Lelkem spanyol királylány, csillog nehéz ruhája,
s vén várában királyi magánya úgy ragyog
a nagy, bús tükrök mélyén, akár egy elhagyott
öböl vizén visszfénylik az ottfelejtett gálya.
Karszéke lába mellett, elnyúlva, lomha-szépen
skót agarak hevernek, szemükben méla tűz,
s ha olykor int az úrnő, a két eb vadat űz,
szimbólum-vadakat Vágy s Álom erdejében.
Kedvenc apródja is van; ennek a neve: Nemrég,
úrnőjének fölolvas, zsongító verset, halkan,
s ő, tulipán kezében, így várja, mozdulatlan,
hogy a szók titkos lelkük lelkében kileheljék.
S körűl királyi parkja pompázik és tenyészik,
márványok és medencék s korlát, oszlopsoros,
s lelke a csodarejtő távlatoktól boros,
míg tekintete búsan látkörén elenyészik.
Így él, lemondva, csöndben: nem riad hangos szóra,
jól tudja: ez fátum, mért volna hát a harc?
Csak néha vet hullámot, ős, bús gúnnyal az arc,
ha szánalom fuvall rá, mint lassú szél a tóra…
Így él, lemondva, csöndben: és immár nem zokog,
csak néha még busabb, álmában, hogyha látha,
örök hazugság-szirten hogy hullt szét Armadája
s reményei, miket temetnek mély habok.
Csak súlyos bíború estén sóhajt, ha nézi
a fal kopott aranyján némely Van Dyck-i arckép
ó pompáját: keskeny kezet, halovány arcélt,
mely mély bársonyban búsong s trónok álmát idézi.
Aranyos, régi bűv-kép így néha gyásza kínját
szétszórja, s bánata gyors víziókba csap:
dús sugárkéve éri – dicsőség? vagy a nap? –,
s fölgyújtja lelke mélyén a gőg minden rubinját.
De rögtön, szomorún, mosollyal hűti lázát,
s rettegve a tömeg vasas, komor zaját,
távolról hallja csak, mint tenger moraját,
s búsabb lesz ajka zárja, melyet titkára rázárt.
Szeme sápadt vize nem rezzen soha már,
itt a Holt Városok fátylas nemtője űl,
s át nesztelen ajtókon s termein egyedűl,
titkos szók bús révültje, halkan suhanva jár.
Hiú szökőkút szökken s hull, vízesésre válva,
s ő, tulipán kezében, ablaknál áll s ragyog
a Múlt tükrei mélyén, akár egy elhagyott
öböl vizén visszfénylik az ottfelejtett gálya…
Lelkem spanyol királylány, csillog nehéz ruhája…
(Tóth Árpád fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
