Kategória: Világlíra

  • Michelangelo Buonarroti: Az én szemeim

    Az én szemeim vének és vakok,
    a te szemeddel látom csak a fényt meg;
    te viszed súlyát terhem nehezének,
    te támogatsz, ha összeroskadok.

    Tollam kihullt: szárnyaddal szárnyalok,
    a te szellemed ragad engem égnek;
    tél fagya dermeszt, nyarak heve éget,
    s úgy váltok színt, ahogy te akarod.

    Szívembe vágyat is csak vágyad olt már,
    benned születnek gondolataim,
    szavaim lángját lelked tüze szítja;

    nem érek többet nélküled a holdnál,
    amely az égbolt éji útjain
    csak a leszállt nap fényét veri vissza.

    Forrás: internetes gyűjtés

  • Johann Wolfgang Goethe: A kedves közelléte

    Eszembe’ vagy, ha tenger tükrén látszik
    a déli fény.
    Eszembe’ vagy, ha hold remegve játszik
    az ér vizén.

    Veled vagyok, ha porfelhő borít el
    s köd fojt sürűn,
    s ott reszketek veled és lépteiddel
    keskeny bürűn.

    Hallak, midőn a zúgó hab megrekken
    a szírt fokán,
    és hallgatózom, mint súg a berekben
    a halk magány.

    Bármerre szállj, mindég nyomodba’ járok
    közel, közel…
    A nap lenyugszik… csillagomra várok.
    Jövel! jövel!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Ellen Niit: Anya sírja

    (Dabi István fordítása)

    Mélyen a földben
    gyökeret eresztenek a szívek.
    Virágnak, levélnek, ágnak.

    Anyám szeme
    némán néz
    a gyep zöld tekintetével.

    Oh, örök álom, te
    az időkön át tartó
    ébrenlét vagy.

    Az ősz – az este.
    A tél – az éjszaka.
    A tavasz – a reggel.
    A nyár – a nappal.

    Nemzedékek követik tekintetükkel
    két talpam nyomát.

    Tenyerem alatt
    fatörzsek suttogása.
    Örök élet.

    Hallak anyám, hallak
    téged.
    Szavaid kihallom
    több ezer szó közül is.

    Forrás: Index fórum – Kedvesch versek

  • Ana Blandiana: Jó volna

    (Farkas Árpád fordítása)

    Jó volna öregen születni,
    Érkezni bölcsen a világba,
    Hogy sorsunk szálait kibontsuk,
    Hogy az első keresztútnál megleljük a helyes irányt,
    S bolyongás-vágyunk lenne minden felelőtlenségünk.

    Aztán egyre fiatalabbak lennénk, egyre fiatalabbak,
    Éretten és erősen érkeznénk az alkotás kapujába,
    S mind tovább… Kamaszokként esvén szerelembe,
    Gyermekké válnánk, mire fiaink születnek,
    Ők mindenképp idősebbek lennének nálunk,
    Beszélni tanítanának, álomba ringatnának,
    És mi zsugorodnánk egyre, mind-mind kisebbre,
    Mint a szőlőszem, mint a borsó, mint a búzaszem…

    Forrás: Index fórum – Kedvesch versek

  • Matthew Arnold: To the Magyar

    Not Spain, that once with proud imperial hand
    Held realms beyond the sea and ruled the main;
    Not England, rich with merchandise and gain;
    Not France, whose fever shakes the troubled land;
    Not Germany, whose noisy words are vain;
    Not America, whose restless powers expand—
    None yet can give the hero that the hour demands.

    Magyar! save them who groan beneath the chain;
    Break the vast heaps of fetters where they lie;
    Be thou the quickening dew of liberty!
    On land be thou what Greece once was on sea,
    Who on Salamis’ rocks would never fly;
    Be thou the unconquered Armada of the free.

    Forrás: Matthew Arnold verse


    Matthew Arnold: A magyar nemzethez

    (Kosztolányi Dezső fordítása)

    Nem Spanyolország, mely fénylett a multba,
    Sem Anglia, a hős, mely rengeteg
    Árút tetéz partján, s dús, rettegett,
    Sem Franciaország, mely elborulva
    Tébolyda-zajjal víja az Eget,
    Sem Amerika, a sivár, a durva,
    Sem Németország, mely csak szókba fúl ma –
    Hőst egy sem ád, akit hír emleget.

    Magyar! Te mentsd meg őket, kik hörögnek,
    Hulljon le lánc és béklyó-garmada,
    Légy a világ élesztő harmata!
    Szárazföldön légy mása a görögnek,
    Ki Szalamisz szikláin nem törött meg,
    Te légy, te a legyőzhetetlen Armada.

    Forrás: Kosztolányi Dezső fordítása

    Matthew Arnold, Kosztolányi Dezső, angol költészet, fordítás, szabadságharc

    Kattints a címre a teljes vershez!


    Matthew Arnold: A magyar nemzethez

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Sem a hosszú spanyol haláltusa;
    sem Anglia (csak a hajói még
    s pénz érdekli világkalmár-eszét);
    sem az őrültekháza Francia-
    ország, melynek eget sért zsivaja;
    sem Amerika, az útszéliség;
    sem a szószátyár germán hülyeség
    nem ígér többé hőstettet soha.

    Magyar! Mentsd meg a világot! Tebenned
    gyúl a rege: lánctörők szent dacát
    látva éledjen szellem és világ!
    Újítsd, szárazföldön, a grácia Tettet,
    mely Szalamiszból templomot teremtett
    s nyílt tengerre űzte az Armadát!

    Forrás: Szabó Lőrinc fordítása

    Matthew Arnold, Szabó Lőrinc, angol költészet, fordítás, szabadság

    Kattints a címre a teljes vershez!

  • Wisława Szymborska: Buffo

    Vége lesz a szerelmünknek,
    majd eltelik száz, kétszáz
    év, és együtt leszünk újból:

    két vidám komédiás,
    a közönség két kegyeltje
    eljátssza a szerepünket.

    Kis bohózat, néhány kuplé,
    kevés tánc, sok nevetés,
    találó társadalomrajz
    s lelkes taps.

    Kacagtató leszel szörnyen:
    a színpad féltékeny hőse,
    fura nyakkendőddel.

    És én: szegény, buta lány,
    fejem, szívem, koronám;
    szívem, bútól hasadó,
    s koronám, a lehulló.

    Találkozunk s elválunk majd,
    és a nézők jól mulatnak:
    köztünk hét hegy, hét folyó,
    soha többé nem láthatlak.

    S mintha nem lenne elég
    sok valódi szenvedésünk:
    megtetézzük gyilkos szóval.

    Azután meghajolunk:
    itt a vége, fuss el véle.
    A nézők a kacagástól
    könnyes szemmel hazatérnek.

    S aztán szépen tovább élnek,
    hámba fogják a szerelmet,
    kézből etetik a tigrist.

    Mi pedig – két ilyen-olyan,
    a fejünkön csörgős sipka:
    csak csörgését lessük folyton
    áhítattal.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ana Blandiana: Meztelen virágok

    Milyenek vajon a virágok,
    amikor senki sem néz rájuk,
    s titokban levethetik bátran
    minden ruhájuk?

    Mint mutat vajon a kamilla,
    aranyos övét ha megoldja,
    s mit sem törődve azzal, hogy látják,
    lerúgja fehér szoknya-virágát?

    Hát a nőszirom milyen látvány,
    mikor harisnya sincs a lábán,
    s amiben éjjel-nappal tanyázik,
    kék ingétől is megválik?

    A bársonyvirág milyen lehet,
    ha ruha nélkül didereg,
    s csipkés szoknyája sincsen rajta,
    pedig ugyancsak fázós fajta?

    No és milyen a cinnia
    karcsú derekát látni, ha
    vörös katrincáját ledobja
    egyenesen a porba?

    Milyen a rózsa mindenek fölött,
    ki a bál után levetkőzött,
    s szirmokból varrt ünneplő ruháját
    a virág-hercegek is megcsodálták?

    De jó lenne, ha csak egy percre,
    amit még senki se látott,
    titokban meglesni, milyenek
    a meztelen virágok!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ivan Bunyin: Egyedül

    Eső szemereg, fut a szél,
    borzong a ködös tavi sík.
    Az élet a télbe alél,
    nem ébred a kert tavaszig.
    Zord villa. Társtalan élet.
    Festek. Sír a szél, besötétlett.

    Itt jártál tegnap, igen.
    Láttam: szemeden unalom.
    De társnak hitt a szívem
    a csapzott alkonyaton.
    Eh, menj hát! Istenem áldjon!
    Majd tűröm téli magányom.

    Még tegnapi köd gomolyog,
    ma is csupa sár a mező.
    Tornácom előtt a nyomod
    elmosta az őszi eső.
    Csak nézek a ködbe. Hiányzol
    e puszta, e szürke világból.

    Lehetne kiáltani még:
    „Jőj vissza, nehéz egyedül!”
    De a múlt neki már nem elég,
    elhagy, ha a szíve kihűl.
    Iszom. Tüze húny a parázsnak…
    Egy hű kutya kellene társnak.

    Forrás: Lélektől lélekig

    I

  • Szergej Jeszenyin: A kék tűzeső

    A kék tűzeső hamu lett.
    Lemondtam a kóborlásról.
    Legelőször most szeretek,
    búcsúzva duhajkodástól.

    Kívántam a bort, a leányt
    s mi voltam? Elgazosult kert.
    De most az ivást-mulatást megutáltam:
    rontja az embert.

    Csak téged lássalak én,
    az örvényt barna szemedben.
    Ne bolyongj a múlt sűrűjén,
    ne lakjék más a szívedben.

    Te finom-suhanású leány,
    makacs szíved érti-e végre:
    a csibész szeretni tud ám!
    És engedelmes a vére!

    Fene mind az ivó-helyeket,
    verset sem írok, ha kívánod;
    simogatnám lágy kezedet
    s hajadat, mint őszi virágot.

    Örökre nyomodba megyek,
    itthon, vagy akárhova, távol…
    Legelőször most szeretek,
    búcsúzva duhajkodástól.

    (Weöres Sándor fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Friedrich Nietzsche: Elhagyatva

    A varjuraj
    város felé surrog tova:
    hó lesz hamar –
    boldog, kinek van otthona.

    Sötéten állsz,
    s hátra meredsz – mióta már!
    Mondd: merre szállsz
    a tél elől, bolond madár?!

    Feléd havas
    sivár puszták ásítanak.
    Nem nyughat az,
    ki oly kifosztott, mint te vagy.

    Sors átka ver:
    téli bolyongással gyötör,
    füst vagy, amely
    mind hidegebb egekbe tör.

    Károgd siket
    pusztákba hörgő gyászdalod!
    Vérzik szived?
    Dacba, jégbe takarhatod!

    A varjuraj
    város felé surrog tova:
    hó lesz hamar –
    jaj, akinek nincs otthona!

    (Képes Géza fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig