Madár, ha rikoltana – ne felelj rá haraggal, kedvesem
virág, ha nyílna ablakod előtt – játékból se tépd le, kedvesem
madár és virág két gyönyörűsége életemnek.
Így beszélek hozzád, kedvesem és magam értek a szóból.
Te csak élj vidáman! Élj s ha aludni térsz meg
madár daloljon és virág nyíljon álmaidban.
Forrás: Lélektől lélekig
Templomkép-gyűjtő albumába
„Itt küldök egynehány képeslapot.
De rájöttem már, hogy mért nem kutat
A fürge fényképész itt templomot.
A felhőkarcoló hétköznapok
Égbefúrták ormótlan fejüket:
Eltűnnek ötven emelet tövén,
– Hiába tornyosak az ünnepek.
A vörös téboly vak falansztere
Lerontja másutt a templomokat –…
Itt – e titáni égberohanásban
Az Isten nem halt meg, – csak lemaradt.
Ide erdélyi hegyek kellenének,
Hegyek a felhőkarcolók mögé –
Hogy tündököljön az örök Arány,
És kitűnjön: a dicsőség kié.”
Forrás: Lélektől lélekig
Valamit mondanék halkan,
Belesúgnám Isten fülébe!
Úgy, hogy más senki ne hallja,
És ő is csak épphogy megértse.
Mondanám szelíden, lágyan,
Ahogy a búzamezők dőlnek.
Ahogy a kalász suttogja
Háláját, az éltető földnek.
Hát én is úgy… lehajtott fejjel,
Mint sötét fenyvesek virága,
– Vágyom a fényre, – a szóra!
S akkor, már nem éltem hiába.
Forrás: Lélektől lélekig
Érzéseim, eltűntek a semmiben.
Izzó vágyaim lávafolyama lassan kihűl,
már nem emészt belülről őrjítőn,
nem réved távolba szemem,
várva mikor jössz… nem hívlak többé…
kezem tétován elhúzom érintésed elől.
Múltba olvadt szavak, mint korhadt fák
enyésznek el a végtelen időben…
csak nézlek – arcod szelíd mosolyában keresem
a nyár bágyadt, szerelmes öleléseit, vad csatáink
örömárban úszva voltak édesen-titkosak.
– Keresem még szerelmem – nem találom…
elmosta az őszi eső, s most ablakomból nézem
a hideg tél szürke színeit.
Mint pók, szőttem hálóba emlékeim.
– Szerettelek – egyszer…
Burokba gyűjtött időgömbjeim… színes emlékgolyók.
Nincs boldog tudat – ami űzne, hajtana őrült
rohanással hozzád… vonatom kisiklott…
A burok megrepedt, szétgurultak a színes emlékek,
már nem sietek… nem szedem össze…
fehér minden köröttem, elenyésztek a színek,
arcom pírja elhalványult, könnyeim kútja kiapadt.
Távolodó alakod nézem, ahogy eltűnik a sötét éjben.
– Szerettelek –
Forrás: Lélektől lélekig
A két szemed szeretett legtovább,
Be furcsa szerelem.
A szád már néma volt, de a szemed,
az még beszélt velem.
A kezed már hideg volt, jéghideg,
nem is adtál kezet,
de a szemed még megsímogatott,
nálam feledkezett.
És lándzsákat tűztél magad köré
hideg testőrökül,
de a szemed még rámleselkedett
a zord lándzsák mögül.
És ellebegtél és csak a hegyes
lándzsák maradtak ott,
de a szemed mégegyszer visszanézett
és mindent megadott.
Forrás: Lélektől lélekig
A lelkem, mint a telehold, olyan:
oly tiszta fényt sugárzik fagyosan.
Magának ég az égen, odafent –
és nem szárítja fel könnyeimet:
s nem fáj neki soha az én bajom,
s nem érti szenvedélyes sóhajom;
s hogy szenvedésből nékem mennyi jut –
a fénylő lélek erről mit se tud.
Forrás: ismeretlen fordítás
Beszélgessünk beszélgessünk
Te meg Én
beszélgessünk nem szegletesen kemény hanem puha legömbölyített szavakkal
ahogy a szerelmesektől tanultuk
alig hallhatóan
ahogyan a tölgyfa levelei beszélnek egymással.
Mondj nekem valami szépet
hogy én is mondhassak Neked valami szépet.
A szemeimhez beszélj
a homlokomhoz
egyenesen a szívemhez
Te Nekem
és Én Neked.
Az álom partjairól üzenj
egy újszülött nevetésével
tenger hullámaival
játékos delfinekkel
harangszóval
egy sassal
amint az ég kékjében lebeg.
Forrás: Lélektől lélekig
és jött az este.
hűvös teste köré
mélykék brokátot
csavart, mire
előző éjjel
kedvtelésből fénylő
csillagokat varrt
karcsú nyakán
holdfényből
szőtt selyem,
lágy és rebbenő,
s mint leány,
kiből férfi láttán
születik a nő,
párduc módra
nyújtózott
a sóvár Hold előtt.
… és jött a hajnal,
hajában fénnyel,
vöröslő arannyal…
s az este a mohó
szemeket már
a tegnapban kereste.
Forrás: Lélektől lélekig
(Radványi Kálmánnak)
Megmondom: Sokszor megcsodáltam
Egy tölgyet a park sűrüjén,
Hogy félig már halálra váltan,
Oly súlyos, komor és kemény.
De egyszer a vén fa tövén,
Korhadt kérgű gyökere mellett,
Kis gyöngyvirágot leltem én.
S akkor, jaj, akkor sírni kellett.
Megmondom: Tikkadt, tüzes nyárban,
A forró nap fojtó delén
Virágos szőnyeg réten jártam,
És harsogott a nap felém,
De ha a rőt nap estelén,
Szelíden, mint egy halk lehellet,
A hűs hold mosolygott elém:
Akkor, jaj, akkor sírni kellett.
Megmondom: Férfiút találtam,
Vérvesztő harcok mezején
Megállott mosolyogva, bátran.
És én ujjongtam erején.
De egyszer kacagón elém
Egy piros gyermekarc szökellett,
Egy táncoló tavaszi fény.
S akkor, jaj, akkor sírni kellett.
Vedd kérlek: ím e versbe zárom
Szívem, mely búsan énekel.
Minden mosolygó rózsaszálon
Mindig, jaj, mindig sírni kell!
Forrás: Lélektől lélekig
Jövök egy erdőből,
ahol sose voltam.
Kerülök egy erdőt,
pedig benne élek.
Megyek egy erdőbe,
hová sose érek.
Forrás: Lélektől lélekig
