Szerző: Mária Németh

  • Áprily Lajos: Fegyvertelen vadász dala

    Völgyek felett hangos torokkal
    üzenhet a vadásztülök.
    Békét kötök az állatokkal,
    az erdővel kibékülök.

    Rejtőzve már többé nem állok
    zsákmánnyal csábító lesen.
    Márciusi szalonka párok
    suhanjanak szerelmesen.

    Jöhet a bükkös karcsú vadja,
    a lenge-leányos őz-alak,
    nem puska-dörrenés fogadja,
    csak egy szelíd: „nem bántalak”.

    Völgyben, vadonban, rónaságon
    a békesség bolyong velem.
    Csak egy öröm van a világon
    s ez az öröm fegyvertelen.

    S a régi őz, aki annyi vérrel
    pirosítva havat, mohát,
    s reám nézett rémült szemével,
    a régi őz is megbocsát.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tompa Mihály: Szívemhez

    Mi lelt megint
    Szívem, te nyugtalan?
    Ezer bajom
    Van véled untalan!
    Könnyű neked,
    Könnyű kötődni benn;
    Künn a világ
    Koránsem úgy megyen!

    Szegény fejem
    Sújtolja annyi gond:
    Kenyér után
    Futok, mint a bolond!
    Könnyűt facsar
    Szememből tűzhelyem:
    A holnapon
    Töröm ma a fejem.

    S te, mit mívélsz?
    Égben ábrándozol!
    Tudj’ a manó,
    Hol nem kalandozol!
    Üss’ a guta
    Azt a sűrű sohajt,
    Ha hideg
    Konyhára mit se’ hajt!

    Nem tetszik a
    Patak s kies határ;
    Nem a falu
    S jámbor lakói már;
    Borult az ég,
    És törpe a halom;
    Szűk és hideg
    Neked szerény lakom.

    De álmodol
    – Űzvén árnyékokat –
    Örök tavaszt,
    Tengert, hegyormokat,
    Szabad hazát
    És boldog népeket…
    Beteg szívem,
    Jó, hogy nem értelek!

    Bár a dolgot
    Megszokta két kezem:
    Szegény vagyok,
    S gyakran megéhezem;
    S te, szép leányt
    S szerelmet emlegetsz!
    Ily nagy bohó,
    Szívem, hogyan lehetsz?

    Még éjjel is
    Tőled nem alhatom,
    Még akkor gyűl
    Veled meg a bajom!
    Csalképeket
    Kergetve untalan,
    Előtted hír,
    Babér, szerencse van!

    Nem mondom én,
    Gyötrődöl eleget!
    De hasztalan,
    Nincs benne köszönet;
    Mert a világ
    Koránsem úgy megyen;
    Ne álmodozz’
    Jó szív, eszed legyen!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kaffka Margit: A te színed előtt

    Az én két fáradt asszonykezem
    Hogy milyen lágy, amikor simogat,
    Mily enyhén tárul, amikor ad,
    Terajtad ösmerte meg.
    – Köszönöm neked a két kezemet!

    Szemem, a bágyadt, bús tükröző
    (Áldott csoda ez!) sorsodba nézett,
    És megtanulta, hogy tiszta szövétnek,
    Betlehemcsillag, égi vezér…
    – Áldjon meg Isten a két szememér!

    Mindig azt hittem: rút vagyok,
    Csak durva vágyra hangoló,
    Szívet bájolni nem tudó.
    – Te megszerettél, – s rámigézted
    Ezt a halk, esteli szépséget.

    Oly csúnya volt, mit eddig éltem;
    Kevert, pocsékló, fél, törött!…
    – Most a multam is rendbejött,
    Ahogy tenéked elmeséltem. –
    Mert láttad sorsom: megszerettem.

    Nemes, szent csordultig-hited
    Aranykelyhét felém kínáltad,
    Szerelmed grálborát ajánltad.
    Most már, míg élek, szent leszek!
    Felmagasztaltál; fent leszek;
    Mindig „te színed előtt” járva…
    Ó hála, hála, hála, hála!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Alázuhanó diólevélre

    (Csoóri Sándornak)

    vannak vidékek ahol nyáron is
    a kút melletti vályú alján
    reggelre megszajzik a víz
    megköt a színe
    akár a kiöregedett
    szavakon az emlékezet
    horkanva hőköl vissza
    a gyanútlan kis tavaszi csikó
    pikkelyeket prüszkölve
    inal anyjához

    korai őszt
    hosszú kemény telet csárogva
    rugaszkodnak tova a csókák

    alázuhan az első
    diólevél
    s hulltában
    hóharmat-verte halántékú
    férfi vállára
    nehezül: szárnyul

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Madarak beszéde

    Hattyú

    — Hogy énekelnek mindenféle fattyúk,
    pimasz veréb, csicsörke, banka, vadtyúk,
    mi hallgatunk a zűrzavarba, hagyjuk,
    csivogjanak, legyen meg akaratjuk.
    Csodásan úszunk a csodás halálba,
    de ottan az igaz dalt megtalálva
    az égre sírunk, gőgös, néma hattyúk.

    Holló

    — Rég dalolt meg engemet már híres versében Poe Edgár
    és habár a század eljár, nem múlt el egy sora sem.
    Most is itt ülök s előre károgok, miként a dőre
    pusztulás vad hirdetője, a zord rímet keresem.
    Gyászruhámban, kárvallottan a bús rímet keresem
    s azt üvöltöm: „Sohasem!”

    Sirály

    — Dac és düh, mely felhők közül kiszáll!
    S bírál!
    Vészben-viharban vijjogó király!
    Sirály!

    Kolibri

    — Kincs voltam, el-nem-múló, fényes ékszer,
    de szárnyra keltem, élni, csélcsap ésszel.
    Bolond is vagy, ha hírrel megelégszel.
    Csókolni itten nem lehet elégszer.
    Őrjöngj, röpülj s örülj, ha lázban égsz el.

    1928

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Állatok beszéde

    Medve

    — Mindig ölelnék, mindent, a világot,
    a fát, a sziklát, a kisgyerekeket,
    vagyok a lompos és otromba jóság,
    a láncravert, esetlen szeretet…

    Vadkan

    — Zrínyi Miklósnak aljas gyilkosa.
    Röfögve száz alakot öltök,
    s amint elbántam a dicső magyarral,
    ármánykodással vagy kemény agyarral
    irtok a földön mindenféle költőt.

    Víziló

    — Csak azt tudom, hogy lenni, enni jó!
    Leírni szörnypofám nincs semmi szó!
    Iszonyú száj, hús-poklokhoz nyíló!
    Négyszögletes tömb, kétezer kiló!
    Grammban kimondva ép két millió!
    Egyiptom álma! Roppant vízió!
    Lidércnyomás! Húszmázsás víziló!

    Nyúl

    — Bátor vadász, ki átlövöd acéllal
    alázatos és tiszta szívemet,
    tiszteld az én százszor-szent gyávaságom,
    ki meghalok, az életért zokogva,
    mint az egyéves, síró kisgyerek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Fák beszéde

    Pálma

    — Versben beszélek, és verssel köszöntsék
    nagy, mozdulatlan legyezőimet
    s nagy csöndemet is. Én vagyok a Fönség.

    Hárs

    — Szülőhazádban a vén udvaron
    hová gurultak labdáid, szegény?
    Hová repült a sárkányod vajon,
    s kedved, hited az életed felén,
    És merre szálltak, merre tűntek el
    viháncoló, víg gyermektársaid?
    Ezt kérdezed, de senki sem felel,
    csupán mi zúgunk, régi hársak itt.

    Nyírfa

    — Héjam fehér, mint a papír.
    Megbabonázza azt, ki ír,
    és hogyha elrontott a hír,
    nevem álmodba visszasír.
    Izen neked a nyír.

    Almafa

    — Bő, zöld szoknyában, széles terebéllyel
    mesékről álmodom, ha jő az éjjel.
    A lombjaim közt almák aranya.
    Mindig csak adnék, én, örök anya.

    Eperfa

    — Itt lakmároztál egykor, az eperfán,
    jaj, hogy szerettél. Majd ha por leszel,
    egy nyári szellő még felém seper tán.

    Nyárfa

    — Mily szép nevem van. Hallod? Nyárfa, nyárfa.
    Karcsún, fehéren állok a határba.
    Úgy reszketek és sírok, mint egy árva.
    S minden széllel zenélek, mint a hárfa…

    Forrás: Lélektől lélekig

  •  Francois Villon -Ballada a Senki Fiáról

    Mint nagy kalap, borult reám a kék ég,

    és hű barátom egy akadt: a köd.

    Rakott tálak között kivert az éhség,

    s halálra fáztam rőt kályhák előtt.

    Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak

    s szájam széléig áradt már a sár,

    utam mellett a rózsák elpusztultak

    s lehelletemtől megfakult a nyár,

    csodálom szinte már a napvilágot,

    hogy néha még rongyos vállamra süt,

    én, ki megjártam mind a hat világot,

    megáldva és leköpve mindenütt.

    Fagyott mezőkön birkóztam a széllel,

    ruhám csupán egy fügefalevél,

    mi sem tisztább számomra, mint az éjjel,

    mi sem sötétebb nékem, mint a dél.

    A matrózkocsmák mélyén felzokogtam,

    ahogy a temetőkben nevetek,

    enyém csak az, amit a sárba dobtam,

    s mindent megöltem, amit szeretek.

    Fehér derével lángveres hajamra

    s halántékomra már az ősz feküdt,

    s így megyek, fütyülve egymagamban,

    megáldva és leköpve mindenütt.

    A győztes ég fektette rám a sátrát,

    a harmattól kék lett a homlokom

    s így kergettem az Istent, aki hátrált,

    s a jövendőt, amely az otthonom.

    A hegytetőkön órákig pihentem,

    s megbámultam az izzadt kőtörőt,

    de a dómok mellett fütyülve mentem,

    s kinevettem a cifra püspököt:

    s ezért csak csók és korbács hullott árva

    testemre, mely oly egyformán feküdt

    csipkés párnák között és utcasárban,

    megáldva és leköpve mindenütt.

    S bár nincs hazám, borom, se feleségem

    és lábaim között a szél fütyül:

    lesz még pénzem és biztosan remélem,

    hogy egy nap nékem minden sikerül.

    S ha meguntam, hogy aranytálból éljek,

    a palotákat megint otthagyom,

    hasamért kánkánt járnak már a férgek,

    és valahol az őszi avaron,

    egy vén tövisbokor aljában, melyre

    csak egy rossz csillag sanda fénye süt:

    maradok egyszer, François Villon, fekve,

    megáldva és leköpve mindenütt.

    Faludy György fordítása

  • Ady Endre – Misztérium

    Csak az a mély és szent igazság,
    Amit magába rejt a lélek,
    Idétlen semmi, játszi hívság,
    Amit leírok, elbeszélek.
    Rendelteték, hogy néhány ember
    Tépődjék, sírjon mindhiába
    S hogy meg ne értsék… Néhány ember
    Ezernyi éve így csinálja…

    Rendelteték, hogy dalba sírja
    Néhány szegény bolond a lelkét
    És hogy úgy sírja mindig dalba,
    Hogy soha-soha meg ne fejtsék,
    Hogy amíg jár-kél a világon,
    Álmodozó bolondnak hívják,
    Hogy a lelkét borítsa ködlő,
    Dalokban zsongó, játszi hívság.

    Óh, én tudom, hogy gyönge szómban
    Csak gyáva vágy az, ami vadság,
    Hisz lelkem minden pillanatja
    Romlást hozó, csodás igazság.
    Ködön keresztül, vaksötéten,
    Meg nem fejtett titkokba látok
    S átkozottként kell rejtegetnem
    Ezer csodás, igaz világot.

    Nagy éjeken szeretnék szólni:
    Nem, nem bírok tovább bilincset,
    Nem, nem bírok tovább titkolni
    Ennyi világot, ennyi kincset.
    Világrontó nyilatkozásnak
    Égből lopott lángjától égek!…
    …S miket leírok, elpanaszlok –
    Csak szóba ömlő semmiségek!…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre – Mai próféta átka

    „…A föld rakva vérnek ítéleteivel és a város rakva
    álnoksággal… Békességet keresnek, de nem lészen.
    Egy romlás a másikra jő…”

    (Ezékiel próféta, 7.)

    Alázottnál jobban alázva
    Vizsgálom szívem, izmom, kedvem:
    Hol a próféta őrült láza,
    Mely fölőrjöng, tombol az Égre?
    Hát már az átkoknak is vége?

    Úgy szakadtunk be a Pokolba,
    Mintha korbácsra s térítésre
    Dühünk, hangunk sohse lett volna?
    Öldöklő angyalai az Úrnak
    Soha így meg nem öltek Multat.

    Már nem tudjuk, mit veszítettünk,
    Nem gyilkol új vesztések gondja,
    Dermedett álom minden tettünk
    S minden álmunk egy dermedett tett:
    S vagyunk ördögnél esettebbek.

    Már csúfja minden állatoknak
    Isten híres sarja, az Ember
    S a próféták is csak makognak.
    Még mélyebb Pokol, még több Nincsen: –
    Ezt add, Híres, ezt add, Te Isten.

    Forrás: Lélektől lélekig