https://verskucko.com

Kategória: Világlíra

  • Johann Wolfgang Goethe

    Vándor éji dala

    (Wanderers Nachtlied)

    Eredeti szöveg (német)

    Über allen Gipfeln
    Ist Ruh’,
    In allen Wipfeln
    Spürest du
    Kaum einen Hauch;
    Die Vöglein schweigen im Walde.
    Warte nur, balde
    Ruhest du auch.

    Magyar fordítások

    Kosztolányi Dezső fordításában

    A vándor éji dala

    A szikla-tetőn
    tompa csönd.
    Elhal remegőn
    odafönt
    a szél lehellete is.
    Madárka se rebben a fák bogára,
    várj, nemsokára
    pihensz te is.

    Szabó Lőrinc fordításában

    Vándor éji dala

    Csupa béke minden orom.
    Sóhajnyi szinte a lombokon
    a szél s megáll.
    A madár némán üli fészkét.
    Várj, a te békéd
    sincs messze már.

    Kányádi Sándor fordításában

    A vándor éji dala

    Minden bércen néma
    csönd van;
    egy-egy levél ha
    még moccan.
    Ültek a kis
    madárkák is el mind a fákra.
    Már nincs sok hátra,
    s pihensz te is.

    Tóth Árpád fordításában

    Vándor éji dala

    Immár minden bércet
    csend ül,
    halk lomb, alig érzed,
    lendül;
    sóhajt az éj.
    Már búvik a berki madárka,
    te is nemsokára
    nyugszol, ne félj…

    Dsida Jenő fordításában

    Vándor éji dala

    Csúcson, élen hallgat
    az éj.
    A lombfuvallat
    is csekély
    sóhajnyi nesz;
    fészkén elült a madárka.
    Várj – nemsokára
    te is pihensz.

    Móricz Zsigmond fordításában

    Ott nyugszik a csúcsokon
    a csend.
    És itt a lombokon
    alig leng
    szellő, ha sejted is.
    Az erdőn is hallgat a kis madár,
    várj csak, nemsokára már
    megnyugszol te is.

    Forrás: Kedvesch versek
    Eredeti nyelv: német
    Műfaj: líra
    Szerző: Johann Wolfgang Goethe

  • Carmina Burana

    középkori latin vágáns vers (12–13. század), ismeretlen szerző

    Míg kocsmában jól időzünk

    (In taberna quando sumus)
    Fordította: Weöres Sándor

    [1]
    Míg kocsmában jól időzünk,
    föld bajával nem törődünk,
    kockát, kártyát kevergetünk,
    ugyan nekiveselkedünk.
    Mit csinálunk a kocsmában?
    pénz nyit pincét általában,
    ez kérdésünk magva éppen,
    hallgassátok, elbeszélem.

    [2]
    Ím, ez játszik, ím az iszik,
    amaz erkölcstelenkedik.
    Aki játékban időzik,
    annak olyik levetkőzik,
    a másik jól felöltözik,
    zsákja pénzzel töltekezik.
    Senki sem fél itt haláltól,
    Bacchust tétként vetni bátor,

    [3]
    azaz: borért melyik fizet?
    Így iszik a diáksereg:
    Egyszer dutyiban ülőkért,
    majd háromszor az élőkért,
    négyszer a hívő seregért,
    ötször a halott hívekért,
    hatszor könnyű némberekért,
    hétszer szegénylegényekért,

    [4]
    nyolcszor bűnös barátokért,
    kilencszer rossz csuhásokért,
    tízszer a haragosokért,
    tizenegyszer hajósokért,
    tizenkétszer vezeklőkért,
    tizenháromszor ölőkért,
    császárért s pápáért végül
    iszik bárki nyakló nélkül.

    [5]
    Iszik pénzes, iszik dolgos,
    iszik csuhás, iszik zsoldos,
    iszik szolga, iszik dajka,
    iszik tolvaj, iszik szajha,
    iszik emez, iszik amaz,
    iszik derék, iszik pimasz,
    iszik szőke, iszik barna,
    iszik tudós, iszik balga,

    [6]
    iszik szegény, iszik beteg,
    iszik aggastyán és gyerek,
    iszik főpap, iszik dékán,
    iszik húgom, néném, bátyám,
    iszik apám, iszik anyám,
    iszik minden egyáltalán,
    iszik száz és iszik ezer,
    egész világ nyakal, vedel.

    [7]
    Bizony hatszáz pénz is kevés,
    mikor jól megy a vedelés,
    és a borban korlát nélkül
    vígan minden összebékül.
    Minket rágnak minden népek,
    mért maradunk mind szegények,
    aki ránk néz görbe szemmel,
    nem is lehet igaz ember.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Omár Khajjám – Négysorosok

    Ne hidd, hogy e világtól válni félek,
    s hogy lelkemmel sötétbe szállni félek.
    Mind nem riaszt, hisz elpusztulni: törvény.
    Mert nem tudtam jó úton járni: félek.

    Tudod, hogy életedből kirepülsz majd,
    hogy titkok függönye mögé kerülsz majd.
    Igyál, hisz nem tudod, honnan fakadtál,
    vigadj, hisz nem tudod, hová merülsz majd.

    Ha kocsmabortól részeg lettem: lettem.
    Ha pogány tűzimádó lettem: lettem.
    S ha minden szent nyáj gyanakodva néz is,
    én: én vagyok, s amilyen lettem: lettem.

    Szellőben veszti köntösét a rózsa,
    pedig vidít fülemülét a rózsa.
    Üljünk árnyába, hiszen annyiszor már
    földből fakadt és földdé lett a rózsa.

    Siralom a szívnek, ha heve nincsen,
    ha sóvárgása, gyötrő tüze nincsen.
    Szerelem nélkül záruló napodnál
    eltékozoltabb nap részedre nincsen.

    Ha testünkből a puszta lélek elszáll,
    testünkre téglaépítményt kapunk már,
    s a más testére épülő halomhoz
    haló porunkkal hozzájárulunk már.

    Magammal harcot vívok. Mit tehetnék?
    Tettemért kínban rívok. Mit tehetnék?
    Tán irgalmaddal ajándékozol majd,
    mégis szégyentől sírok. Mit tehetnék?

    Forrás: Kedvesch versek

  • Jean Cocteau – Ha napba nézek én

    (fordította: Radnóti Miklós)

    Ha napba nézek én, szemem se rebben,
    míg te pillogatsz.
    Ez az egy játszma kettőnk közt, melyben
    még alulmaradsz.

    S ha majd pokolra szállunk mind a ketten,
    hogyha van pokol,
    más forró tengerár dobálgat engem,
    s téged más bugyor.

    De lelsz a holtak térein helyettem
    társat is talán…
    Ne hagyj el, éljünk együtt még mi ketten,
    egymás oldalán.

    Forrás: verslap.hu

  • Adolf Meschendörfer – Erdélyi elégia

    Másképp zeng a kút itt, másként fut az idő.
    A csodálkozó fiú korán borzongva nő.
    Apák csontja porlik a kriptafal mögött,
    egyre csak hullnak az órák, hulló kövek fölött.

    Kapun a címert látod-e? Elfonnyadt rég a kéz.
    Népek jöttek és mentek, nevük semmibe vész.
    De holtak felett arat az istenadta nép,
    s míg szőlőhegyére tart, közben sírokra lép.

    Más a március íze, a széna szaga más,
    másképpen cseng a szív szava s a hűségvallomás.
    Vörös hold, számos éjen egyetlen hű barát,
    megsápasztja az ifjak naptűzte homlokát,

    belengi, mint a nagy halál borzongató szaga,
    mint zöldes alkonyatban a tölgyfa bölcs szava.
    Érces ragyogással futnak az évek elő,
    szeptember érkezik már. A fürtöt érlelő.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Byron – Egy újfunlandi kutya síremlékére

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Ha új lakót kapnak a temetők,
    nem is dicsőt, csak épp előkelőt,
    a gyász pompázik szoborrá virulva
    és az elhunytat zengi név meg urna:
    nem azt, aki csakugyan volt, hanem
    akinek kellett volna hogy legyen;

    s a szegény kutya, a leghűbb barát,
    ki boldogan áldozza föl magát,
    kinek szíve gazdája szíve volt,
    dicstelen hull el, bármilyen derék,
    s földi lelkét megtagadja az ég:

    míg az ember, hiú féreg! csodákat
    s kizárólagos eget kér magának.

    Óh ember! napod gyorsan alkonyul,
    rabnak becstelen vagy, s romlott, ha úr,
    aki kiismert, undor tölti meg
    tőled, lélegző, hitvány sártömeg!

    Szerelmed kéj, barátságod csalás,
    szavad és mosolyod képmutatás!
    Neve nemes csak megromlott csírádnak,
    rád pirít minden becsületes állat.

    Ki itt jársz, s látod ezt a sírjelet,
    menj tovább – nem fajtádnak tiszteleg:
    barát emlékét őrzi ez a jel;
    egy barátom volt csak – s az itt hever.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Jean Cocteau – Ha napba nézek

    Ha napba nézek, én szemem se rebben,
    míg te pillogatsz,
    ez az egy játszma kettőnk közt,
    amelyben még alulmaradsz.

    S ha majd pokolra szállunk mind a ketten,
    hogyha van pokol,
    más forró tengerár dobálgat engem
    s téged más bugyor.

    De lelsz a holtak térein helyettem
    társat is, talán…
    Ne hagyj el. Éljünk együtt még mi ketten
    egymás oldalán.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Percy Bysshe Shelley – A szerelem filozófiája

    Forrás folyóba ömlik,
    folyó az óceánba;
    az egeknek folyton özönlik
    vegyülő suhogása;
    magány sehol; isteni jel
    s rend, hogy minden tünemény
    keveredjék valamivel –
    Mért ne veled én?

    A hegy csókolva tör égbe,
    habot hab ölel, szorít, átfog;
    egymást ringatva, becézve
    hajlonganak a virágok;
    a földet a nap sugara,
    a hold a tengereket:
    minden csókol… – S te soha
    engemet?

    Forrás: Szeretem a verseket

  • William Blake: A mások bánata

    (Tótfalusi István fordítása)

    Láthatok búsulni mást
    S ne érezném bánatát?
    Láthatok-e szenvedőt,
    Hogy ne vigasztaljam őt?
    Látva könnyet más szemén,
    Bánatát ne osszam én?
    Apa síró kisfiát
    Nézze, s bú ne járja át?

    Ülhet némán egy anya,
    Míg szorong, sír magzata?
    Nem, nem, ó, ez nem lehet,
    Ez nem eshet soha meg.
    S ki mosolyt hint, merre jár,
    Hallva, hogy egy csöpp madár
    Bútól, gondtól sujtva zeng,
    S egy kisded kínban mint eseng:

    Nem ül fészkéhez talán,
    S enyhít szíve bánatán?
    Vagy a kis bölcső felett
    Nem sír gyermek-könnyeket?
    S ülve éjt-napot vele,
    Könnyeit nem törli le?
    Nem, nem, ó, ez nem lehet,
    Ilyet soha nem tehet.

    Örömét szétosztva mind
    Szinte kisded lesz megint,
    A bú ismerőjeként
    Hordja bánatunk felét.
    S ne hidd, míg száll sóhajod,
    Hogy Teremtőd nincsen ott,
    És ne hidd, ha könnyezel,
    Hogy Teremtőd nincs közel.

    Belénk oltja örömét:
    Hogy bajunk ő zúzza szét,
    És míg meg nem enyhülünk,
    Mellénk ül és sír velünk.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Alfred de Musset: Stanzák

    (Kosztolányi Dezső fordítása)

    Hogy szeretem a völgy ölében
    sötéten
    pompázó négy szárnyát az ében
    monostornak, mit fény fereszt!
    Mellette birtok, hol a báró
    immár ó
    kastélyán van egy csókra-váró
    szenteltvíztartó és kereszt!

    Ükei a hegyek hegyének,
    az ének
    titeket énekel, ti vének,
    szikár, komor emlékeink,
    a menny kövét hiába ontja,
    a csonka,
    ledőlt hegyláncok csorba csontja
    vagytok, agg templomok, ti mind.

    Szeretem, hogyha tornyotokban
    kilobban
    a villámfény s elül titokban,
    szeretem lépcsőtök sorát,
    mely mélyen kanyarog a falban,
    s ha dal van
    a templomban, ekhózza halkan
    az oszlop és pillér tovább.

    Ó, amikor üvölt morogván
    az orkán
    s tépi a hegy haját mogorván,
    mely őszies és sárga már
    hogy szeretem a vad kesergőt,
    az erdőt
    s a tornyot, ezt az ősi csertőt,
    mely mint egy gránit-szálfa áll.

    És szeretem vecsernye-tájon,
    hogy fájón
    vérzik az alkony és az álom,
    zárdák aranyrózsás nyilát!
    A gót oszlopsorok merengnek,
    és lentebb
    a jó, öreg atléta-szentek
    érettünk mondanak imát!

    Forrás: szeretem a verseket