Áprily Lajos: Rábamenti alkonyat

Szeretem ezt a fáradt férfi-sort,
mely síp jelére és sziréna-szóra
megindul tarlón s hűlő réteken
a városvégen surranó folyóra.

Lihegve jönnek, izzadt-kormosan,
az izmuk reszket még a kalapácstól,
fülükben búg a lendítő kerék,
reszelő sír, és vasfűrész rikácsol.

Ez asztagtól jön s tarlókon csap át,
kiszikkadt testét szúrja még a polyva.
A cséplőgépek forró kórusát
a vére most is zúgja, zakatolja.

Vetkőznek. Barnák. Vízbe rontanak.
De egyikük fehér, akár a testem.
Van szíjas testű és torzul sovány,
mint Krisztus teste falusi kereszten.

De most erősek. Hősök, hangosak:
kurjantanak s atléta-nagyra nőnek.
Az örömüktől felriadt vízen
lapos kaviccsal, versenyezve, szőnek.

Letisztul róluk füst és munka-szenny,
hancúroznak habosra szappanozva.
Aztán tombolnak s szomjú bőrüket
a felcsapó víz végigzáporozza.

A parti gyepről int a zubbonyuk.
Áldott-meleg a kormos ing. A Rába
sugártalan. Egy csodakék madár:
szalakóta repül az éjszakába.

Éhesek, frissek. Tiszták, pajkosak.
Sötét hajukról vízcseppek peregnek.
Lelkükben tündér jár: a kedvesük,
s a hűs gyepen füttyösen dideregnek.

Forrás: Lélektől lélekig