Kategória: Világlíra

  • Lao-ce: Tao te king (részlet)

    Weöres Sándor fordítása

    „…
    Megszületnek és elpusztulnak.
    Az élet felé megy tíz közül három,
    a halál felé megy tíz közül három,
    és meghal tettei miatt
    megint tíz közül három.
    Miért?!
    Mert nem lesznek úrrá az élet-vágyon.

    Aki úrrá lesz az élet-vágyon,
    orrszarvútól, tigristől nem fél,
    sem harcban fegyveres katonától.
    Az orrszarvú nem döfi belé szarvát,
    a tigris nem vágja belé karmát,
    nem sebzi meg a katona kardja.
    Miért?!
    Mert a halálnak nincs rajta hatalma.
    …”

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Robert Burns: A jó sör, ó

    Nagy László fordítása

    A jó sör, ó, jön is, megy is.
    Sebaj, ha rongyom rámegy is.
    Culám, cipőm is eladó –
    A jó sör, ó, a búra jó.

    Hat ökröm volt, de kitűnő,
    ami a fő: ugartörő!
    Elolvad áruk, mint a hó –
    A jó sör, ó, a búra jó.

    Nyakam töröm, csak jöjj söröm,
    a konyhatündért gyömködöm,
    s jöhet a szégyenpad s bitó –
    A jó sör, ó, a búra jó.

    A jó sör, ó, jön is, megy is.
    Sebaj, ha rongyom rámegy is.
    Culám, cipőm is eladó –
    A jó sör, ó, a búra jó.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Szergej Jeszenyin: A boszorka

    Kócos az üstöke, söpri a porhavat,
    fürge fehér banya, ott szalad, ott szalad.
    Néma az éjszaka, hőköl ijedten,
    arcát rejti a hold, beleretten,
    szél sikogat, menekül eszelős-vadul,
    vágtat az erdei sűrübe, meglapul,
    szegzi fenyőfa-pikáit a lanka,
    félve huhukkol az éjszaka baglya.
    Nézd a banyát! Hadonászva pörög-forog,
    tölgy tetején hunyorognak a csillagok.
    Fülbevalója kígyó, viharozva
    száll vad szél szárnyán a boszorka,
    táncát zengve kiséri a rengeteg,
    fent feketén dideregnek a fellegek.

    (Rab Zsuzsa fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Viktor Bokov: Mikor először láttalak

    Mikor először láttalak – pezsegtek
    a kertek, frissen habzottak a fák,
    és apró, négyágú virágkeresztek
    fürtjét himbálta az orgonaág.

    Mikor másodszor – mézes illat áradt,
    kölesföld, nyár, a hold: fehér üveg.
    Te takargattad borzongón a vállad,
    mellettem furcsán átjárt a hideg.

    Mikor harmadszor – félszeg csend szakadt ránk,
    szégyenkezett a gyengéd mozdulat,
    foszlott a nyírfalomb, szelek kavarták,
    s hófényű felhők közt a tél suhant…

    Mi változatlan? Miben bízhatom hát?
    Felelj nekem, te őszi rozsmező!
    Csak halk moraj. Csak az ereszcsatornát
    veri, veri a visszhangzó eső.

    Aztán a sugárszarvú holdív újra
    felizzik ázott asztagok felett…
    Egy biztos és örök – az ember útja,
    akárhogyan, akárhová vezet.

    (Rab Zsuzsa fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wisława Szymborska: Néhány szó a lélekről

    Van lelkünk, van.
    Ám egyikünknek sincs folyton-folyvást
    és mindig.

    Nap nap után,
    esztendő esztendőre is
    eltelhet nélküle.

    Olykor csak a gyermekkor
    félelmeiben, rajongásában
    telepszik meg egy időre.
    Olykor csak a felismerésben,
    hogy megöregedtünk.

    Csak elvétve segédkezik
    olyan keserves tennivalóknál,
    mint bútorokat tologatni,
    bőröndöket cipelni vagy
    órákig gyalogolni egy szűk cipőben.

    Űrlapok kitöltésekor
    vagy húsdarálás idején
    rendszerint szabadnapos.

    Ezer beszélgetésünkből
    egyben ha részt vesz,
    és még ez sem törvényszerű,
    hiszen többre tartja a csendet.

    Ha testünk szaggatni kezd és kínozni,
    lopva távozik a szolgálatból.

    Válogatós fajta:
    nem szívesen lát minket tömegben,
    a fölényért vívott harcunktól és
    zavaros ügyeinktől a hideg kirázza.

    Az öröm s a bánat előtte
    nem két külön érzés.
    Csupán ha egybekapcsolódnak,
    lesz jelenvalóvá számunkra.

    Bátran számíthatunk rá,
    ha végképp elbizonytalanodtunk,
    és mindent tudni akarunk.

    Az anyagi világ tárgyai közül
    az ingaóra a kedvence és
    a tükör, mely akkor is szorgoskodik,
    ha senki felé nem pillant.

    Honnan toppan elő s faképnél
    mikor hagy ismét, nem árulja el –
    ám hogy megkérdezzük, feltétlen elvárja.

    Úgy fest tehát, hogy egyfelől
    szükségünk van rá,
    de valami okból neki is
    szüksége lehet ránk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ioan Alexandru: Akár a paradicsomban

    Egy holdnyi közös hely nálunk a temető,
    Kőkerítéssel körülvéve,
    Nehogy az élő szabadon maradt
    Földet megfertőzze.
    A fakeresztek néhány év múltán
    Megdőlnek aztán maguk is szépen
    Meghalnak, és kóbor kancákon holmi
    Furcsa férfiak jönnek s ellopkodják
    Tűzrevalónak.
    Nyoma se marad a sírnak –

    Sörteszerű tömött fű növi be
    Mint a legények fejét téli éjszakákon;
    Mikor a temető egyik végétől a másikig
    Megtelik elkezdik újra az elején;
    Nagyapám sírja a dédnagyapám sírján
    Apámé a nagyapámén,
    Ugyanígy a régi bíró
    A még régebbi bírón – a régi pópa
    A még régebbi pópán;
    A régi falu a még régebbi falun.

    Alma- és szilvafák szegélyezik,
    Illatos virágok nyílnak
    Leheletük a távoli tárgyakba is
    beívódik.
    Kik átutazóban felénk járnak
    Bal csuklójukba ágyazódott órával
    És öregséggel a vállukon
    Ámuldoznak akár a paradicsomban.

    (Kányádi Sándor fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wysława Szymborska: Megemlékezés

    Erdőn szerették egymást,
    napfényt szórt a harmat,
    a hajuk teli lett lágy
    földdel és avarral.

    Kisfecske szíve,
    könyörülj rajtuk.

    Kifésülni a földet
    lementek a tóra;
    csillagos halak úsztak,
    látták lehajolva.

    Kisfecske szíve,
    könyörülj rajtuk.

    Füstölgött a fák képe
    a hullámok fodrán;
    kisfecske, add, hogy mindig
    emlékezzenek rá.

    Kisfecske, felhő-tüske,
    levegő-horgonya,
    javított Ikarosz-sarj,
    üdvözült égi frakk,

    Kisfecske, cifra írás,
    perctelen mutató,
    kora-madár gótika,
    mennyei kacsintás,

    Kisfecske, hasító csend,
    kacagó gyászruha,
    szeretők aureolája:
    könyörülj rajtuk.

    Kerényi Grácia fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: Aranylik, őszül

    Aranylik, őszül már a nyíres, hallgat
    a levél-nyelven suttogó liget.
    S a szomorúan messzehúzó darvak
    nem intenek már vissza senkinek.

    Mért intenének? Száz úton csatangol
    az ember: megtér, s útrakél megint.
    A kenderáztató az elmenőkre gondol,
    sötét tükrébe széles hold tekint.

    Állok magamban ősztarolta réten.
    Elring a széllel a darúcsapat.
    Víg ifjuságom tájait idézem,
    de nem sajnálom, ami ottmaradt.

    Nem sajnálok sok szertegurult évet,
    se lelkem habzó virágfürtjeit.
    Kint őszi berkenyék máglyái égnek,
    de fáradt lángjuk senkit sem hevít.

    Lobog a bokrok piros bóbitája,
    csak sárgulnak, de élnek a füvek.
    Mint vetkező fa lombjait dobálja,
    bágyadt szavakat ejtek-pergetek.

    S ha szavaim az idő elsöpörte,
    lom lesz belőlük, száraz garmada,
    mondjátok így: elhallgatott örökre
    az arany nyíres szép levél-szava.

    Rab Zsuzsa fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jevgenyij Jevtusenko: A lelked szobája

    Ki tud legyőzni téged,
    tündérlányát a télnek?

    Te bűvösen ragyogsz,
    de hűvösen rajongsz!

    Megfagyasztottad lelked:
    mindenütt dér dereng.
    Megszakasztod a lelket:
    ki belép, didereg.

    Parancsolod: legyen jég
    s mindent fagyasszon át,
    s telerakod – legyen még
    díszesebb – mint szobát

    csecsebecsékkel,
    s lehet, mindegyik szép
    csiszolt és drága ékszer –
    nekem mindegyik: jég.

    Nem moccan ott a lég.
    Virág
    nincs
    ott.
    Mint tömör, sima jég
    a parkett csillog.

    Valahol: utcalárma –
    Parázs nap tündököl fenn.
    Itt –
    zongora szén-szárnya
    s jég-higany a tükörben.
    Itt égő nap sosem vakít.
    Itt lámpa fénye csöppen.
    Csillár
    álmos jégcsapjai
    csüngenek csöndben.

    De én mást akarok: lármát,
    emberek zsivaját.
    E szörnyű jég-szoba árnyát
    nem bírom ki tovább.

    Fáradt ez a lélek, fázik,
    s csak gyötri önmagát.
    Kincsekkel rakva rogyásig
    és csupa pusztaság.

    Képes Géza fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ioan Alexandru: A csikó

    Vályogházba születtem télen,
    Egy-szalmára egy pej csikóval,
    Velem egy nevet kapott ő is.

    Mikor a szavak hámjába bújtam
    S egy-két egymáshoz illesztett szót már
    Elég jól elmakogtam – a csikó betéve tudta
    A csengettyűk minden nyelvét,
    S a fával rakott szekérbe fogva
    Anyja mellett
    Elég jól megállta helyét
    a hámban.

    Amikor én négyéves lettem csikónkat
    Már lónak nevezték,
    Büszkén viselte a nyerget a nálánál
    Semmiben sem különbözőkhöz hasonlóan.

    Amikor iskolába kerültem
    A mi lovunk
    Kukoricáért járta egy hétig a
    Mezőséget, a szárazság idején.
    Amikor városon nevelkedtem

    A mi lovunk
    Tejet, almát, birset és otthonsült-
    Kenyeret hozott a szénával bélelt
    Szekér derekában.

    Amikor katonának mentem
    A velem egyszerre azon a régi télen született
    És nevemet viselő pejlovunk
    Vénségtől kábán pusztult el a
    Falu fölötti kiszikkadt mezőn.

    Kányádi Sándor fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig