Kategória: Világlíra

  • Alfred de Musset: Victor Hugóhoz

    Sokat kell e silány földön szeretni, s főleg
    megtudni végre, hogy az ember mit szeret:
    cukorkát, óceánt, játékot, kék eget,
    a rózsát és babért, paripákat s a nőket.

    El kell taposni most-virágzó, zsenge tőket,
    sok búcsút mondani, hullatni könnyeket.
    Majd ráébred a szív, hogy megöregedett,
    s a múló benyomás valahány okra fényt vet.

    A félig élvezett, oly tűnékeny javak
    legjobbjaként a hű barát miénk marad.
    Veszekszünk, szétmegyünk. – Ha összehoz a sorsunk,

    közeledünk, mosoly ragyog, kéz kézhez ér,
    s visszaemlékezünk, hogy egy úton haladtunk,
    hogy múltunk a jövőnk, s lelkünk örökkön él.

    Forrás: fordítás: Kálnoky László

  • Georg Trakl: Napkelte előtt

    A homályban már csattog a madárszó,
    fölzsong a lomb, a forrás fölzenél,
    s mint zsenge vágy, a felhőkön sugárzó
    bíbor remeg. Világosul az éj –

    A hajnal végigsimít a szerelmek
    lázban parázsló ágyán, ujja lágy,
    s álomban teljesíti be az ernyedt
    csókok félébren érzett mámorát.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Christine de Pisan: Magam vagyok

    Magam vagyok és csak magányra vágyom,
    magamra hagyott társam és szerelmem,
    magam vagyok, nincs hű uram-barátom,
    magam vagyok, haragvón, csendesedten,
    magam vagyok gyötrő nehéz hevemben,
    magam vagyok, hogy nálam senki jobban,
    magam vagyok hívemtől elhagyottan.

    Magam vagyok, ha ablakom kitárom,
    magam vagyok szobámba rejtezetten,
    magam vagyok hallgatni nagy sírásom,
    magam vagyok, letörve, ernyedetten,
    magam vagyok, bár mind keservesebben,
    magam vagyok kuporgón a sarokban,
    magam vagyok hívemtől elhagyottan.

    Magam vagyok mindenütt a világon,
    magam vagyok jártomban s megpihenten,
    magam vagyok, hogy nincs ebben se párom,
    magam vagyok mindentől elfeledten,
    magam vagyok, ha sértést kell viselnem,
    magam vagyok, ha könnyem elzokogtam,
    magam vagyok hívemtől elhagyottan.

    Herceg, most gyűl a bánat csak felettem,
    magam vagyok gyásztól fenyegetetten,
    magam vagyok sziromnál hervadóbban,
    magam vagyok hívemtől elhagyottan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Blake: Az angyal

    Az Angyal – születésem elnöke –
    Így szólt: „Kéj- s kedvből gyúrt lényecske, te,
    Menj, szeress, Földi Hívság ne vonzzon sose.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wisława Szymborska: Lót asszonya

    Állítólag kíváncsiságból néztem hátra.
    De más is lehetett az oka, nem csupán kíváncsiság.
    Fájt a szívem az ezüsttálamért, miatta néztem hátra.
    Véletlenül, amikor szandálom szíját megkötöttem.
    Hogy ne a férjem, Lót igazságos
    tarkóját nézzem folyton.
    Mert hirtelen úgy éreztem, biztos: ha meghalnék, ő meg sem állna.
    Az alázatosak engedetlensége késztetett rá.
    Figyeltem, üldözőink jönnek-e.
    A csend miatt: reméltem, hátha meggondolta magát az Isten.
    Két leányunk már eltűnt a domb mögött.
    Megéreztem az öregségemet. Az eltávolodást.
    A vándorlás hívságát. Elálmosodtam.
    Batyumat letettem a földre, akkor néztem hátra.
    Féltem, hova léphetnék: azért néztem hátra.
    Ösvényemen kígyók tűntek föl,
    pókok, mezei egerek, keselyűfiókák.
    Már sem a jó, sem a rossz – hanem minden létező élőlény
    kúszott és ugrált csoportosan, riadtan.
    Magányos voltam, azért néztem hátra.
    Szégyelltem, hogy lopva menekülök.

    Kiáltani akartam, visszatérni.
    Vagy csupán mikor szél kerekedett,
    kibontotta a hajam, föltűrte ruhámat.
    Úgy éreztem, meglátták Szodoma faláról
    és harsány nevetésre fakadnak, újra meg újra.
    Hátranéztem, mert haragudtam rájuk.
    Hogy vesztük látványával szemem jóllakassam.
    Mindazért, amit eddig elmondtam, néztem hátra.
    Nem jószántamból néztem hátra.
    Csak a szikla fordult meg ugatva lábam alatt.
    Egy hasadék vágta el hirtelen az utam.
    Hörcsög kocogott az út mentén, két lábon toporogva.
    És akkor mind a ketten visszanéztünk.

    Nem, nem. Én továbbfutottam,
    kúsztam és fel-felszöktem,
    míglen sötétség zúdult le az égből,
    forró kavics és halott madarak.
    Lélegzet fogytán forogtam egy helyben.
    Ha valaki meglátja, azt hiszi: táncolok.
    Nincs kizárva, hogy szemem nyitva volt.
    Lehet, hogy arccal a város felé fordulva buktam el.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jevgenyij Jevtusenko: Adassék hála

    Minden könnycseppnek adassék hála,
    Hagyd, szemedből hadd peregjenek.
    Inkább sírj, de szüless e világra,
    Mert elhull, ki meg nem született.
    Élni bárhogy! ha ütnek, ha vernek,
    – plazmák éjén többé nincs remény –
    Annyi, mint egy zöldfillengős percet
    Elcsenni a világ szekerén.
    A gyönyört, mint friss retket ropogtasd
    És kacagj, míg felkoncol a kés!
    Bármi szörnyű, mit az élet oszthat,
    Százszor szörnyűbb az, ha sosem élsz.

    Szerencsefia, ki megszülethet.
    Banyakézben titkos kártyalap:
    Ha kihúzod, a játszmát te nyerted,
    Hetedhétország királya vagy!
    S ha bódít a zselnice-igézet,
    A semmi s a minden mámora,
    Ujjongással tölt el puszta léted,
    Csodák közt e legnagyobb csoda!
    S ha nem ütnek arcul az egekben,
    Gőgödben a földet meg ne vesd:
    Egy az élet, és kis híján egy sem,
    A véletlen adta csak neked.

    Hamvadás helyett, ó, hidd a lángot,
    Pitypangok tövébe leborulj.
    A mindenségnek ne sokat rimánkodj,
    Fölé pattanj s gyűrd le szilajul!
    Ne acsarkodj sohasem a sorsra,
    Szíved ha kíntól megszakad,
    Mint a koszos, a toprongyos Zorba,
    Tánccal ünnepeld meg gyászodat!
    A fekete macskának is hála,
    Kikre csak rút pillantás jutott,
    Illesse a dinnyehéjt is hála,
    Talpad amin néha megcsúszott.
    S a gyötrelmek gyötrelmének is hála,
    Hiszen az is több a semminél,
    Hálád még a balsorsot is áldja,
    Mert a balsors is – jobb a semminél.

    Forrás: Grigassy Éva fordítása

  • Vlagyimir Viszockij: Lírai dal

    Itt reszketve lehajlik a fenyőág,
    Itt félőn csicsereg a madár,
    Lakhelyed bűvös erdő, vadon világ,
    Melynek foglya vagy régóta már.

    Fonnyadhat a szárító szélben a vadmeggy,
    S hullhat tőlem orgona virága,
    Magammal viszlek, bármi legyen is, mindegy,
    Dallamoktól zengő palotába.

    Boszorkák ezer éves birodalma,
    Mindentől rejtő ősi vadon,
    Úgy hiszed, nincs szebb e helynél számodra,
    Mely titkot őriz lépten-nyomon.

    Ha reggelenként szomjazik is az erdő,
    Vagy a hold felhőkkel szembeszállna,
    Akkor is elviszlek egy tengerre néző,
    Napsugaras, fényes palotába.

    Mikor, mely napján, óráján az évnek,
    Merészkedsz ki hozzám csendesen,
    Hogy karjaimban vigyelek el téged,
    Oda, ahol nem lel ránk senki sem?

    Elviszlek innen, ugye te is szeretnéd –
    Csak nem volt hiába minden érted?
    Ha meg ékes lakhelyünk már másokat véd,
    Édeni lesz kis kunyhóm is véled.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Lucian Blaga: Cseppkő (Stalactita)

    Hallgatás a lelkem –
    moccanatlan állva, békén,
    mint aszkéta-szikla,
    úgy tűnik nekem,
    hogy óriási barlang cseppköve vagyok,
    s az ég maga a barlangboltozat.

    Csipp,
    csepp,
    csöpp – békesség
    és fények csöppje hull rám
    szüntelen az égből,
    és bennem megkövül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Osho: Dhammapáda

    A zavart elme hogy is érthetné az utat?
    Ha elméd nyugtalan és háborgó,
    Sosem telhetsz meg tudással.

    A háborítatlan elme sosem vizsgálja,
    Hogy mi helyes és mi helytelen.
    Az ítélkezés fölött álló elme
    Egyszerűen csak figyel.

    Tudd, hogy a test csak egy törékeny agyagedény,
    De legyen elméd erős vár,
    S minden megpróbáltatásban értelmed küzdjön érted,
    Hogy megvédje, mit már elnyertél.

    Mert a test hamarosan semmivé lesz;
    Mit érez akkor majd?
    Mint egy odavetett farönk fekszik majd a földön;
    Mi az, amit tud akkor majd?

    Legádázabb ellenséged sem árthat neked annyit,
    Mint saját gondolataid, ha zabolátlanok.

    De ha egyszer ura vagy gondolataidnak,
    Senki sem segíthet neked jobban,
    Még apád sem és anyád sem.

    Ki fogja legyőzni e világot
    és a halál világát minden istenével együtt?
    Ki fogja felfedezni a törvény ragyogó útját?

    Te fogod – mégpedig úgy,
    Ahogy a virágot kereső ember,
    Aki rátalál a legcsodálatosabb
    Legritkább virágra.

    Értsd meg: a test pusztán
    Csak tajték a hullámon;
    Az árnyék árnyéka.
    Kapd el a vágy virágnyilait,
    Így nem lát meg a halál királya,
    S te elkerülheted őt.

    És indulj tovább.

    Utoléri a halál azt, aki úgy gyűjt virágot,
    Hogy közben zaklatott elmével
    És szomjazó érzékekkel a boldogságot
    Hiábavalón keresi a világ örömeiben.

    Elragadja őt a halál,
    Miként az árvíz ragadja el az alvó falut.
    Legyűri őt a halál, miközben zaklatott elmével
    És szomjazó érzékekkel gyűjti a virágokat.
    A világi örömök sosem teljesíthetik be őt.

    Ahogy a méh nektárt gyűjt a virágból
    Anélkül, hogy ártana illatának vagy szépségének,
    Akképp éljen – telepedjen le, s vándoroljon – a bölcs is.

    A saját hibáidra figyelj;
    Arra, hogy mit tettél vagy mit nem tettél.
    Ne mások hibáit nézd.

    Mint a szép virág, mely ragyogó, de nincs illata,
    Olyan nemes, de üres szó; annak szava,
    Ki nem azt cselekszi, amit beszél.

    Mint a szép virág, mely illatos és ragyogó,
    Olyan a nemes és igaz szó; annak szava,
    Ki azt cselekszi, amit beszél.

    Mint a nagy virághalomból font virágfüzér szálai,
    Úgy íveljenek életedből a jó cselekedetek százai.

    A szantálfa, a leánder vagy a jázmin illata
    Nem szállhat a széllel szemben.

    Az erény illata azonban
    Még széllel szemben is elér a világ végéig.

    Mennyivel finomabb az erény illata
    A szantálénál, a leánderénél…
    Mennyivel finomabb az illata,
    Mint a kék lótuszé vagy a jázminé!

    A szantálfa és a leánder illata nem szállhat messzire,
    Az erény illata azonban az egekig hatol.

    Vágy sosem keresztezi az erényes
    És felébredett ember útját.
    Saját fénye teszi őt szabaddá.

    Milyen csodálatosan nő az édes lótusz
    Az útszéli szemét közt!
    Tiszta illata szívet melengető.

    Kövesd a felébredettet,
    S ekképp ragyog elő a vak tömegből
    A te bölcsességed tiszta fénye is.

    Milyen hosszú az éjszaka az őrszemnek…
    Milyen hosszú az országút a fáradt vándornak…
    De milyen hosszú vándorlása életről-életre a bolondnak,
    Ki elvéti az utat!

    Ha az utazó nem lel mestert vagy barátot,
    Akivel együtt mehetne,
    Akkor jobb, ha inkább egyedül megy,
    Mintsem hogy egy bolond legyen a társasága.

    „Gyermekeim, kincseim!”
    Így kínozza magát a bolond.
    Mert hogy is lehetnének gyermekei vagy kincsei?
    Hiszen még saját maga felett sincs hatalma.

    A bolond, aki tudja magáról, hogy az,
    Sokkal bölcsebb.
    A bolond, aki bölcsnek hiszi magát,
    A legnagyobb bolond.

    Érzi-e a kanál a leves ízét?
    A bolond lehet, hogy egész életét
    Egy mester mellett tölti,
    Mégis elvéti az utat.

    A nyelv érzi a leves ízét.
    Ha ébren vagy a mester jelenlétében,
    Egyetlen pillanat elég, hogy meglásd az utat.

    A bolond saját maga ellensége.
    Ostoba tetteivel saját vesztét okozza.
    S mily keservesen szenved!

    Miért teszel olyat, amit később megbánsz?
    Miért csalsz könnyet saját szemedbe?
    Csak olyat tégy, amit nem bánsz meg,
    És megtelsz örömmel.

    A bolond hibás tetteit eleinte édesnek, mézédesnek érzi,
    De végül az édesből keserű lesz; keserves szenvedés!

    Hiába böjtöl a bolond hónapokig, hiába fűszálnyi az étke,
    Mégsem ér egy fabatkát sem a mesterhez képest, kinek étke az út.

    Miként a friss tejnek is idő kell, hogy megaludjon,
    A bolond rossz tetteinek is idő kell, hogy utolérjék gazdájukat,
    És mint parázs a hamu alatt, elemésszék őt.

    Bármennyit is tanul a bolond, csak butább lesz tőle,
    A tudás majd’ szétveti fejét,
    S elismerést követel majd ezért:
    Helyet mások előtt, helyet mások fölött.

    „Hadd ismerjék csak meg a művemet,
    Hadd jöjjenek csak hozzám útmutatásért.”
    Ekképp vágyakozik, ekképp pöffeszkedik a bolond.

    Az egyik út javakhoz és hírnévhez vezet,
    A másik pedig az út végéhez.

    Ne az elismerést keresd, hanem a felébredettet kövesd,
    És szabadítsd meg magad.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wystan Hugh Auden: Kedves, tedd alvó fejed

    Kedves, tedd alvó fejed
    Hűtlen, halandó szívemre;
    Kör és láz elperzseli
    Sok merengő gyermekarc
    Saját báját. És a sír
    Gyermek-múlást bizonyít.
    Mégis – hajnalig simulj
    Élő lényeddel reám:
    Földi, vétkes vagy, – de lám,
    Nekem hibátlan remek.

    Test és lélek végtelen:
    Két szerelmesnek, ki hitvány
    Aléltságban nyúlik el
    Fönt a szent varázshegyen,
    Vénusz ad nagy látomást:
    Világ-nagy gyönyört s reményt;
    Míg az elvont mélybe tett
    Pillantás felkölti néha
    Kő és jég közt az aszkéta
    Vad, érzéki mámorát.

    Hűség, biztonság kiszáll,
    Hogyha már éjfélre kong,
    Mint a harang halkul el,
    S kényes úrfiak henyén,
    Fontoskodva esküdöznek:
    Mindent magam fizetek,
    Bármit mond a szörnyű kártya.
    Ám ma éjjeltől egyetlen
    Gondolat vagy suttogás,
    Sem egy csók már el ne vesszen!

    Szépség, álom, éj kimúl; –
    Hadd: a hajnal lágy szele
    Álmodó fejed körül
    Legyen oly nap hírnöke,
    Mely szemet-szívet vidít,
    Érd be hát a földi léttel!
    Kínok csúcsán is legyél
    Váratlan erőktől edzett,
    Bántalom éjét virraszd át
    Örök földi szerelemben!

    (Franyó Zoltán fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig