Kategória: Világlíra

  • Boccaccio: Ámor

    Erő s erény a szerelem varázsa,
    uralkodik s lobogva ég az égben,
    csak nemes szívet gyújthat lángja lángra;
    énbennem is már ő az úr egészen,
    azt írom, amit istensége hirdet,
    mit ő kimond, azt én törvénynek érzem.

    A hűtlenségért könnyen megfenyíthet,
    remény, féltés, félelem jár nyomában,
    de mindig őriz embersége minket.
    Láthattuk azt Rákhelben és Leában,
    hogy mily örömmel szolgál ott a lélek,
    hol jámbor ész és édes, tiszta vágy van.

    Bennünk tanyáz s miközben váltig éget,
    táplálni szívünket percig se fárad,
    de kételyek közt tart, sóhajra késztet,
    szorongást szül, békés nyugalma: látszat,
    őrizni így segít a szeretett lényt,
    tisztes hevével ősi lobogásnak.

    Gyöngy, mit arany tart fogva foglalatként,
    s nem kezdi ki természetét e rabság,
    amelyben értékét kettőzve ad fényt.
    Nem az, minek mások festik, mutatják,
    nem meztelen kópé, vásott s kegyetlen
    puzdrás kölyök, ki élvezi hatalmát,

    hanem örök pajzs ő viszályok ellen,
    kinek erény és kedvesség a leple
    a nyers, hivalgó bujasággal szemben,
    magasztosság nincs a földön – de fent se
    a mennyekben – szépséges fénye nélkül,
    a gyönge nőnek tőle nő a mersze.

    A szerelmet ha férfi kapja, ékül:
    előkelőbb lesz és javára lészen
    a játszi kedv is, melytől szinte szépül.
    Nem vár jutalmat és elismerést sem,
    csak jóságot, hűséget, tiszta vágyat
    igényel s kelt a szeretők szívében.

    Kecses könnyedség, kelleme a bájnak,
    kedves beszéd s a szív őszintesége
    egy-egy szemévé válik majd a láncnak,
    amely kezessé tesz e tűzben égve,
    Ámor édesre vált keserűséget,
    s nemesebb lesz nyilának röppenése.

    Zavart és gyarló rímeim nem érnek
    fel hozzá, ő uralkodik felettem,
    gyöngécske múzsám mégis arra késztet,
    hogy a szerelmet holtig énekeljem.

    Forrás: Internetes irodalmi gyűjtemények és versadatbázisok.

  • Shrahina: Lelkedből nyíló virág vagyok

    izzó bolygók között bolyongva
    találtam rád
    vénusz puha szirmaira
    szólított szíved
    száguldva széthulló
    univerzumokon át
    csillagok lótuszkelyheiben
    megmártóztam veled
    s most érzem benned a pillanatot
    semmiből éledő minden vagyok
    a lélegzeted, a szárnyaid
    szemedben őrjöngő vágyaid
    gerincedbe olvadó fény-folyó
    én vagyok benned a rossz és a jó
    tükrödre borult angyalporod
    testedet éltető otthonod
    Napod vagyok, s minden perced
    halkan bizsergő szerelmed
    párnádra lágyan csorduló álmod
    a szolgád vagyok, s a királyod
    atomjaid forró rezdülése
    emésztő kínjaid enyhülése
    szobád falára ömlött öröklét
    a balsorsod vagyok, s a szerencséd
    fény, mi nélküled nem ragyog…
    lelkedből nyíló virág vagyok

    Forrás: Lélektől lélekig

  • To Fu: Egyedül

    Magányos sólyom villog a mennyben,
    lenn a folyón két sirály fehérlik.
    Lecsap a sólyom, vad szárnya lebben,
    karmai közt a gyors halál érik.

    Nehéz a fűnek a nyirkos harmat,
    szőné a hálót a pók az égig.
    Természet – ember: soha nem alhat.
    Egyedül állok, sorsom sötétlik.

    (Kormos István fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gottfried Keller: Látszat és valóság

    Nem értem néha, s kérdezem magamban:
    Megállt az óra? Áll az év, a kor?
    Forrong a mély – de a színe mozdulatlan,
    és hang se, nesz se kél a jég alól.
    Magasztaltad már újév jöttekor
    a szép jövőt beszédes hangulatban?
    S görögve jő, s egyszerre rád omol,
    és visszadob. – S elnyel megint a katlan.

    De akkor is remélek egyre, hogyha
    még újra éj jön s újra éj az éjre,
    átfázom, átvirrasztom álmodozva.
    Haragvó víznek habzik, reng a mélye,
    s a fény az éjt egyszer csak átragyogja,
    s nézd: lángol már a fellegek szegélye.

    (Lator László fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig – Gottfried Keller versei

  • William Shakespeare: XIV. szonett

    Nem fejtem a csillagok titkait,
    De, úgy tetszik, asztrológus vagyok,
    Bár nem tudom, mi sors következik,
    Ragály, éhínség, s zord vagy szép napok;
    S percre nem jóslok, kijelölve mindnek
    A maga dühét, záporát, szelét,
    Vagy hogy mi éri fejedelmeinket,
    Noha gyakran elém tárja az Ég;
    Nekem a te két szemed (ez a két
    Állócsillag) adja tudásomat:
    Együtt pompázik az igaz s a szép,
    Mihelyt kész leszel őrizni magad;

    Ha meg nem, a jóslatom végzetes:
    Véged a szép s igaz múlása lesz.

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig – William Shakespeare szonettjei

  • Jean Richepin: Ha szemed lehunyod, s csókol mézízű szád

    Ha szemed lehunyod, s csókol mézízű szád,
    Képed világosabb e csók prizmáin át.
    Ha simogatsz, szívem, és nem kapsz erre választ,
    Azt a gyönyör teszi, mely átjár s tönkrebágyaszt.

    Lódul a vér, a szív kihagy egy ütemet,
    Vacognak fogaim és kilel a hideg,
    Fejemtől talpamig egyszerre jó s kegyetlen
    Rázkódás vágtat át és dúl az idegekben,

    És miközben e mély, nagy űr magába nyel,
    Húsom mint villamos áramtól olvad el.

    Timár György fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lyn Lifshin: Hova tűntek

    a hangulatos vidéki
    esték, a bőrödre
    tapadó hó,
    a fenyvesek sötétje.
    Álmaimon
    más légzése
    szűrődik át,
    csuklóm fölött
    régvolt éjszakák
    takarói lengnek.

    Vízesés voltál
    ablakomból, szerelem,
    duzzadó víztömeg,
    nekifeszült
    és szerteáradt,
    őrjöngve, mint
    egy vadállat, mi
    egyszerre vonz s taszít.

    Elenged a szám,
    fiókban őrzött
    arcodhoz többé
    nem szorítom,
    elengedhető mind, amit
    akartam, ami lett,
    gyűlnek bár markomba,
    mint jégkristályok,
    tudom jól, senki emberfia
    meg nem őrizheti őket.

    (Oravecz Péter fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Luminita Mihai Cioaba: Ártatlanul

    Mikor szemed ittasultan
    a fák levélkoronáján bolyong
    ne kérdezd tőlem
    miért késtem el
    képtelen vagyok a feleletre
    tudom az éjszaka
    rég tovatűnt
    kireggeledett
    ha eléd tárnám az igazat
    nem értenéd hogy
    hívtak
    kértek
    rimánkodtak
    térdre vetették magukat
    számtalanszor
    maradj velünk
    suttogták nekem a falevelek
    és én
    maradtam.

    Balogh József fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Walter de la Mare: Mindenek múlása

    Nagyon öreg az erdő;
    s ha március szelén
    pattantja bimbait
    a kökény,
    szépségük oly öreg –
    Óh, tudod-e mily
    vad századokba nyílik
    vissza a gólyahír?

    Nagyon öreg a patak;
    s a csörge víz, amely
    azúr egek hidegen alvó
    bérceiről indult el,
    annyit jött-ment, tapasztalt
    volt-nincs utakon,
    hogy minden cseppje bölcs,
    mint Salamon.

    Nagyon öreg az ember;
    álmaink édeni
    meséivel Éva üzen
    s a csalogányai;
    életünk: susogó pillanat
    s ha napunk elköszönt,
    amaranth-mezőt terít szét
    az álom és a csönd.

    Szabó Lőrinc fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tristan Tzara: Elágazás

    Nem akarlak elhagyni
    Mosolyom úgy a testedhez tapadt
    Mint az alga csókja a kövekhez
    Hajlott korom mélyén egy jókedvű lármás kisgyerek él
    De csak te tudod kicsalogatni házából
    Mint kedves hangok a csigabigát

    A fű közül
    Virágok üde keze tárul felém
    De nekem csak a te hangod a kedves
    Mint kedves kezeid mint a megfoghatatlan este mint a pihenés

    (Somlyó György fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig