Kategória: Világlíra

  • Verlaine: Érzelmes séta

    Húnyó alkony nyilai bíborozták
    a szélringatta sok-sok tavirózsát,
    s a nagy, bús, sápadt rózsák csöndesen
    tündököltek a nád közt a vizen.

    Árván bolyongtam, fájó sebem égett
    a tó partján, ahol, mint felidézett
    nagy, tejszínű rém, a füzek mögött
    kétségbeesve imbolygott a köd,

    és sírt oly hangon, mint a vadkacsák, ha
    egymást hívják, csapkodva, kiabálva,
    a füzek közt, hol égő sebemet
    hordoztam árván; de a szürkület

    elfödte a nád közt a tavirózsát,
    s a nap nyilait, melyek bíborozták
    a sok rózsát, elfödte csöndesen,
    a sok nagy, sápadt rózsát a vizen.

    Forrás: Lélektől lélekig (fordította: Szabó Lőrinc)

  • Robert Burns: Egy mauchline-i jómadár sírverse

    Sirassátok, ti férjek, azt,
    ki nektek gyakran bésegített;
    mert azt, ki hetekig elmaradt,
    nem hiányolták nejeitek.
    Ti meg, mauchline-i kicsikék,
    ha iskolába mentek,
    ne tapossátok sírja füvét,
    mert ő volt tán, titeket ki nemzett.

    Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Israel Efraim)

    Robert Burns, Egy mauchline-i jómadár sírverse, humor, irónia, házasság, csibészség, skót költő

    Kattints a címre a teljes vershez!


    Robert Burns: Egy mauchlinei pernahajder sírverse

    Mauchlinei férjek keseregjetek,
    segítőtök buzgó volt, nem titok;
    míg ti heteken át távol keltetek,
    nem búslakodtak asszonyaitok.

    Mauchlinei lurkók, ha tudtok,
    iskolába jövet-menet közös tisztelettel
    füvön át könnyedén járjatok,
    tán apátok az itt fekvő pernahajder.

    Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Répás Norbert)


    Megjegyzés:
    A „pernahajder” a német Bärenhäuter (medvebőrös) szóból ered, amely az „auf der Bärenhaut liegen” (lustálkodik) kifejezésből vált ki. A szó története egészen Tacitus Germania című művéig vezethető vissza, ahol a germánok békeidőbeli henyélését írja le.

  • Robert Burns: Beh kegyetlen a szűlő

    Beh kegyetlen a szűlő,
    ki vagyont lesi,
    gazdag mamlasz fiának
    lányát odaveti.
    A lányra, a szegényre
    mi vár más menedék?
    Hogy apja ne gyötörje,
    szenved mint feleség.

    A vad sólyom elől így
    menekül a galamb;
    reszketve a haláltól,
    így csapkod fent-alant,
    amíg csak el nem csügged,
    amíg gyámoltalan
    a szikla-szívű solymász
    lábához nem zuhan.

    Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Illyés Gyula)

  • Robert Burns: Árpa Pál. Ballada (A sör apotheózisa)

    Három nagyhatalmú király
    Keleten összeáll,
    és összeszövetkeznek ők,
    hogy vesszen Árpa Pál.
    Ekével elásták eképp,
    földet kapa kapált,
    három királyok esküvék:
    megölték Árpa Pált.

    De utána jött a víg Tavasz,
    hozott záport, esőt,
    Árpa Pálunk feltámadott,
    s elképedének ők.
    És jött a fülledt, forró Nyár,
    ő nőtt egyenesen,
    fején szúrós lándzsahegyek,
    hogy jól védve legyen.

    Beköszöntött a józan Ősz
    és sápasztó szele;
    Árpa Pál teste megroggyant,
    és a feje vele.
    Színe megfakult, megkopott,
    a vénség kezdte ki;
    és akkor jött az ellenség,
    és az esék neki.

    Fegyverük éles penge volt,
    és el lett nyesve térd;
    kocsira köték mint rabot
    gonosz bűneiért.
    Aztán ponyvárafektetés,
    aztán a dupla bot;
    aztán meg a felköttetés,
    és megforgattatott.

    Aztán egy setét sanda lyuk
    vízzel lett töltve meg,
    és megragadták Árpa Pált,
    és vízbe vettetett.
    Aztán a földre fekteték,
    s agyusztálták tovább,
    s amíg csak volt még benne szusz,
    lökték idébb-odább.

    Tűzzel pörkölték csontjait
    és bennök a velőt,
    mit kerékbe Molnárlegény,
    sőt két kerékbe tört.
    Kiszívták szívéből a vért,
    hasukba folyt a nedv,
    s minél többet vedeltek ők,
    annál jobb lett a kedv.

    Nagy hős volt, nagy hős Árpa Pál,
    nemes vért örökölt,
    aki csak itta azt a vért,
    a bátorsága nőtt.
    Ez elfelejtet minden bajt,
    ettől nő az öröm:
    dalra fakaszt özvegy szívet,
    noha szemében a könny.

    Hát köszönsük fel Árpa Pált,
    igyunk, ember fia!
    S ne felejtse utódait
    az öreg Skócia!

    Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Israel Efraim)

    Régi angol népdal, sok változatban maradt fenn és sokan dolgozták fel. Burns versének is több változata van. Dupla bot: cséphadaró. Saját szóalkotásom; valójában nem „duplának” nevezték, hanem csak (olykor) „másfélfának”: egy hosszabb meg egy rövidebb husáng volt összekapcsolva bőrszíjjal vagy lánccal. Parasztfelkelésekben mint fegyvert is használták. Angolul flail, de a szó természetesen nem szerepel a versben, hanem csak az, hogy ’jól elpáholták, megbotozták’. Israel Efraim

  • Robert Burns: Egy dalnok sírfelirata

    Van-e olyan nyakas balga,
    ki lump könyvhöz, s nem köt’ zabla,
    okulatlan, büszke fajta?
    Előhívom!
    Nyughelyemnél zengjen dalja,
    értem sírjon!

    Van-e még durva hangú bárd,
    ki a tömegben lopva járt,
    míg az bámult, s ordibált?
    Időzz el itt!
    Szíved testvérért kiált,
    sóhajt nekik.

    Van-e még ki oly bölcs barát,
    híven vezet életeden át,
    de minden-világ viharát
    kevélyen bírt’?
    Állj meg itt és könnyeken át
    gyászold e sírt!

    Itt érte őt a szörnyű vég,
    tudni vágyott, s tanulni még,
    hív’ barátot tárt fel az ég,
    s lányok hevét.
    De lehúzta könnyelműség,
    őt és nevét.

    Halld, Olvasó! Bár szellemed
    tán határokat feszeget,
    vagy egy sötét lyuk temetett
    önmagába.
    Tudd! Bölcsesség elrejtezett
    béke-ruhába.

    Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Kukorelly Endre)

  • Robert Graves: Testvérek

    Épp elég baj másokkal együtt élni,
    hát még ha kapcsunk nővéri-fivéri –
    egyikeként egy rakás egyforma gyereknek.
    A nővérek döbbenten, a bátyák dühtől remegnek,
    hogy egyikük, bár jogtalanságtól benyomódott
    heggyel, magának hordja a családi orrot.

    Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Orbán Ottó)

  • Robert Graves: Szerelem a kietlenségben

    Holló suhant a bérc előtt,
    s egy eltévedt póling nyögött
    verdesve láthatatlanul.
    A csúcsokon hó vékonyul;
    s a vízválasztó síkon át
    nem lelni búza, juh nyomát,
    kipergett mag a kőrakás,
    és pásztorkürt a károgás,
    míg gyér hangját s mohát legelve
    egy felhőnyáj bitangol erre.
    S az Északi Szél: láttam őt:
    ruhádnak kéjjel nekidőlt,
    hogy tested báját bronzba öntse,
    s zárt arcodról zúdult a földre;
    s többé nem hús-vérként ziháltál,
    márvány röptödbe fagyva álltál.
    Ó szárnyatlan Szárny, férfiálom,
    ki volt szebb nálad a világon?

    Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Orbán Ottó)

  • Robert Graves: Csomó a zsebkendőn

    Még gyermeket Mozart elragadott
    – alélt a szívem, bongva dobogott –,
    s egy zöld csoda-világba vitt: sekély
    patakba léptem furcsamód nem én;
    szirtek közt sárga bükköny-földeken
    járván, sehogyse sikerült nekem
    virágot tépni, zsebredugni ott,
    ha leltem épp, egy-egy szép kavicsot
    káprázatomban. Segedelmül én:
    „Csomót kötök zsebkendőm szögletén,
    mit ismerősnek híve rázhatok
    bizonyságul, hogy e hűsben fenn vagyok.”
    Megkötöttem. Körben rezgett a sok
    nyárfa, a folyam nádja susogott.
    Mi most hiányzott: a vad taps pedig
    engem a nagy tömegbe visszavitt.
    Éreztem, vittem magammal tovább
    csomóm, önkívületem tanúját.
    De végleg messzetűnt: virág, folyó,
    nyárfa… s a nád, a búsan suttogó.
    Eltűnt húsz éve már. Most hallgatom megint
    Mozartot. Persze, most tudom, mit akkor
    nem: hogy elragadtatott ő is furcsán
    e zöld világba, s ott szíve szokatlan
    vadul dobogott, az éren ő is áthaladt, s akart
    sárga virágot szedni, mivel takart a sík sűrűn,
    s úgy, mint egykor magam, – tanúul,
    mely e jelenetre vall: selyemzsebkendőjén
    csomót kötött mély, kurtán fodrozó hangok
    között; s hazament, sóhajtott az eseten:
    „Csak emlékeztető, több semmi sem.”
    Óh, nem igaz, mert e hites bog épp
    tanúsággal terhelt: mi? hol? miképp?
    Bár így maga buta, hiú dolog,
    művészettel mégis vezetni fog
    újonc-csoportokat e zöld világba:
    zihálnak ott villámütötten állva.

    Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Jánosy István)

  • Samuel Beckett: Alba

    hajnal előtt még itt leszel
    és Dante és a Logosz és minden sztrátum és misztérium
    s a billogos hold
    ott a zene fehér síkja fölött
    melyet idekottázol hajnalig

    komoly alázatos dalos selyem
    hajolj arékapálmák fekete firmamentumára
    esőzz a bambusz-füstvirágra füzek fasorára

    részvét ujjaival ki hajol ide ha nem te
    és ha e port hitelesíted
    bőkezűséged alig gyarapítja
    mert a te szépséged előttem hófehér papír
    önmagát közlő közlemény ragyog át
    emblémák viharán
    hogy nincs napfény se nincs fátyol lehullta
    és nincs vendégelő úr
    csak én és aztán e papírlepedő
    a többi holt teher

    Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Tandori Dezső)

  • Johann Wolfgang Goethe: Májusi dal

    A nagy természet
    Miként ragyog.
    A nap mi fényt vet!
    Mily illatok!
    Föld, ág rakodtan
    Színes virággal,
    Minden bokorban
    Ezer madárdal.
    Ezer kiáltás
    Visszhangra vár:
    „Ó, föld, ó áldás,
    Ó, napsugár!”

    Forrás: szeretem a verseket