Kategória: Világlíra

(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)

Kétség

Te ezt mondod: “Egész nap
reád gondoltam epekedve”.
De mégse rám gondolsz ezért, csak
a szerelemre.
Ezt mondtad: “Képed keresem,
ha ágyba fekszem, kedvesem,
nyitott szemem sír nedvesen
és fájva”.
De te nem ismered a kínt,
lelked gyönyörbe ring.
Inkább gondolsz a csókra, mint
a szájra.
Egyáltalán nem küszködöl.
Tudod, miénk már a gyönyör…
De a szerelem óriásibb.
Mondd, így szeretnél, mondd nekem,
ha nem én lennék én, hanem
egy másik?

Forrás: MEK

😊

(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)

Féltékenység

Hát féltelek. Most lenn vagy a vidéken
s magamra hagytál. Nem veszem zokon!
Hiszen tudom, hogy sem neked, se nékem
nem oly mulattató a sok rokon.
De bánt a féltékenység és a kétség,
hogy a tavaszt velük töltöd te lenn…
Mert elfedtet engem is e kékség…
Te jársz, te az eszembe szüntelen!
Szeretlek részegen, porig legyőzve.
A szerelemtől sírok és dühtül.
Agyamba képed imbolyog e gőzbe:
te csak mulatsz, mint az, aki üdül!
Hát féltelek ott a nagy nyugalomban.
Ott langyos és derűs ma Párizs!
Csodás! Előttem kalamáris,
és levelet firkantok máris
neked, ki ott élsz, ahol annyi lomb van…
Biztos, azt a virágos, sárga-szalma
kalapod hordod, mely oly szépitő
fénykört lehet bőrödre ráfuvallva.
És elfeledtél! A vidék unalma
csinossá tett… Ó, ez a szép idő!
Jaj, sírni tudnék a haragtól!
Múlt hónapban mindig esett;
pont most viszik el, éppen akkor,
mikor a legszükségesebb!
Ily lángra még a szívem sose lobbant.
Az enyhe levegő is kába
örömmel árad a szobába.
Dühös vagyok rád, mint a rokkant,
s azt akarom, szenvedj te is lenn.
Nem szép kivánság. S buta roppant.
De úgy szeretlek! bizonyisten!
Azt kívánom, bár meggyülölnéd
érettem a tavaszt és azt, mi szép…
s elégedett lennék fölöttébb,
ha fájna a fejed is, picikét.

Forrás: MEK

😊

(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)

Tűnődés

Mindég, örökké… Frázis, buta, nem szép,
de mint a leckét mondom egyre fújva!
Elhagyni egymást? Mit?… Ez képtelenség!
Őrültség, gazság!… Ó ismételd újra!
Hiszen nekünk úgy kell a végtelenség.
… De ha barátom így szól: “Az egyetlen
ő lesz, ki minden nőt megsemmisít.
Mit félsz? Hűek maradtok majd ti ketten…”
az fáj kicsit.

Forrás: MEK

😊

(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)

Lelkek, divatok, stb…

Nő vagy, s ezért tudod, hogy bármi
kis semmi mily csodát mivel
és hogy lehet lelket csinálni,
új lelket egy kis semmivel.
Olyan nagyon értesz te ehhez,
oly bűvösen, hogy valahányszor
látlak: egészen újnak látszol,
és mindig újra tőrbe ejtesz.
Tudod, hogy az idő a nagy rossz,
s szerelmünk már nem új regény,
tehát cseleskedsz és ravaszkodsz
s más-más szemekkel jössz felém:
bőrödnek a nyakadba’ lengő
boád ad nem-várt alapot,
újjáteremt egy csipkekendő…
S aztán a sok-sok kalapod!
Fölfedezek valami mélyet
tebenned, és megbomlok ott,
mert nagy kalap borul fölébed,
jól ismerem én az okot,
ettől szemed olyan sötét lett,
s nem látni rejtett homlokod.
Így tudsz te, hogyha ártani
kezd a szokás a szerelemnek,
mindig új lelket gyártani,
amelyet én nem ismerek meg.
Idegesen vad csókot tépek
az ajkaidról egykoron,
tenyerembe kapom a képed
és a hajad fölborzolom.
Kacagni kell, bolondul égni…
de hogy ledobom sebesen
a rongyaid, szemed a régi,
ismét csak ugyanaz a szem!
Majd hogy a fürtöd szép kigyóit
lesimitom a hajadat,
csalódva látom azt, mi bódít,
a homlokodat, a valódit:
s mi folytatódik,
tenmagadat…
Hiába keresem a parázst,
kis, röpke lelked, nincs vigasz.
Már vége. Megtört a varázs.
S az anyádhoz hasonlitasz.

Forrás: MEK

😊

(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)

Véletlen

Ha nem ismertük volna egymást!
Ez is előfordulhat, kedvesem, lásd,
mit tett a Sors érette, érezed,
hogy így szeressünk, s mi legyünk ezek?
Te így beszélsz: “Mi egymásnak születtünk”.
De össze kellett hatni ezer oknak,
esélynek, véletlennek, jaj de soknak,
hogy létrejőjjön ez, szóval szerelmünk.
Vedd fontolóra, mily rossz volt sorunk,
amíg bolyongtunk, árva páriák,
s hogy az idő nagy és nagy a világ,
s megeshet, hogy nem is találkozunk.
Jut-e eszedbe néha szép kalandom,
hogy boldogságunk volt veszélyben, és
mi húzta a szívünket egybe, vajjon
mily távoli-titkos nehézkedés?
Tudod-e, mily bizonytalan körökre
vont az az est, s gondolsz-e arra, hátha
egy csöpp szeszély, egy fejfájás, egy nátha
eltávolított volna mindörökre?
Még meg se mondtam ezt a szörnyüséget:
mikor először láttalak, a bálon,
szépnek se látszottál nekem, csodálom,
alig vettelek észre téged.
Barátnőd érdekelt, ki nevetett,
csak azután találkozott szemünk.
Képzeld el, hogyha akkor nem merünk,
te meg nem értsz, s én nem vallok neked.
Ma este hol lennénk, ha akkor este
előbb visz el anyád, na látod,
ha nem pirulsz el, s én arcodba lesve
fel nem segítem néked a kabátod?
Mert emlékezz, ez volt csak az oka.
Ha sietünk, ha késünk,
most semmi sincs, se részeg ölelésünk,
sem ez a nagyszerű csoda!
Hát akkor nem vagyunk ma boldogok!
Akkor nem ülsz így oldalamnál!…
Édes szivecském, mily bolond dolog,
de arra a betegségedre gondolok,
amelybe majdnem belehaltál…

Forrás: MEK

😊

(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)

Lámpaernyő

Hogy mért ülök szótlan-szelíden?
Mert ez a nagy perc, a szemeknek
és mosolyoknak perce, szívem,
az est, hogy végtelen szeretlek!
Ölelj. Cirógass enyhe-lágyan.
Ha tudnád, bennem mi buzog
és mennyi fény, gőg, mennyi vágy van
s jóság…! De azt te nem tudod!
Tedd föl kicsit a lámpaernyőt.
Az árnyban a szivek merengők,
a sok tárgy kissé ködbe tünt,
és jobban látni a szemünk.
Nem szólok szerelemről többet,
mert úgy szeretlek. Te becézgess,
ma este így leszek körötted,
szoríts te a melledhez, édes…!
A lámpaernyőt tedd föl csöppet.
Így. Most maradjunk szótlanul.
Ne moccanjunk. Mily kedves ez,
hogy langy kezed arcomra hull!…
Mi az megint már? Ki keres?
Ahá, igen, a fekete!
Hát adja föl, hamar, oda!
Gyorsan!… S az ajtót tegye be!…
Mit is beszéltem? Micsoda?
Igyuk a kávét… mostan? Akarod?
Igaz: te forrón szereted.
Várj. Majd kiöntöm teneked.
Erős ma. Cukrot. Csak egy darabot?
Elég? Előbb megízlelem. Mit?
Hát itt a csészéd. Mindent tompa köd lep…
Milyen sötét is van. Nem látni semmit…
Talán a lámpaernyőt vedd le csöppet.

Forrás: MEK

😊

(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)

Derű

Mikor elváltunk, mit mondtál utóbb:
hogy nem szeretjük egymást? Tévedés!
Sírtál? A régi vagy ma is, tudod?
De ha szeretjük egymást! Érted? És
légy egyszerűbb! Ne komplikáld a dolgot!
A mi korunkba’ ne legyünk bolondok,
minek az a nevetséges, banális
romantika, ha mindjárt abban áll is,
hogy nagybetűvel írjuk: “Szerelem”?
Ne kultiváljunk ily ízléstelen,
rossz pózokat! Azt mondják szüntelen:
“Szivem”, “Szived”, “Szivünk”. Milyen hülye.
De, esküszöm, megvolnánk nélküle,
s világosabb is lenne minden.
Nincs is “Szivünk”: csak te meg én, s szerintem
csak emberek vagyunk, nyilvánvaló.
De megrészegszünk folyton a szavaktól,
mivel túlozzuk azt, ami van, s akkor
szegényes és kopottas a való.
Hagyd, kérlek, a “Szivünket”, buta szó!
Legyünk mi!… Az igaz, ha künn a zajban
találkozunk, nem reszketünk, mint hajdan.
Te nem bolondulsz. Én se. Hát mi baj van?
Megcsöndesedtünk kissé? Persze, persze.
Természetes. És érthető. De semmi.
Ez a szokás. A megszokás. Csak ennyi.
Ha nem gyúlunk ki a találka-percre,
már nem tudunk egymás nélkül se lenni.
Mindegyikünk bús, valamit keres,
a másikat… És, lásd, ez a helyes!

Forrás: MEK

😊

(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)

Szomorúság

A Múltad!… Ó igen, a Múltad!
Mert Múltad is van, víg és szomorú…
Elgondolom, hogy megtanultad
már azelőtt, mi az öröm, mi a bú,
fejedbe apró és nagy, régi gond,
sok látomány, s nem élek itt!
Mondd el ezeket újra, mondd.
Még nem tudom jól az emlékeid.
Szemed mögött az éj van, a titok!
Hát igaz az, hogy egykor vad kacajjal
a fényben ugráltál nyitott,
zilált és hosszu hajjal,
mint ezen a fotográfián?
Mesélj. Igaz-e ez? Igaz?
E fényképhez hasonlitasz,
hol szép se vagy, te csitri lány?
Szólj. Ebben az időben hogyan éltél?
Mire gondoltál? És miről beszéltél?
Bús volt az életed, vidám?
Megvolt valóban ez a nagy
kert és a rácsa? S e butuska
és borzadalmas-furcsa fruska,
biztos vagy, kérlek, hogy te vagy?
Ez a kalap, e szörnyü, csúnya-ódon,
a kalapod? Biztos vagy ebben?
És e régi sok ember itt mi módon
ismerhetett előttem? Lehetetlen.
Ők vittek első útra, talmi
kirándulásra és nyaralni,
velük ültél vonatba, éjjel?
Ők fogták a kezed, szeszéllyel
vállukra kapva és becézve,
gügyögve füleidbe: “Nézd te…”
Jaj mért nem hagyták énnekem
már akkor ezt a szerepem?
Én elvittelek volna téged
egyedül, kóborolni, messze,
mutatva száz csodás vidéket,
milyen a nyár, milyen az este
s a hosszú út porába veszve
szép és szelíd kis falvakat.
A Földet adtam volna néked,
vezetve értőn, hallgatag.
És annyi tájtól, a parázsló
égtől, vidéktől és a város
fényétől tán kicsit sugáros
lett volna a szegény varázsló…
Tudják ezek az emberek,
mit vettek el tőlem, szívem?
De változtatnunk nem lehet.
Hiába. Vége van. Igen.
És e sok ember, mindahány,
milyen közönséges, silány.
Hidd el, ha köztem és teközted
valami harc, vagy durva szó van,
ők teszik, kik odakötöztek
magukhoz s a vakációban
elvittek falura, ligetre,
mert a nyomuk lelkedbe éghetett…
Ne gondoljunk hát többet erre.
S most tedd el a fényképeket.

Forrás: MEK

😊