https://verskucko.com

Kategória: Világlíra

  • Ernest Hemingway – idézet

    „El kell fogadnod a szívedben zajló változásokat,
    éppúgy, ahogy elfogadod az évszakok váltakozását is.
    S ha egyszer szívedbe költözik a tél,
    próbáld derűs nyugalommal kiböjtölni a tavaszt.”

    Forrás: Ernest Hemingway

  • Johann Wolfgang Goethe – Megbékülés

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    A szenvedély szenvedést hoz! Ki enyhít,
    sajgó szív, ha túlnagy a veszteséged?
    Hol a múlt, s amit túlgyors szárnya elvitt?
    A legszebb is hiába volt a részed!
    Ködös a szellem, a vágy ingva hull szét;
    az érzékekből hogy illan a dús lét!

    De zene zendül, angyalszárnyalással,
    hangját millió hangba szövi bennünk,
    hogy az embert áthassa mély varázzsal,
    s örök szépséggel túlcsordítsa lelkünk:
    szemünk nedves lesz, s felsőbb vágyban érzi,
    hogy kincs a hang s a könny, isteni, égi.

    És könnyül a szív, és hamar belátja,
    hogy él még, dobog, s még vágyik dobogni:
    a túlgazdag ajándékot a hála
    vele szeretné önként viszonozni.
    Így boldogít – bár soha ki ne hűlne! –
    a zene s a szerelem iker üdve!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hans Bender – Együtt

    Késünk kenyerünkből
    egyenlő két karajt nyes.
    Hol a poháron ajkad nyoma,
    ott iszom a második kortyot.
    Járj az én cipőmben!
    S télen a te köpenyed
    melegít engem is.
    Sírunk egyetlen szemünkkel,
    s este bezárjuk az ajtót,
    hogy egyedül legyünk. Ha alszunk,
    álmaink összetevődnek.

    (Jánosy István fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mihail Lermontov – Nem gőgös szépség

    Nem gőgös szépség eszközével
    bűvöli ő az ifjakat,
    sóhajtva, néma szenvedéllyel
    nyomában nem tolonganak.

    Nem dölyfös hullámzás a keble,
    nincs termetében isteni,
    lába elé lehullva, benne
    szentségét senki nem leli.

    De mégis, hogyha szól, ha nézed,
    az arcán minden mozdulás
    csupa mosolygó, lelkes élet,
    oly egyszerű és csodás.

    És hangja úgy lelkedbe árad,
    mint régi szép emlékezet,
    s a fájó szív szeretve bágyad,
    szégyenli szinte, hogy szeret.

    (Fodor András fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Elizabeth Barrett Browning: Hogy hogyan szeretlek?

    Hogy hogyan szeretlek? Hadd soroljam el.
    Ameddig lelkem ér, oly messze forr
    szerelmem, s mélybe és magasba, hol
    a Lét s a Menny határaira lel.
    Szeretlek, mint ha hétköznap lehel
    békét – ha nap süt, gyertya haldokol.
    Ahogy a jogért harcol, robotol
    a hős, akinek dicséret se kell.

    Oly lángolón szeretlek, oly vadul,
    mint búm tüzelt, mint hisz-vall kicsi lány,
    s ahogy szerettem vesztett, szomorú
    szentjeimet – szeretlek én vidám
    vagy könnyes arccal, mindig! – s ha az Úr
    hagyja, még jobban halálom után.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nicholas Breton: Szerelmes bölcsesség

    Volnál rút, vagy nem volnék esztelen,
    ne volna arcod, vagy nekem szemem,
    volnál balga te, vagy én józanabb,
    ne volnék rab, vagy te ne ily szabad.

    De sajna szép vagy, én meg esztelen,
    arcod fényétől elvakul szemem.
    Nem lehetsz balga, s én se józanabb,
    csak rab lehetek én, s te csak szabad.

    Oly szépnek látlak – hogy volnék okos?
    Szememre üdvöt lényed harmatoz.
    S hogy balga – látván okosságodat?
    S mert szabad vagy, nem vagyok én se rab.

    Okossá hát a szépséged tegyen,
    a Gráciák igézzék rád szemem,
    okos vagy – nézz balgaságomra hát!
    Szabad vagy – hát csak tarts rabul tovább!

    Maradj te szép csak, én meg esztelen,
    tisztuljon arcod fényén csak szemem,
    okosságodban lásd, ilyen vagyok,
    szabadságodban csak legyek rabod.

    Légy hát te szép és én okos – legyen
    arcod neked, s legyen nekem szemem,
    légy hát okos te, s én se józanabb,
    légy hát szabad te, s én örökre rab.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Christine de Pisan: Magam vagyok

    (Illyés Gyula fordítása)

    Magam vagyok és csak magányra vágyom,
    magamra hagyott társam és szerelmem,
    magam vagyok, nincs hű uram-barátom,
    magam vagyok, haragvón, csendesedten,
    magam vagyok gyötrő nehéz hevemben,
    magam vagyok, hogy nálam senki jobban,
    magam vagyok hívemtől elhagyottan.

    Magam vagyok, ha ablakom kitárom,
    magam vagyok szobámba rejtezetten,
    magam vagyok hallgatni nagy sírásom,
    magam vagyok, letörve, ernyedetten,
    magam vagyok, bár mind keservesebben,
    magam vagyok kuporgón a sarokban,
    magam vagyok hívemtől elhagyottan.

    Magam vagyok mindenütt a világon,
    magam vagyok jártomban s megpihenten,
    magam vagyok, hogy nincs ebben se párom,
    magam vagyok mindentől elfeledten,
    magam vagyok, ha sértést kell viselnem,
    magam vagyok, ha könnyem elzokogtam,
    magam vagyok hívemtől elhagyottan.

    Herceg, most gyűl a bánat csak felettem,
    magam vagyok gyásztól fenyegetetten,
    magam vagyok sziromnál hervadóbban,
    magam vagyok hívemtől elhagyottan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alfred de Musset – Victor Hugóhoz

    Sokat kell e silány földön szeretni, s főleg
    megtudni végre, hogy az ember mit szeret:
    cukorkát, óceánt, játékot, kék eget,
    a rózsát és babért, paripákat s a nőket.

    El kell taposni most-virágzó, zsenge tőket,
    sok búcsút mondani, hullatni könnyeket.
    Majd ráébred a szív, hogy megöregedett,
    s a múló benyomás valahány okra fényt vet.

    A félig élvezett, oly tűnékeny javak
    legjobbjaként a hű barát miénk marad.
    Veszekszünk, szétmegyünk. – Ha összehoz a sorsunk,

    közeledünk, mosoly ragyog, kéz kézhez ér,
    s visszaemlékezünk, hogy egy úton haladtunk,
    hogy múltunk a jövőnk, s lelkünk örökkön él.

    Fordította: Kálnoky László

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alphonse de Lamartine – Ősz

    Köszöntlek őszi lomb! Köszöntelek, ti csendes
    tisztások nyűtt gyepén sárguló levelek!
    Elmúlástok szelíd gyászával bús szívemhez,
    utolsó szép napok! olyan jól illetek.

    Merengő vándorod: vezess, magányos ösvény;
    hadd nézzem a vidék hanyatló bíborát,
    míg fönn a nap fakón borong, s a halk, ködös fény
    az erdő sűrüjén sápadtan csillog át.

    Mert ilyenkor, midőn rá már a tél vet árnyat,
    természet, arcodat jobban szeretem én.
    Hanyatló mosolyod mintha egy hű barátnak
    elhaló ajkain derengene felém.

    Itt hagyom én is, itt az élet égövét már,
    siratva elvetélt reményeim korát;
    vissza-visszatekint, a tűnő múlt felé száll,
    úgy nézi bús szemem sosem-bírt vagyonát.

    Föld, völgyek, napsugár: természet! könnyes arccal
    válok meg tőletek sírgödröm küszöbén!
    A haldoklónak oly bűvösen int a hajnal!
    oly dús a levegő! oly tündöklő a fény!

    Hadd ürítsem ki most fenékig azt a kelyhet,
    amelyben epe forrt nektárral vegyesen:
    életem italát kínálta ez a serleg,
    s alján maradt talán egy csöpp méz is nekem.

    Talán lobbanna még sugár, amely hitetlen
    jövőmben a reményt életre gyújtaná;
    s dobog talán egy szív, amely a tömkelegben
    megértené a szívem, s visszhangot adna rá.

    Hervadó illatát átadja mind a szélnek,
    úgy búcsúzik el a virág, ha szirma hull.
    Meghalok én is, és úgy rebben el a lélek
    ajkamról, mint a dal, ha megpattan a húr.

    Fordította: Rónay György

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Paul Celan – Egy homokszem

    Kő, amelyből faragtalak,
    mikor az éj az erdőket letarolta:
    fának faragtalak,
    s kérgül leghalkabb bájolóm
    barnája borult rád.

    Madár, a
    leggömbölyűbb könnyből kiszökött,
    moccan lombként fölötted:

    várj, míg szemek közt
    egy homokszem neked föl nem parázslik,
    egy szem homok,
    mely álmot adott nekem,
    mikor lebuktam a mélybe, érted –

    Felé törekedsz gyökereddel,
    s röpke leszel, mikor halállal izzik a föld,
    felmagasulsz,
    s levélként szállok előtted én,
    mely tudja, kapuk hol nyílnak.

    Fordította: Lator László

    Forrás: Lélektől lélekig