https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Farkas István – Csendes eső

    ISTEN szomorú tekintete
    EMBERT keres a FÖLDÖN

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Győri Dezső – Alázattal kérem

    Ember embernek farkasa,
    embertelen a világ,
    ösztöntörvények uralkodnak,
    a szemeket fedi homály.

    Nem látjuk, hogy ezer sebből
    vérzik milliónyi kisgyerek,
    pedig mindig hittük és
    reméltük, a világ kerek,

    s fordul majd emberek sora
    rosszról jóra is talán,
    elmúlik irigység, gonoszság,
    s az ember talpra áll…

    De veszettek, vadak, ölnek,
    vérben fetrengenek,
    nézed undorodva,
    talán nem is hiszed:
    a világ elveszett.

    Vérszagra gyűlő vadakat
    a hit nem állítja meg.

    Uram!
    Ha látod, mi van itt a földön,
    az egymást megmaró vadak közé,
    egy kis szeretetet…
    ha szíveskednél hinteni!

    Forrás: Vox Humana

  • Juhász Gyula – A hulló csillagokhoz

    Nem szeretem a lomha fényeket,
    A csillagot, mely álmosan ragyog,
    Ti vagytok az én örömöm látványa,
    Meteorok a fehér éjszakába:
    Suhanjatok csak és zuhanjatok,
    Ti züllött csillagok!

    Az égi rónán csöndes nyáj legel,
    Eónok óta hallgatag ragyog,
    – Ó hulljatok hát, új utat mutatva,
    A szent mélységbe fényeket juttatva,
    Suhanjatok csak és zuhanjatok,
    Ti hulló csillagok!

    Békét hazudik a csillagvilág,
    A lusta álmok éjjelén ragyog,
    – Csak rajta, rajta hát kivert, bukott raj,
    Az éjbe, mélybe termő fénycsókokkal
    Lobogjatok csak és robogjatok,
    Ti bátor csillagok!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fábri Péter – Vita aeterna

    Ne nézd, hová vezet,
    s mi fájdalomba visz szeretni bárkit is,
    kivel e földi körhintán csak úgy véletlenül,
    s oly szükségképpen találkozol!

    Te állsz,
    ő szembejön,
    röpíti őt a gép,
    arcodba néz,
    kapaszkodik,
    és jól tudom: rémítő gyorsan elforog
    – de hát nem ő akarja így!

    A kaktusz négy-öt évben nyitja szirmait,
    s négy-öt nap teltén hervad el,
    de mondanád-e: akkor kár is nyílnia,
    ha ily rövid szépségre jó?

    Hogy ki meddig miénk,
    az nem ránk tartozik,
    a mi dolgunk szeretni őt.

    Ha félsz,
    ne nézd a körhintát reménykedőn,
    tudod, hogy úgyis elforog!

    Ajándék légy,
    aki ön-sorsáról mit se tud,
    ki örömöt nem vár,
    csak ad,
    s akkor talán a hinta egyszer csak megáll,
    s a kaktusz nyitja szirmait.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály – Mint különös hírmondó…

    Mint különös hírmondó, ki nem tud semmi újságot
    mert nyáron át messze a hegytetején ült s ha este
    kigyúltak a város lámpái alatta, nem látta őket
    sem nagyobbnak, sem közelebbnek a csillagoknál

    s ha berregést hallott, találgatta: autó? vagy repülőgép?
    vagy motor a síma Dunán? s ha szórt dobogásokat hallott
    tompán a völgyekben maradozva, gondolhatta, házat
    vernek lenn kőművesek, vagy a rossz szomszéd a folyón túl

    gépfegyvert próbál – oly mindegy volt neki! tudta,
    balga az emberi faj, nem nyughat, elrontja a jót is,
    százakon át épít, s egy gyermeki civakodásért
    újra ledönt mindent; sürgősebb néki keserves

    jussa a bandáknak, mint hogy kiviruljon a föld és
    a konok isteneket vakítva lobogjon az égig
    szellem és szerelem – jól tudta ezt a hegyi hírnök
    s elbútt, messze a hírektől; de ha megjön a füttyös,

    korbácsos korhely, a szél, s ha kegyetlen a távolodó nap
    kéjes mosollyal nézi, hogy sápadnak érte öngyilkos
    bánatban elhagyott szeretői, a lombok és ingnak,
    mint beteg táncoslány aki holtan hull ki a táncból:

    akkor a hírnök föláll, veszi botját, s megindul a népes
    völgyek felé mint akit nagy hír kerget le hegyéről
    és ha kérdik a hírt, nem bír mást mondani: ősz van!
    nagy hírként kiáltja amit mindenki tud: ősz van!

    úgy vagyok én is, nagy hír tudója: s mint bércet annál több
    forrás feszíti, mennél több hó ül fején, öreg szívem
    úgy feszül a szavaktól; pedig mi hírt hozok én? mit
    bánom a híreket én? forrong a világ, napok állnak

    versenyt az évekkel, évek a századokkal, az őrült
    népek nyugtalanok: mit számít? én csak az őszre
    nézek, az őszt érzem, mint bölcs növények és jámbor
    állatok, érzem, a föld hogy fordul az égnek aléltabb

    tájaira, s lankad lélekzete, mint szeretőké –
    óh szent Ritmus, örök szerelem nagy ritmusa, évek
    ritmusa, Isten versének ritmusa – mily kicsi minden
    emberi történés! a tél puha lépteit hallom,

    jő a fehér tigris, majd elnyújtózik a tájon,
    csattogtatja fogát, harap, aztán fölszedi lomha
    tagjait s megy, hulló szőrétől foltos a rétség,
    megy s eltűnik az új tavasz illatos dzsungelében.

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK)

  • Pogány Zoltán – Ősznek álma

    Ha az ősznek álma lenne,
    én lennék a legszebb benne,
    lehullt levelek közt állnék,
    levelek közt őszre válnék,

    csupasz águkat rám húznák,
    belém nőnének a bús fák,
    lennék patak, ködöt vérző,
    miből gyöngyöt őszi dér sző,

    sáncok közt fúvatnék szelet,
    mi nyári hőt végleg feled,
    hófelhőket írnék légbe,
    szürkén pancsolt csillag-égbe,

    ősznek volnék legszebb álma,
    minden valóm őszre válva,
    télen, jöhet álom, bármi,
    gyönyörű tavasz fog várni!

    …Ha az ősznek álma lenne,
    én lennék a tavasz benne,
    lehullt levelek közt állnék,
    tavaszi-szép rüggyé válnék.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pogány Zoltán – Október, itt

    Ősi földön elfeküdve
    nyújtózik az esti táj…
    pihen örök égi üdve,
    szép e Torna-menti báj!
    És szőkül már a Bérc-i domb;
    mert újra hull az őszi lomb.

    Szénával friss fű paroláz,
    szárazan kezébe csap…
    mezőkön sincs búzakalász,
    torsa mered égbe csak.
    És süppedős a Bérc-i domb;
    mert újra hull az őszi lomb.

    Szórja bogyóit a bodza,
    fekete gyöngy mindahány…
    erdők dalát szellő hozza,
    zsengén kacag, mint a lány.
    És álmot lát a Bérc-i domb;
    mert újra hull az őszi lomb.

    Gyűlnek fölmorajló felhők,
    égi hangjuk megremeg…
    csillagok pislannak, itt ők
    rakoncátlan ékszerek.
    És jajgat, ott, a Bérc-i domb;
    mert újra hull az őszi lomb.

    E földet óvó sejtelem
    volt is, lesz is mindig tán…
    a szívekhez nőtt végtelen
    dérpaplanba búj sután.
    És elszunnyad a Bérc-i domb;
    mert újra hull az őszi lomb.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Győri Dezső – Megbékülés

    Sikongó szívvel csodákat lestem,
    Álmodva jártam sugaras estben;
    Néztem a vágytól ittasult szembe,
    Könnyes szemekkel, zord sírverembe;
    Igét kerestem: fájdalmas-lágyat,
    Mellyel a holt szó élővé válhat;
    Derengő ködben láthatárt, mélyet,
    Hová a lelkem sohasem érhet;

    Fáknak odvában elrejtett kincset,
    Melyből szeretet gyémántja inthet,
    Megújult fénnyel, csiszoltan, tisztán,
    Vérvörös lángom fehérre szítván…
    Oromról lávák völgyében jártam,
    Tisztító lázban elégni vágytam.
    Könnyek tengerét gázoltam térdig,
    Könnyek tengerén szívem csak vérzik…

    Feledés írja maradna végül,
    Mellyel a lelkem szelídre békül;
    Higgadtra, miként megkopott kövön:
    Nem látszik bánat, nem látszik öröm,
    Nem érzi kínját dermesztő télnek,
    Nem érzi hevét tavaszi fénynek.
    Nyár tüze érje, jeges tél kérge,
    Hűvösen, bölcsen mered az égre.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • MAKAY IDA – Ölelkezésünk

    Akkor már minden viszonylat kihamvadt.
    Megfeszültünk a legelőbb kereszten.
    Az üdvözülés verítéke rajtunk.
    Az önkívület lándzsája a testben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • MAKAY IDA – Halott ág

    Már leszaggattam. Halott az ág.
    S még hogy szorítják a testvérek!
    Minden kis íz küzd. Visszavág.
    Még tartják: holtját az élet.

    Előttük meg kell sarunk oldanunk.
    Mint Mózes, hogy a lánghírt kapta.
    Könyörögnünk: Majd így öleljenek
    minket abban a pillanatban.

    Forrás: Lélektől lélekig