Egy néma barangol a földön.
Üzent vele az Ég,
Nem érti ő, amit hoz,
S akinek szól a titkos
Izenet, nem látja még.
Egy süket az Ég szavára
A földön útra kél,
Ennek a füle dugva,
Annak az ajka csukva,
Míg útjuk egybe nem ér.
Megszólal akkor a néma,
A süket is érti szavát,
Talányát űzi-fűzi,
Az égi igét kibetűzi
S mennek Keletre, tovább.
Hogy e pár egymásra leljen,
Ember, buzogva kérd!
Ha kik magukba járnak,
Egymásra rátalálnak,
A világ célhoz ért.
Kardos László fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Nézni a folyót, mely idő meg víz,
és tudni, hogy az idő is folyó,
s hogy elveszünk mi is, mint a folyó,
s az arcok is elfutnak, mint a víz.
Az ébrenlétről tudni: másik álom,
mely csak álmodja álmát, s a halál,
melytől a test retteg, az a halál,
a minden-éji, mit úgy hívnak, álom.
Napról, évről érezni, puszta jelkép,
jelképe csak a napnak és az évnek,
s a bajt úgy venni, mit hoznak az évek,
mintha kósza hír lenne, zene, jelkép.
Halálban álmot látni, s ha az alkony
jő, benne bús aranyt, ez a költészet,
szegény és halhatatlan. A költészet,
mely visszatér, mint a hajnal s az alkony.
Esténként néha felmerül egy arc,
ránkvillantja egy homályos tükör,
a művészet, akár ez a tükör,
s mit felvillant, a mi arcunk az arc.
Mondják, Ulysses, unva a csodákat,
sírt örömében, látva Ithakát,
a zöldet s jámbort. Ilyen Ithakát
idéz a művészet, nem a csodákat.
Olyan, akár a végtelen folyó,
mely megy s marad, s tükrében ugyanaz
a Hérakleitosz látszik, ugyanaz
s mindig más, mint a végtelen folyó.
Somlyó György fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Jöjj, jöjj velem mindent feledve,
alázatosan és vakon,
hósziporkás roppant hegyekbe
ragadlak biztos szárnyakon.
Szilaj kacajjal szállva szállok
szédítő mélységek felett.
A reszketésed, borzadályod
csak lelkesít majd engemet.
Ha por-esőt zúdít az éter,
fejed kóvályog – védelek
szárnyammal, karom erejével
megóvlak, úgy szállok veled.
Fényzuhatagban, vad hegyekben,
embernemjárta réteken
tested gyönyörű isten-testem
égi tüzével égetem.
Milyen szánalmas, ó, ha tudnád,
milyen törpe, milyen csekély,
mily hitvány, hívságos hazugság,
amit úgy hívsz: vad szenvedély!
Ha majd elcsöndesül az este,
s te megbűvölten, szertelen,
feljebb akarsz repülni egyre
az izzó égi semmiben,
én felviszlek, odarepítlek,
honnan csillagnak láthatod
a földet, messzinek, kicsinynek,
s földnek látod a csillagot.
S megejt, elkábít a varázslat,
és ámulattól hallgatag
nézed sok játékos csudámat,
a furcsa, új világokat.
Akkor te majd fülembe súgod
rettegve és erőtlenül:
Eressz… én meg csak rád mosolygok,
s meglebbentem szárnyam: repülj!
Isten-mosolyom láthatatlan
sugaraiban semmivé
zsugorodsz, s mint a kő, magadban
zuhansz a fénylő űr felé.
Fordította: Lator László
Forrás: Lélektől lélekig
Bármit tettél, ne bánkódj; tüske van
A rózsán, ezüst forrásban iszap;
Nap s hold elé felhő és árny suhan,
S rút rák él a bimbó selyme alatt.
Mind tévedünk; én is, mert képbe zárom
S így oldozom önkényed tetteit,
S magam rontva vétkedet magyarázom,
S túlzott mentéssel túlzom bűneid:
Értelmezem érzékiségedet
(Az ügyész véd): szívem ím pörbe száll
Szívemmel, mert szerelem s gyűlölet
Benne oly polgárháborúban áll,
Hogy kényszerére keserű bajomnak
Cinkosa vagyok édes tolvajomnak.
Forrás: Lélektől lélekig
Bizony, jobb, ha utunk most elszakad,
Noha szerelmünk osztatlanul egy:
Így a sok foltot, mely velem marad,
Viselem majd magam, tenélküled.
Két szívünk közös vágy, de életünkben
Olyan választó bántalom is él,
Melytől, bár nem csökkenti örömünket, nem
Egy szép órát veszt a szent szenvedély.
Nem illethet ezután a szavam,
Mert szégyenem megszégyenítene,
S hogy becsülsz, ne mutasd nyilvánosan,
Mert megromlik neved becsülete:
Nem, nem, ne tedd; mert szívem úgy szeret,
Hogy, mint magad, enyém a jó híred.
Forrás: Lélektől lélekig
A sérelem idővel mulandó –
Emléke az emberben elhamvad,
Az én bánatom, mint örök hó –
Nem olvad, nem olvad.
Nyáron sem olvad – rekkenő
Déli hőségben,
Érzem: velem tart, mint örök kísérő
Az életemben.
Fordította: Viczai Péter
Forrás: Lélektől lélekig
Szökdelek, de más, ahogy szökellek,
Dombon, éren, harmatos mezőn.
Úgy futok, hogy Máshogynak neveznek –
Így vagyok magam: különbözőn.
Hátamat gyötörte úri kény,
Oldalam remeg, ha víz borít.
Jó, futok, de ménesemmel én –
Zabla és nyereg, jaj, undorít!
Vívni kell, ma rám köszönt a vad nap,
Vágta lesz, de semmiképp egál,
Mind a Máshogy-ménre, rám fogadnak,
Bárha én futok, zsokém zihál.
Sarkantyúja véresen kemény,
És a publikum röhög, vonyít.
Jó, futok, de ménesemmel én –
Zabla és nyereg, jaj, undorít!
Nem! Aranyhegyekbe mégse túrhat!
Mind előttem ér a célba majd.
Megkeserli még a sarkantyúkat,
Visszalassulok, hiába hajt!…
Startharang! Zsokém fölül, „helyén”,
Érzi, győzni fog, s nagyot szakít.
Futni kék a ménesem füvén,
Zabla és nyereg ott nem szorít!
Hogy merem? Miért teszem? Nem értem –
Ellenségem ő! De mint lökött,
Nem bírom magam lefogni mégsem,
Nem tudok befutni más mögött.
Egy maradt nekem, csak egy poén:
Úgy dobom hanyatt, hogy felnyerít,
S jót futok, mint ménesen füvén –
Árva nyerge még fel is derít.
Én beértem, ő aligha kullog,
Kátyun és eláztatott mezőn.
Rólam elmaradt a „Máshogy”-billog,
Győzni kellett, nem-különbözőn.
Fordította: Marosi Lajos
Forrás: Lélektől lélekig
Utolértek a hajtók.
Állok bekerítve.
Lágyékomba agár foga mélyed.
Hátravetem fejem úgy, hogy agancsom bökje
lapockám.
Bőgök.
Inaimba hasít a vadászkés.
Fültövön ütnek a puska tusával.
Oldalt dől, nyirkos gallyakba akasztva agancsát.
Látom még a szemét: fűszál nyers zöldje tapad rá.
Fénytelenül feketéll a pupilla, kioltva örökre.
Lábát összekötötték, s rúdra emelve viszik már.
Fordította: Baka István
Forrás: Lélektől lélekig
Hogy kezem reszketése múlt,
Hegy orma vár!
A félelem mélységbe hullt
Örökre már.
Mi visszatarthat, nincs erő;
Megyek, de fáj.
Szirtfok, mely nem legyőzhető,
Nincs oly határ.
A sok nem járt út egyikén
Majd én megyek.
Egy meg nem hódolt csúcs enyém:
Rám vár, szeret.
Itt-haltak neve hó alatt
Rejtőzködik.
Végig nem vándorolt utak:
Enyém egyik.
A lejtőn kékben álmodik
Fénylőn a jég.
A gránit nyomok titkait
Vigyázza rég.
Magasba nézve vallatom
Az álmomat;
Ők az igaz – hiszem vakon:
Hó és szavak.
S feledni annyi év után
Se tudtam én:
Kétségeim e szirt fokán
Öltem meg én.
A víz – „Légy sikeres nagyon!” –
Így suttogott.
Milyen nap is volt az napon?
Ah… szerda volt.
Fordította: Erdélyi Z. János
Forrás: Lélektől lélekig
Menyasszonyom tisztességgel elsirat majd,
Adósságaimat barátaim megadják,
És helyettem mások dalolnak minden dalt,
S még ellenségeim is isznak egyet rám.
Nem adnak kezembe többé jó könyveket,
Szakadt, vén gitárom húr nélkül lóg,
Nem szállhatok többé se följebb, se lejjebb,
Nem süt reám sem a Nap, sem a Hold.
Nem engednek szabadon, jogom sincs hozzá,
Faltól falig járkálhatok én,
Nem léphetek soha sem balra, sem jobbra,
A rácson túl az ég – csak az az enyém.
Azt álmodom, hogy lakatomat leveszik,
És hogy visszaadják gitáromat.
Ki vár otthon engem, hogyan ölel át,
Ki énekel majd, és milyen dalokat?
Fordította: Földes László
Forrás: Lélektől lélekig
