https://verskucko.com

Kategória: Világlíra

  • Marina Cvetajeva: Versek Blokhoz

    3.

    Elmész a messzi napnyugatra,
    az esti fényt meglátod ott,
    elmész a messzi napnyugatra,
    hófúvás törli el nyomod.
    Házam előtt, hó-némaságot
    átszelve, visz tovább utad,
    igaz szívű, Istentől áldott,
    ki lelkem fényessége vagy.

    Nem irigylem, hogy a te lelked
    rendíthetetlen célt követ.
    Én csókoktól sápadt kezednek
    húsába nem verek szöget.
    És neveden se szólogatlak,
    és nem nyújtom feléd kezem.
    Viaszos, szent orcád előtt csak
    távolról hajtom meg fejem.

    S a lassú hóhullásban állva,
    letérdelek a szűz havon,
    és a te szent neved kiáltva,
    az est havát megcsókolom
    ott, hol utad – hó-némaságot
    átszelve – vitt fenségesen;
    fényem, dicsőség kelyhe, áldott,
    uralkodj árva lelkemen!

    (Baka István fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Theodor Storm: Este

    Sűrűbb illat miért száll a violából éjszaka?
    Égő ajkad pirosabban miért lángol éjszaka?
    Miért ébred szívemben a vágyakozás mély szava,
    ezt az égő piros ajkat megcsókolni éjszaka?

    (Vas István fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Edgar Allan Poe: Annabel Lee

    Lee Annácska

    Sok-sok hosszú esztendeje már
    Tengerpart bús mezején
    Élt egy kis lány – ismerhetitek
    Lee Annácska nevén
    S csak azzal a gondolattal élt,
    Hogy szeret s szeretem én.

    Gyermek volt s gyermek voltam én
    Lee Annácska meg én.
    De szerelmünk több volt mint szerelem
    Tengerpart bús mezején –
    Irigyeltek még az angyalok is
    Fenn a felhők tetején.

    S ez lett oka, hogy, sok éve már,
    Tengerpart bús mezején
    Felhők közül jött egy csunya szél
    S meghült Annácska, szegény;
    S elvitték úri rokonai
    S egyedül maradtam én:
    Koporsóba csukták el őt
    Tengerpart bús mezején.

    Irigyeltek az égi angyalok,
    Hogy boldogabb ő meg én,
    Az lett oka (mind jól tudjuk ezt
    Tengerpart bús mezején),
    Hogy jött felhőből éjjel a szél
    S meghült s meghalt szegény.

    De szerelmünk több volt, mint soké,
    Ki nagyobb, mint ő meg én,
    Okosabb, mint ő meg én
    S sem az angyalok a felhők felett,
    Sem az ördögök tenger fenekén
    Nem tehetik, hogy szívtől a szív,
    Elváljunk, ő meg én.

    Mert ha kel a hold, nekem álmokat hord,
    Annácska küldi felém;
    S csillag ha ragyog, már véle vagyok.
    Annácska szemét lesem én;
    S igy az éj idején veled éldelek én,
    Jegyesem, szivem élete, szép kicsikém,
    Melletted a sír fenekén,
    Tengerpart bús mezején.

    (Babits Mihály fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vladimir Nabokov: Ahogy én szeretlek téged

    Olyan zöldes és szürke minden,
    ömlő esővel csíkozott,
    és kétszínű, de oly töményen,
    hogy én már döntöttem – gyerünk!
    Menjünk hát, hagyjuk ezt a kertet,
    az esőt, mely ösvényeken
    pezseg ragacsos por csókolta
    lehajló virágok között.
    Menjünk, menjünk, amíg nem késő,
    gyorsan, köpenyemben haza,
    míg rólam meg nem állapítod,
    én őrült, könnyelmű vagyok.

    Betartom, hallgatok. De évről-évre
    madárzsivaj, lombok zúgása közt
    az elválás oly sértőnek tűnik,
    a sértés pedig oly bántónak.
    És minden rémítő, ha hirtelen
    elszólom magam és megszakítom
    a csend, vagy komoly beszéd menetét,
    mely régóta átjárja életem.

    Izzadó arcú rabszolgák fölött
    ég kékje fényesre lakkozva
    és kövérre felfújt felhők
    alig látható moccanásokkal
    tétován mozdulnak.
    Nem lehet elbújni valóban,
    és nincs ott egy sötét sarok,
    hol a homály egybeolvadhat
    a szárnyak rajzolatával?
    Így a lepke nem éled fel
    fatörzs korhadék bénultságából.
    Micsoga naplemente! És holnap
    újra a tartós – kínzó hőség,
    mi tökéletesen ráül
    a legyekre és a csendre.
    Az esti fényen fennakadva
    egy légy vég nélkül köröz,
    mintha aranyló játék lenne
    egy néma árus kezei közt.

    Ahogy én szeretlek téged!
    Létezik azt est légzésében
    lélek számára kiút, fények
    a béke vékonyodó fátylán.
    Sugarak érkeznek a fák között.
    Ahogy én szeretlek! A fények
    fatörzsek közt érkeznek, lángolva
    rájuk tapadnak. Néma csönd.
    A feldíszített gallyak közt a
    sóhajok, melyek feltörnek –
    hunyorogva csillapodnak esti
    titkos járaton keresztül.

    (Balogh Géza fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire: Szökőkút

    Fáradt szemed, szegény szerelmem,
    hagyd hunyva hosszan: ne beszélj.
    Maradj e hanyag helyzetedben,
    amelyben meglepett a kéj.
    Künn a szökőkut, mely csevegdél,
    és nem szünik sem éj, se nap,
    táplálja, melybe merítettél
    ma: elragadtatásomat.

    Ezer virágot ont ki
    s ezer lepét,
    melyekre Phébe hinti
    ezer szinét:
    nagy könnyeit ugy önti
    záporba szét.

    Igy a te lelked, melyet hően
    a gyönyörök villáma gyújt,
    kirebben gyorsan s vakmerően
    szárnyat nagy, bűvös égbe nyújt.
    De majd lehalva, szárnyelejtőn
    bus bágyadásba márt az ár,
    amely egy láthatatlan lejtőn
    lelkemnek is mélyébe száll.

    Ezer virágot ont ki
    s ezer lepét,
    melyekre Phébe hinti
    ezer szinét:
    nagy könnyeit ugy önti
    záporba szét.

    Te kit oly széppé tesz az éjjel,
    de jó, ha kebleden vagyok,
    az örök panaszt színi kéjjel,
    mely a medence közt zokog.
    Hold, zengő víz s te éj, te áldott
    s ti fák magányos borzama,
    szeplőtlen melankóliátok
    szerelmem édes tükre ma.

    Ezer virágot ont ki
    s ezer lepét,
    melyekre Phébe hinti
    ezer szinét:
    nagy könnyeit ugy önti
    záporba szét.

    (Babits Mihály fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Blake: HÓPEHELY

    Bolyongtam egy téli havas reggelen.
    Kértem a hópehelyt – játsszék velem;
    Ő játszott, s egy vízcsepp maradt a helyén,

    • Gazember! – kiáltott utánam a tél.

    (Petra-Szabó Gizella fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Francis Jammes: Meztelenül ülsz majd

    Meztelen ülsz majd a vén, csecsebecsés szalonban,
    mint fény-orsó ragyog szép, finom termeted,
    s a rózsaszin tűznél, két lábad egymásra dobva,
    hallgatod a telet.

    Én eléd borulok, térded átölelem.
    És elmosolyodol, legkarcsubb fűzfa-ág,
    s fejem édes csipődre hajtva, édes,
    sírni fogok, hogy oly jó vagy, oly édes.

    Büszke tekintetünk gyönyör lesz, végtelen,
    s mikor a melledet csókolom, majd oda
    nevet rám a szemed, s lassan meghajtod a
    nyakadat, édes.

    Aztán, mikor cselédünk, a beteg, hű öreg-
    asszony kopog az ajtón, jelentve, hogy betálalt,
    pirulva felpattansz, és törékeny kezed
    előveszi szürke ruhádat.

    S mig kint, kapunk alatt, a szél jajgatva úszik,
    és zendül az inga rekedt szava,
    elefántcsontszagú két lábad belecsúszik
    kis, fekete tokjaiba.

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Guillaume Apollinaire: A Mirabeau-híd

    Fut a Mirabeau-híd alatt a Szajna –
    s a szerelem…
    Mi zúgja, mi sugallja,
    hogy minden kéjnek fájdalom az anyja?

    Csak szállj le, éj – az óra üt –
    Csak szállj, idő – én várok itt.

    Farkasszemet hadd nézünk, kéz a kézben!
    Kulcsolt kezünk
    hídja alatt, az éjben,
    örök hullámok árja foly sötéten.

    Csak szállj le, éj – az óra üt –
    Csak szállj, idő – én várok itt.

    Fut, meg nem áll, fut mint az ár a mélynek,
    a szerelem.
    De lassu is az élet!
    És a Remény, de éget, ó de éget!

    Csak szállj le, éj – az óra üt –
    Csak szállj, idő – én várok itt.

    Napok, hetek zuhogtak tovafolyva.
    Nem kél a mult
    s a szerelem se újra.
    Fut a Mirabeau-híd alatt a Szajna.

    Csak szállj le, éj – az óra üt –
    Csak szállj, idő – én várok itt.

    (Mészöly Dezső fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gabriela Mistral: Én nem vagyok egyedül

    Puszta az éj, árvasága
    vízre, hegyre ráterül.
    De én, aki elringatlak,
    én nem vagyok egyedül!
    Az égbolt is olyan árva:
    a hold tengerhabba dűl.
    De én, aki átkarollak,
    én nem vagyok egyedül!
    A világ is olyan árva:
    tespedt testen bánat ül.
    De én, aki megölellek,
    én nem vagyok egyedül!

    (Jánosházy György fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rubén Darío: Egy asszonyhoz

    Maga-megadót ily csodásnak
    még nem láttam, ily gyönyörűnek;
    kiből hetérák heve árad
    és szent békéje ama Szűznek.

    Kínokkal és sebekkel verten
    adnám csalódott fájdalomban,
    adnám, mint csokrot, aki voltam,
    hajdani húszesztendős lelkem.

    Húsz év… Csavargó, tiszta, kincses
    éveim, ti… Talán ledérek,
    de hajh, be jól is illenétek
    bús-sötét szemű verseimhez!

    Mellünkre ül s repül serényen
    a nagy idő… Mentsége csak, ha
    fényt gyújt a nagyanyák szemében,
    s mosolygó unokáknak adja.

    Ó, szép te, tiszta, legszelídebb,
    engedd az agynak és a szívnek
    a Művészet s a vers nevében,
    hogy magasztaljon és dicsérjen,

    mert asszony vagy te, istenasszony,
    kit ringatnom kell és ölelnem,
    néznem, siratnom önfeledten,
    kit csodálnom kell és akarnom,
    vágynom és élnem és szeretnem.

    (Timár György fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig