
csattog, mintha szárnya nőtt volna, s repülni vágy a kert,
az akácfák csúcsán szél motoz, fészekben kuksoló rigók
tolla közé fúj, szédíti őket tavasszal, maggal, némelyik
már a csőrét tátja, énekelne; repedezik bennem is
a megkövesedett tapasztalás, az agyamba nyomtatott
naptár, hogy hiszen tél van, legalábbis a Földnek
ezen a pontján, ahol én sem vagyok szabadabb, mint a fa,
ó, nem úgy vagyok fogoly, hogy ezt meg azt nem engedélyezik,
ellenük éppen harcolhatok is, ha kedvem tartja, komolyabb
s szigorúbb rabság az enyém, s nem szökhetek előle örök
napsütésbe, vinném magammal, mivelhogy bennem van,
télen hullna bent a hó, tavasszal patak áradna,
nyáron arany kalász ringana, ősszel szőlő mézesedne,
vagyis hiába minden szökés, ahhoz újjá kellene születni,
s máshol, de se újjászületni, se szökni nincs kedvem,
mivel jól érzem magam e végleges kötöttségben s úgy
vagyok szabad, hogy elfogadom s már együtt repülök
a kerttel, holott nagyon jól tudjuk, hogy nem moccanunk,
s mint csodát éljük át e tündéri változást, a télbe
benyilallt tavaszi napot, örömünk apró, de valódi,
mert mi tudjuk, hogy mit kockáztatunk, mindent, mi
változhatatlan, mert csak így vagyunk, amik vagyunk,
s nincs több hely a világban, csak ez az egy, mert
a hely is mi vagyunk, az ég is, s talpunk alatt a sírgödör.Forrás: Szeretem a verseket
