Alul, felül jég – örlődöm közötte –
Fent zúzzam szét vagy alul fúrjam át?
No persze – fönnmaradva és remélve –
Csak megszerezzem vízumom jogát.
Te jég fölöttem, nyílj fel meghasadtan!
Küzdök, miként aszállyal a paraszt.
Megtérek hozzád, mint hajók a dalban,
Hol ősi vers is emléket fakaszt.
Még messze ötven, épp csak negyven múltam,
Úgy élek, hogy te óvsz s az Úr veled.
Dallal Mindenhatónk elébe hulltan
Tárom felé néki igaz lelkemet.
Forrás: Lélektől lélekig
Meg-megáll a hajó, de futása örök,
S viharűzötten egykoron mind hazatér még.
Nem telik bele félév – én is megjövök,
Amíg visszasodor újra félév.
Visszatér valahány, de a legjobb barát,
De a leghívebb asszony, a lány, aki mégse.
Visszatér valahány, csak az nem, kire vársz.
Sorsban nem bízhatok, magamban még kevésbé.
Abban bíni de jó, hogy e sors nem örök:
Fölégetni hajókat, nem lesz divat végképp.
Sok lesz társam és dolgom, ha visszajövök –
S újra itt dalolok, nem telik bele félév.
Sok lesz társam és álmom, ha visszajövök –
S újra itt dalolok, nem telik bele félév.
Forrás: Lélektől lélekig
Tiszta kéküveg folyóvíz,
álom-bűvöletbe zárva,
édes lankák, szelíd partok,
zöld rekettyés, ezüstnyárfa.
Lelke van az alvó völgynek,
s álombéli sóhajára
dal zendül fel, és a rétek
andalító fuvolája.
Folyó tükrén bűvös álom,
parti fűzek lankadt ága
könnyű csókot hint a vízre,
a víz: kristályüveg tábla.
Alacsony az égbolt, nyájas,
oly közel van könnyű fátyla,
ezüstös párát terítget
víztükörre, parti fákra.
Szívem álmodott e tájról,
ama völgybe vitte álma,
már elért a kedves partig,
de az ösvényen megállva
sírt – egy régi dal csendült fel,
s szerelmében sírt az árva,
sírt, egy másik völgyben zengő
szomorú szív dallamára.
Forrás: Lélektől lélekig
Szívesen írnék két három
rád hasonlító mondatot
melyek olyanok mint te
legföljebb le tudnálak írni
farkas vagy
farkasbőrben
s bárány
báránybőrben
jól tudod ezt
a karikák a szemem alatt rád hasonlítanak
ha átugrod nevetnem kell
gyakran mondod hopplá
akkor is amikor nem mondod
jobban mondva: gondolod
még csak fél hét
de már teljesen sötét van
ilyen vagy te is
a szemed színes pamutgombolyag
Forrás: Lélektől lélekig
Diadalív a képzeletem.
Elvonul alatta az Élet.
Vonul a modern kereskedelem, autók, teherkocsik,
Vonul a hagyomány, ruhaként hordja egynémely csapat,
Vonul mindahány népréteg, és vonul minden életstílus,
S mikor a Diadalív árnyékába érnek,
Egy pillanatra nekik adom a dicsőséget,
Hogy fürödjenek valamiféle diadalban,
Így lesznek egy percre aprók és hatalmasak.
Képzeletem Diadalíve,
Egyik ága Istenen nyugszik, a másik
A hétköznapok közepében (hol közösek közhelyeink),
Az állandó robotban, a futó benyomásokban,
A rebbenő szándékokban, mik meghalnak mozdulat helyett.
És ott vagyok én: képzeletemen kívül és fölött,
Mégis benne és részeként,
Ki győztesen pillantok le a Diadalív magasából,
Ki elvonulok, és vagyok az ív maga,
Ki magasból nézem a vonulást büszkén,
Szépen és hatalmasan.
De amikor mindent színről színre látok,
Akkor egyenesből körbe fordul,
Maga körül kezd forogni,
És eltűnik a Diadalív, a vonulókkal egybeolvad,
És érzem, én vagyok az ív, és mind a tér, amit egybefog,
És én vagyok minden ember, ki elvonul,
És minden vonuló jövője én vagyok,
És mindenki én leszek, ki jönni fog még,
És mindenki én voltam, ki maga mögött hagyott.
Érzem ezt, és ezt érezve egyre inkább
Én vagyok az ív tetején álló szobor,
Ki nézi odalent
Az elvonuló mindenséget.
De a Világmindenség is én vagyok,
Én vagyok az alany és a tárgy,
Én vagyok a Diadalív és az Utca,
Magammal ölelem át, kötöm hurokba és oldozom el magam,
Lenézek magamra és nézem fenn magam,
Elvonulok saját árnyékom alatt, mindkettő én vagyok,
Transzcendens vagyok és hiánytalan,
Megalkotom Istent egy diadalív
Büszke építményében, mely a világot uralja,
Egy diadalívben, mely azoknak épült
Kik megéreznek minden érzést,
És amely minden érzés érzésének állítatott.
Költészet, mely mozgás és lendület,
Szédület és robbanás,
Költészet, mely sebesség és szenzáció,
Mely tűzfolyóba meríti fantáziám,
Mely lávatóban mosdat, fényvulkánban fürdet!
Forrás: Lélektől lélekig
Test, gondolj arra, ne csak, hogy hányszor szerettek,
ne csak az ágyakra, ahol hevertél,
de mind a vágyakozásra, mely érted
villámlott a megnyílt szemekben,
és remegett a hangban, s valamely
véletlen gátlás meghiúsította…
Most, mikor minden a mély múltban rejtezik,
úgy rémlik, mintha magadat mind ama vágynak
odaadtad volna akkor – mennyi villám!
Gondolj arra, hogy a rád néző szemekben,
hogy remegnek a hangban: test, emlékezz arra.
Forrás: Lélektől lélekig
Csak úgy,
mintha véletlenül akadnánk össze
sűrű, vad esőben körözve
a körúton, mint egy hajó fedélzetén,
csak úgy, mellékesen
ennyit mondok: “Szeretlek.”
S te ennyit: “Ó, úgy, mint bárki más!”
Micsoda magaláztatás!
Történhetne ez augusztus havában,
nagylombú fák alatt.
Megszégyenülten
himbálnám kulcsaim az ujjamon,
s “menjünk haza” – ezt mondanám neked,
csak úgy,
véletlenül.
És szinte csak mellékesen.
Talán pont fél négy lenne, szerda délután,
és egy üzlet előtt állnánk, szivem,
hol emberek sürögnek-forognak,
s bent emléktárgyakat lehetne venni
és fennhéjázó orrú léghajókat.
Azt súgnád halkan és vigyázva:
“Igen? s hová?”
Megkérdenélek, ó, szívem virága:
“Mi lelt, mi lelt, az istenért!”
“Ó, semmi – mondanád
csak az, hogy úgy mondtad, oly hirtelen
és szinte csak mellékesen…”
Ó, merre, hol vagy?
azon rémüldözöm most egyre,
hogy majd találkozunk egy éjszaka,
ha dúl a nyári hőség,
mikor a hold az ablak előtt áll,
sápadt-halottan, mint kit álom delejez meg,
és én megrettenek,
hogy újra, újra
megint csak sírni kezdek.
Mikor teázom,
s mikor kávét darálok,
vagy amikor felöltöm a kabátom,
szavad fejembe fészkeli magát
és gúzsba köt és újra meg újra átfon:
“Hová?” “Ki tudja, hová? A nagyvilágon
bárhová, csak hozzád közel lehessek,
miként az ág az ághoz,
hogy hozzád oly közel csevegjek
mint hab a habhoz a derűs-sugáros
alkonyatban, mikor röpítve szálldos
velünk a szél. Csak úgy, mintegy véletlenül.
Ahogy esőcsepp sincs soha egyedül.
Forrás: Lélektől lélekig
Sűrűbb illat miért száll a violából éjszaka?
Égő ajkad pirosabban miért lángol éjszaka?
Miért ébred szívemben a vágyakozás mély szava,
ezt az égő piros ajkat megcsókolni éjszaka?
(Vas István fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Adjatok a kutyáknak húst,
Na, aki kapja, marja!
A másnaposoknak kvászt!
Össze is kapnak rajta.
Hogy ne hízzon a varjú,
Álljon több madárijesztő.
Békés, rejtett, zugokat
Kapjon a sok szerető.
Lehet, hogy kicsíráznak,
Vessétek el a magot –
Jó, alázatos leszek –
Hát szabadságot adjatok!
Pár csontot az ebeknek,
De ők nem verekednek,
Piásoknak adtak vodkát,
Ők visszautasították.
Ijesztgetjük a varjakat,
Soha el nem szállnának,
A párokat meg összeadják,
De ők inkább elválnának.
Megöntözték a földet,
Nincs kalász, mi a fene!
Tegnap szabadságot kaptam,
Mihez kezdek majd vele?
Megöntözték a földet,
Nincs kalász, mi a fene!
Tegnap szabadságot kaptam,
Mihez kezdek ma vele?
ford.: Földes László
Amíg bírja a kéz
Tenni kell
Amíg mozog a láb
Menni kell
Amíg dobog a szív
Élni kell
Mert ez nem lesz mindig így
Időnk nem végtelen
Oly törékenyek vagyunk
Egyetlen pillanat
S már a múlthoz tartozunk
Hát, míg lobban benned
Az életnek halovány szikrája
Gyújts belőle tüzet
Hatalmasat, hogy mindenki meglássa:
Még itt vagy, még lélegzel
Még nem múlt el belőled az életjel
Keresd azt a szikrát
Amíg megteheted
Ne hagyd, hogy a napok
Csak úgy leperegjenek
Annyi minden van, mit a végén bánunk
Ha feladod, ezzel a gondolattal kell tovább állnod
Forrás: Szeretem a verseket
