https://verskucko.com

Kategória: Világlíra

  • Dorothy Parker – Kettős rondó

    Nem különböznek: komor s víg napok.
        Bár ragyog rózsás öröm reggelen,
    Mert legdrágább szerelmem itt hagyott,
        Búskomor éj nehezül szívemen.

    Magányomban e szív alig piheg,
        Habár a Nyár kezén a föld forog,
    Halotti leplek vonják lelkemet;
        Nem különböznek: komor s víg napok.

    Habár a dús szél játszik, andalog
        A fűszállal hullámzón, szüntelen,
    E nappal felhevülni nem tudok,
        Bár ragyog rózsás öröm reggelen.

    És bájtalan a fecske röpte fenn,
        A menny, az égi kék fakó, halott,
    Ha szép, nem nekem, ami megterem,
        Mert legdrágább szerelmem itt hagyott.

    És karmazsin rózsák lobognak ott,
        És százszorszép-permet a réteken,
    Emitt pedig pipacspiros habok.
        Búskomor éj nehezül szívemen.

    Ez lett tehát szánandó helyzetem,
        Ha messze mégy, világom, sorvadok;
    Istenemre, mindvégig remélem,
        Amit te mondasz, s amit mondhatok
                     Nem különböznek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ingrid Sjöstrand: Anyuban azt nem bírom

    Anyuban azt nem bírom,
    hogy mindenre tud mondani
    valami okosat.
    Ha azt mondom,
    hogy minden olyan unalmas,
    hogy semmi kedvem suliba menni,
    hogy utálom Kerstint,
    hogy szorít az új trikóm,
    ő már mondja is,
    hogy majd megjön a kedvem,
    hogy tegnap még szerettem Kerstint,
    és hogy vegyél fel másik trikót!
    Az ember még csak nem is unatkozhat
    nyugodtan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Emily Dickinson: 511

    Ha őszre várnám jöttödet,
    Elűzném a nyarat,
    Gazdasszony hessent így legyet,
    Arcán derűs harag.

    Ha év múltán jönnél megint,
    Gyúrnék hónap-golyót,
    És külön lenne mindegyik,
    Egy hónap – egy fiók.

    Ha századok telnének el,
    Számlálnám ezt a rajt,
    Míg nem temetné ujjaim
    Van Dieman földje majd.

    Ha tudnám, hogy a vég után
    Élted lesz éltemé,
    Héjként lökném odébb, s kapnék
    Az öröklét felé.

    De nem tudom, mennyi is az,
    Ami még hátravan,
    És ez gyötör, mint gonosz méh,
    Mely zaklat untalan.

    Fordította: Tábor Eszter

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kajirbekulu Gafú: Kuttabaj forrása

    Gyermekkorom óta vagy, te hűs forrás,
    Szomjas utas reménye e csobogás.
    Leánykarcsú hegyet, mint a selyemöv,
    Csak te ölelsz csörgedezve, soha más.

    Bár ittak, de szomjuk oltván nem tudtak
    Rád vigyázni, lásd, mielőtt elhagytak,
    Ételüket, edényüket eldobva,
    Beszennyeztek, aztán útnak indultak.

    Kiveted a mocskot némán, szótlanul,
    Jót és rosszat is vendégelsz konokul.
    Csobogsz, tisztulsz folytonosan, szelíden,
    Teremtettek jótevőnek, holnapul.

    Ősi medred nem hagyod, a meglevőt,
    Utas révén messzire jut táp-erőd.
    Mindenünk vagy. Kiket éltetsz, nem óvnak.
    Nem értem a vized mellől felkelőt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Oldzsasz Szülejmen: A fű

    Gyakran találkozunk a Tobol mellett
    az erdőben, a rőt őszi fűben,
    elheverünk,
    és meghitten hallgatunk,
    oly tisztának érzem magam veled,
    mint a Tobol, mely az Isimbe ömlik.
    Fákról vörös harmatcseppek hullnak,
    a fű, mint bíborvörös,
    dús lombtenger,
    kérlek, emlékezz mindig –
    mily boldogan
    nézett ránk a nagy szöcske
    a fűből.
    A mi erdőnkben nincsen más, csak béke,
    fénypatakok áradnak a fűben,
    és karod mentén, mint egy ösvényen,
    mászott egy hangya,
    fürgén ment,
    majd eltűnt.
    Minden madár egy dicsőítő dalt fújt,
    juharfák mögött folyt a néma Tobol.
    Mi lenne, mondd, ha nem lenne?
    Nem tudom.
    Mi lenne, ha nem lehetnék veled!

    Aki hasonlít rád, mind
    kedves nekem,
    a fehér fákat én őrizni fogom,
    akárhányszor megpillantalak téged,
    újra a legjobb emberré változom.
    Mi lenne, ha nem lenne a szemed
    fénnyel, fájdalommal, megbocsátással tele…
    Minden alkalommal szeress
    kedvesem úgy,
    mintha utoljára
    látnánk egymást.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bekhodzsa Kalidzsán: Ó, barátom

    Az életnek nevezett nagy térségben –
    Madár vagyok, égen dallal repülő.
    Madár nyoma meglátszik-e az égen,
    Dalát hallja csodás kert, a lent ülő.
    Az életnek nevezett nagy mélységben –
    Hullámokkal fröcskölődő csepp vagyok.
    Hullám nyoma meglátszik-e fövényen,
    Víz ezüstje part magasán nem ragyog.
    Az életnek nevezett nagy hegységben –
    Ott vagyok én egy szurdokban, fák alatt.
    Platán csúcsa ezüstlik már a dérben,
    Ó, barátom, hó lepi a kő-falat.
    Az életnek nevezett nagy szín-térben –
    Szereplő vagy, néznek sikert és bukást.
    Barátom, míg jön végső szín, függöny-éj,
    Szerepeid váltják, rosszak, jók egymást…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szerszenbaj Ebu: Fehér felhő

    Fehér felhő, mondd meg nekem,
    Áruld már el: honnan jöttél?
    Mikor a nap megcsókolta,
    Alatau csúcsán lettél?

    Hattyúfehér selyemsálként
    Lebbensz le a sziklás csúcsról.
    Leánykendő volnál talán,
    Szél cibált el messzi útról?

    Tán az Arka szép leánya
    Fehér selymét ragadta meg,
    Kapta-vitte tova a szél,
    Ahogy ült és éppen hímzett?

    Alatau lábától jött,
    Repítette kis kendőjét,
    Sarkaiba a kedvesem
    Kötötte be a levelét?

    Fehér felhő a szívemet
    Próbálgatja egy énekkel.
    Hogyha szél fúj, ringatózik,
    Mint otthon a gyapottenger.

    Ne nyargalj, szél, fehér felhőm,
    Fejem fölül el ne fújjad!
    Mintha vízen úszó hattyú,
    Társa legyen sziklás csúcsnak.

    Fehér felhő, mondd meg nekem,
    Honnan jöttél eme tájra?
    Hogyha látlak, eszembe jut
    Szép kedvesem fehér fátyla.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ellen Niit: AZ OTTHONOK OTTHONOKKÁ TEREBÉLYESEDNEK

    A szoba csak lakás,
    a ház csak ház.
    Az otthon valami más.

    Az otthonok idővel válnak otthonokká.
    Mikor a kerti ösvény útilapui,
    az aszfaltozott udvar
    csenevész gizgazai
    szívedhez nőttek,
    mikor a szív gyökerei
    áttörnek pázsiton, kövön és aszfalaton,
    mikor a szív gyökerei elérik a talajvizet,
    akkor vagy otthon.

    Az otthonok észrevétlen
    terebélyesednek otthonokká.
    Szállingózó őszi levelek,
    alvó vidékek fölött
    vándorló felhők növesztik
    napról napra, évről évre.
    Az állandóság tudata,
    egy-egy bátorító
    pillantás, érintés teszi
    otthonná az otthont.
    A minden reggeli
    búcsúintegetés,
    az ablakon kopogó
    csontos és lombtalan, deres és havas,
    bimbós, virágos és lombos, ősszel
    tenyerükön almát tartó ágkezek.

    A házak is gyökeret vernek,
    szobákat hajtanak, nyílnak,
    virágoznak, magvakat szórnak szét,
    ha már otthonokká
    terebélyesedtek.

    Fordította: Kányádi Sándor

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vlagyimir Viszockij: Farkashajsza

    Rohanok, inam majd beleszakad,
    De ma megint, akárcsak tegnap,
    Tőrbe csaltak minket, tőrbe csaltak!
    A kordon felé hajtanak!

    Dupla csővel a fák mögül lőnek,
    A vadászok árnyékban rejtőznek,
    A hóban farkasok hemperegnek,
    Üvöltő-mozgó céltáblák lettek.

    FARKASHAJSZA FOLYIK, SZÜRKE RAGADOZÓKRA,
    SZOPÓS KÖLYKÖKRE ÉS ANYAFARKASOKRA,
    ORDÍT A SOK HAJTÓ, TOMBOLNAK A KUTYÁK,
    AZ ERDŐ SZÉLÉN VÉR ÖMLIK A HÓRA.

    Nem adnak semmi esélyt a farkasnak,
    A vadászkéz még meg sem remeg!
    Szabadságunk az erdőszélig tart csak,
    Biztos kézzel leterítenek.

    A farkas nem szeghet meg hagyományt,
    Kölyökkorunkban vakok vagyunk,
    Még farkasanyánk nevelte belénk:
    A fákon túl mind meghalunk.

    Lábaink és állkapcsaink gyorsak,
    Felelj falkavezér, mondd meg hát,
    A puskacsővek elé űznek minket,
    Miért nem törünk ki a tiloson át?

    A farkas sem szabad, nem tehet mást,
    Már én is érzem, hogy itt a vég,
    Akinek én jutottam, elvigyorodik,
    És csendben rám fogja fegyverét.

    Rohanok, inam majd beleszakad,
    Ahogyan tegnap volt, úgy lesz ma is,
    Tőrbe csaltak engem, tőrbe csaltak!
    De üres marad a vadász marka is!

    ford: Földes László

  • Vlagyimir Viszockij: A költőkhöz

    Igazi költő az csupán, ki szörnyű véget ért.
    Főleg, ha ifjan – ideje se telt le.
    Egyik huszonhat évesen nyúlt már a pisztolyért,
    Másik hurokba bújt az „Angleterre”-ben.

    S a harminchárom éves Krisztusnak, ki így beszélt:
    Ne ölj! Ha ölsz, akárhol megtalállak,
    Hogy több bajt ne keverjen, átverték a tenyerét
    Vasszöggel, és átadták a halálnak.

    Harminchetes, a végzetes – kijózanít e szám,
    E számjegytől a hideg is kiráz ma, –
    Hogy Puskin párbajozni ment, e szám okozta tán,
    S ezt vésték Majakovszkij pisztolyára.

    Harminchetes – e szám bizonnyal Isten átka volt,
    A kérdést élre állította: vagy-vagy…
    Ez a határ, melyen Rimbaud és Byron elbotolt…
    A maiak e számon túljutottak.

    A párbaj nem jött össze vagy tán elhalasztatott,
    A harminchárom épp hogy megfeszített,
    S a harminchét se vért, csak ősz hajszálakat hozott,
    Havat, melyet halántékunkra hintett.

    Golyó, kötél? Inunkba száll a lélek jó korán…
    Tűrünk, pszichopaták, hisztérikák, mi.
    Kés élén jár lábujjhegyen a költők népe, ám
    A lelkük az, amely ma vérben ázik.

    A szónak „hosszúnyakúúú” végén három „ú” –
    Hát kurtítsd meg a költőt, légy erélyes.
    Hátába kést, hisz ő a kés élén is boldogul,
    Leszúrva gondosan, mivel veszélyes.

    Fatális számok hívei – szánalmas mindegyik,
    Akár a háremhölgyek, epekednek.
    Ha már az élettartam átlaga emelkedik,
    Mér’ pont a költő éljen kevesebbet?

    (Baka István fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig