Az est, a rest festő korommal
átfesti mind,
amit nappal megrajzolt renyhe gonddal.
A rét ezüst tó, mély, a sodra fojt,
csak ennyi volt:
jártunk a nád közt és a szél dalolt.
Sok ablakon benéztem érted én,
nyisd a szemed,
mert vak szemem nem érte még a fény.
Sok éjszakába hívtam a neved,
hallgatni jó,
nézd, sétál a hold a világ felett.
Az égen akkor fönn megállt a hold,
csak ennyi volt:
fejem fejedre lassan ráhajolt.
Forrás: Lélektől lélekig
Forrás: Lélektől lélekig
Egyszer elmennék a világ végére.
Csak hogy tudjam végre, le tudok-e
ülni a szélére. Megnézném, milyen
onnan a kilátás, s elvész-e a kiáltás,
vagy egy másik világból megjön
rá a felelet. Elvégre meglehet,
a világ vége csak egy másik kezdet.
Talán egy híd is vezet oda át.
Már látom, ahogy sok óriásplakát
hirdeti: „Last minute ajánlat, vissza
nem térő alkalom, megnézheti
– most akciós áron – mi van odaát,
a másik oldalon!” Ha a hídon túl
nagy lenne a forgalom, fizetnék egy
révészt, aki átvisz. S ha sokat nem is,
de maradnék néhány röpke órára,
s kipróbálnám, milyen egy másik
világból fütyülni erre a világra.
Forrás: Lélektől lélekig
S ha százszor is becsapnak, és ezerszer
csalódom abban, kinek szívemet,
mint álmából a rózsát, kitakartam,
s ha épp az árul el, kit életemmel
fedeztem én,
s ha tulajdon fiam
tagad meg,
és ha nem harminc ezüstért,
de egy rongy garasért adnak el engem
barátaim,
s ha megcsal a reménység,
s ha kudarcaim térdre kényszerítnek,
és elátkozom már, hogy megszülettem,
s ha csak a bosszút hizlalja a hála
híveimben,
s ha rágalom kerít be, —
akkor se mondom, hogy nem érdemes!
Akkor se mondom, hogy nem érdemes
hinni az emberben, akkor se mondom,
hogy megélek magam is, néptelen
magányban, mert irgalmatlan az élet.
De csöndes szóval, eltűnődve mondom:
bizalmam sarkig kitárult kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú;
ki-be jár rajta bárki szabadon.
Egy besurrant csaló tiszteletére
nem állítok őrséget tíz igaznak!
Kit tegnap itt a gyöngeség bemocskolt,
megtisztálkodva ma betérhet újból;
ki kétélű késsel jött ide ma,
köszönthet holnap tiszta öleléssel!
Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
Nem hirdetek bocsánatot a rossznak,
kegyelmet a hazugnak,
nem tudok
mentséget a könnyes képmutatásra,
s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
akár a nyers önzés orvtámadását.
De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
Mint a mamut és az ősgyík, a múltba
porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
dühünk lehűl,
csak szerelmünk örök.
S halandó gyarlóságai között
csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
irgalmas vára bizalomból épül;
s az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgálhat menedékül.
Forrás: Lélektől lélekig
Mikor már elfogyott
az agyadból minden gondolat.
Mikor a fejed
csak üresen bólogat.
Én várok rád!
Mikor vad árnyak
várnak az utca sarkokon.
Mikor már mosoly
sincs az arcodon.
Én várok rád!
Mikor fekete lesz
minden, ami színes volt.
Mikor már leírtad
az utolsó sort.
Én várok rád!
És elmúlnak majd
a lidérces évek.
Könnyes percek helyébe
boldog órák lépnek.
Forrás: Lélektől lélekig
Szemeden e tengerszemen
Alámerül szegény szívem
S a szerelem
S téboly vizében oldja bent szét
A Bánat és az Emlék
(Somlyó György fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Jó lenne egyszer olyan természetességgel ébredni, ahogy a nap csúszik fel az
égre, óvatosan bontogatva ki a világot.
Hogy álmosan kitántorogva a konyhába, a kávé illata jó reggelt kívánjon.
Hogy a dolgainkban ne legyünk éhesek önmagunkra
és a megszokottság ne törjön ránk.
Hogy ne kelljen autónk, bérletünk, határidőnaplónk, bankkártyánk, karóránk…
hogy cipőt se kelljen húzni és senki se csodálkozzon ránk.
Jó lenne egyszer közel engedni a csodát…
vándorolni hatalmas mezőkön és megállni egy elárvult vadrózsabokornál,
nem elvárva a mező zöldjét,
a virágok színét, illatát,
a szirmok bársonyát.
Csak állni a szépség előtt, egy idegen őszinte kíváncsiságával,
készen új értelmet adni a fogalmaknak
és kötni új barátságot a világgal és magunkkal
és nem válogatni, csokorba kötözgetni a dolgokat elvárt szabályok szerint
és eldobni minden nem a kupacunkba valót.
Úgy tenni, mint kisgyerek, aki a föltört dió héját nem dobja el, hanem
vízre ereszti, mint kis hajót és ámulva csodálja a víz komoly sodrását.
Jó lenne egyszer a másnap gondja nélkül pihenni térni,
hogy ne bizseregjen bennünk a lekésett, elmulasztott dolgok pokla,
hogy, ahogy a pók fordul hálójába jóllakottan
bújjunk az éjszaka csendjébe…
végre kinyújtózva önmagunkban.
Egyszer így lenne jó.
Forrás: Lélektől lélekig
Mióta írtál, mindig veled vagyok,
mosolygós arcod a képről rám nevet,
álmomban ajkadra lágy csókot lopok
és szemem őrzi meleg tekinteted.
Mióta írtál, ébren is álmodom.
Tenyeremben fognám drága kezed…
Ha szeretnél… mindig újra gondolom,
mint viszonoznám forrón a szerelmed.
Ha szeretnél… szívem lázasan dobog…
karomba vennélek, mint csöpp gyermeket,
úgy ölelnélek, hogy légy nagyon boldog,
ha hagynád, hogy igazán szeresselek.
Forrás: Lélektől lélekig
Édes szellő jött a hegyekből és
elhozta a lombok suttogását,
elhozta a jázmin illatát,
a madarak dalát és a csendet.
Elhozta a hó tiszta illatát is,
a nap ragyogó fényét,
a források habjait,
a gyerekek énekét,
az avar pihenését,
az óvatos lépteket,
a reményt és a szeretetet.
Édes szellő jött a hegyek felől
és elhozta hozzám a legöregebb Hegyet.
Amikor a Hegy megérkezett,
leült mellém a székre
és beszélgettünk,
mint minden este,
amikor a nap már elbújt
s az első csillagok félénken pislogtak
a tiszta-kék égen.
Az öreg Hegy sokat mesélt nekem,
erőssé tett és bölccsé,
mert a tudás erő,
a látás bölcsesség.
Lassan mesélt, hogy megértsem,
és néha képeket is mutatott,
eleveneket, szépeket,
illatokkal, dalokkal teli képeket.
Az öreg Hegy mesélt az emberekről is,
akik nála laktak,
énekelt a dalaikból,
amelyek az Életről szóltak,
elmondta a vágyaikat,
amelyek erősek voltak
és csak álmok maradtak.
Mutatott árnyakat,
mutatott fényt,
elsóhajtotta az öreg fák lélegzetét
és a sűrűben lakó madarak csipogását.
S amikor a világ sötétbe burkolózott
s csak a csillagok lesték kíváncsian
a Hegy szavait,
felállt, szólította a Szelet,
felült a hátára és énekelt neki:
„Édes Szellő, kedves Szellő,
világokon átrepülő,
későre jár, éji idő,
szaladj velem, szaladj, Szellő!”
A Szél pedig elmosolyodott,
kitárta szárnyait,
felröppent a magasba
s vendégemet visszavitte a társai közé.
Mert várták, szerették és tisztelték
a bölcs öreg Hegyet.
Én visszaültem a székre
és vártam a másnap estét,
amikor a Szél újra elhozza őt,
hogy beszélgessünk.
Forrás: Lélektől lélekig
