A kisasszony állt a parton
búbánattal tele,
szívét a rózsa alkony
látványa nyűgözte le.
Kisasszony, ez ócska viccre
kár igazán a könny:
lemegy a nap emitt, de
ott hátul visszajön.
Forrás: Lélektől lélekig
Kategória: Világlíra
-
Heinrich Heine – A kisasszony állt a parton
-
Heinrich Heine – Szent szövetségre lépett
Szent szövetségre lépett
szíveddel az én szívem;
erősen összesimultak,
mindenben egy hiten.Jaj, csak a gyenge rózsát,
kebled virágdíszét,
csak ezt a szegény barátnőt
lapítottuk mi szét.Forrás: Lélektől lélekig
-
William Shakespeare – Te, vak bolond, Szerelem, mit csinálsz
Te, vak bolond, Szerelem, mit csinálsz
szememmel, hogy néz, s nem látja, amit lát:
tudja, mi szép, látja, hol a varázs,
s a fő-jó neki mégis fő-hamisság?
Ha túlelfogult, megrontott szemek
ott horgonyoznak, hol nyüzsög a rév,
csalfaságuk horoggá mért vered,
rákötni a szívem ítéletét?
Mért tartsa szívem külön partnak azt,
amiről tudja, hogy nyílt köztelek?
S szemem, látván, dicsérje a pimaszt,
s fessen rút arcra szép becsületet?
Szív s szem a legkülönbet vélte másnak,
Ezért betege most a torzításnak.Forrás: Lélektől lélekig
-
Theodor Storm – Este
(Vas István fordítása)
Sűrűbb illat miért száll a violából éjszaka?
Égő ajkad pirosabban miért lángol éjszaka?
Miért ébred szívemben a vágyakozás mély szava,
ezt az égő piros ajkat megcsókolni éjszaka?Forrás: Lélektől lélekig
-
Alphonse de Lamartine – A tó
(Rónay György fordítása)
Így mindig, új meg új partok felé vetődve,
az örök éjen át sodródva szüntelen,
soha nem vethetünk az óceán időbe
horgonyt egy percre sem?Ó drága tó! az év el sem telt még egészen;
azt hittük, partodon láthatjuk őt hamar;
s most nézd! magányosan merengek itt a bércen,
hol ő pihent tavaly.Így zúgtál akkor is mély szirtjeid tövében,
megtépett mellükön így porlott szét az ár,
s tajtékod könnyei így peregtek a szélben,
áldott lábainál.Őrzöd-e még az est emlékét? Szállt a csónak,
s a messzi ég alatt nem zengett zene más,
csupán a dallamos hab énekébe olvadt
evezőcsobogás.S akkor, váratlanul, egy földöntúli dal szól,
s az ámult ormokon vele zsong az Echó;
a hullám is figyel, s az édes, édes ajkról
így rebben föl a szó:„Állj meg idő, ne szállj! s ti nyájas arcu órák,
ó, ti se múljatok!
Hadd ontsák ránk betelt gyönyörünk dús adóját
e tündöklő napok!Annyit emészt a kín, vak gyötrelmében annyi
nyomorult szív remeg:
azokkal fussatok, de hagyjátok vigadni
a boldog lelkeket.Csak pillanatokért könyörgök, és hiába.
Száll az idő velünk.
Suhanj lassabban, éj! – szólok, s a hajnal árnya
széttépi éjjelünk.Hát ringass, szerelem! múló perc, tölts be minden
mámorral, míg vagyunk!
Embernek rév, a gyors időnek partja nincsen,
elszáll, s mi meghalunk!”Sóvár idő, felelj! gyönyörünk lobogása,
midőn elöntenek a mámor habjai,
épp úgy enyészhet el, épp úgy zuhan homályba,
mint a gyász napjai?Nem óvhat meg a szív, ha csak nyomot belőle?
Örökre elmerült? Egészen elveszett?
Szülőjük, az idő végképpen eltörölte
e boldog perceket?Öröklét, semmiség, elmúlás: meredélyek,
mivé lesznek, miket elnyeltek, a napok?
Nem adjátok soha vissza nekünk a kéjet,
mit elraboltatok?Tó tükre! néma szirt! barlangok! erdőségek!
Időtlen élet és újton-új ifjúság:
Ó, Természet! te óvd, te őrizd meg ez éjnek
emlékét legalább.Ott éljen szüntelen békédben s viharodban,
szép tó, és dombjaid mosolygó hajlatán,
fenyőid éjjelén s tükröd fölött a zordan
függő szirtek fokán.A zefírben, ha lágy szárnyával tovarebben,
a dalban, mit az ár partjaidon zokog,
s az ezüsthomlokú csillagban, mely vizedben
fehéren imbolyog.Hogy ha sóhajt a szél, ha nádasok remegnek,
s illattal ittasult balzsamos levegőd,
és minden látomás, minden hang és lehellet
vallja: „Szerettek ők!”Forrás: Lélektől lélekig
-
William Shakespeare – 116. szonett
(Arany János fordítása)
Hogy két hű szívet bármi elszakaszthat:
Ne hidd! A szerelem nem szerelem,
Mit változás valaha megváltoztat,
A mely a hűtelenhez hűtelen.Nem! örök pont az, mint a sarki csillag:
Fújjon vihar bár, olthatlan lobog;
Örök vezére hányt-vetett ladiknak;
Helyét kimérhet’d, árát nem szabod.A szerelem nem rabja az időnek,
Bár sarlajától arcz-rózsája hull,
Múló hatalmát mégsem érzi ő meg,
Mert az ítélet-nap sem éli túl.Ha áltan ez, s rajtam annak tűn ki:
Sohsem írtam, sohsem szeretett senki!Forrás: Arcanum – Shakespeare szonettek, Arany János fordítása
-
Olavo Bilac – A pók szerelme
Nézd, bársonyos busa potroha hogy remeg,
nyolc csillogó szemében parázsló furcsa láz,
lustán sütkérezik a nyári nap meleg
fényén, és leng mögötte az ingó kusza ház.Nyugodtan szállhatok, ne féljetek, legyek!
A vágytól elbutítva elpetyhüdt a vadász.
Állkapcsa lóg, s mohón várja a szörnyeteg,
hogy gerjedő hevét már lehűtse kurta nász.Jön már a hím. Nézd, hogy fut, hogy rohan a falánk!
Dalként felzeng a perc, sajgó gyönyöre mély;
egy napsugár tüzében a háló csupa láng.A nőstény jóllakott s holtan hull le a férj…
Boldog, kit akkor szúrt át az orgyilkos fulánk,
mikor a vég öröm és gyötrelem a kéj.Forrás: Lélektől lélekig
-
Victor Hugo – Mert minden földi lélek
Szabó Lőrinc fordításában
Mert minden földi lélek
valakibe
átszáll, mint illat, ének,
láng vagy zene;mert minden élet annak,
amit szeret,
rózsákat mindig ad vagy
töviseket;mert április a lombnak
víg zajokat
s az alvó éj a gondnak
nyugalmat ad;mert vizet a virágnak
az ébredő
hajnal, a cinkét a fáknak
a levegő,s mert a keserű hullám
ha partra hág,
a földnek, rásimulván,
csókokat ád:én, csüggve karjaidban
az ajkadon,
a legjobbat, amin van,
neked adom!Gondolatom fogadd hát:
csak sírni tud,
ha nincs veled, s tehozzád
zokogva fut!Vágyaim vándorolnak
mindig feléd!
Fogadd minden napomnak
árnyát, tüzét!Üdvöm gyanútlanul és
mámorosan
hízelgő dalra gyúl és
hozzád suhan!Lelkem vitorla nélkül
száll tétova,
s csak te vagy íme végül
a csillaga!Vedd múzsámat, kit álma
házadba visz,
s ki sírni kezd, ha látja,
hogy sírsz te is!S vedd – égi szent varázskincs! –
vedd a szívem,
amelyben semmi más nincs,
csak szerelem!Forrás: Lélektől lélekig
-
Menotti del Picchia – Szerelem
Rónai Pál fordításában
Minden szeret!
A csillagok, rovarok, gyökerek
lehiggadt vággyal vagy vad szenvedéllyel,
az ég, a föld, a nappal és az éjjel,
minden szeret, minden szeret!A szakadékok torka csupa kéj,
van, kit magához húz a buja mély,
csókja szédítő, ölelése izmos,
ölébe láz von s tébolyult szadizmus,
szólongat folyton és kínálja keblét,
hol vágyat és lázt csillapít a nemlét.Vagy figyeld, hogyan ölel a lián:
fojtva, szorítva kúszik fel a fán
s a szálfa kényes, vastag törzse roppan
– a nő szerelme sem tud ölni jobban –
felfut egészen a lombokig a
sajgó erotika,
mint hogyha csók közt fojt két vad, meleg kar,
vagy rádtapad egy száj s lihegve megmar.A szerelem s a halál násza titkos:
egy bomlott csókban, két parázna cinkos,
ha találkoznak, ellobban az élet.
A kéj – vad szenvedést ígér,
gyönyör – csak az, ami gyötör,
és elpusztulsz, ha vágyadat kiéled,Ezért látsz mindenütt, bárhova nézel,
szerelmet, mely öl, életet emészt el,
mely csellel harcol, akár a gyökér
s a föld nedvét szívja, ahova ér,
vagy fáj és szenved, mint a terhes ág,
mely földre hajlik s tiszta égbe vágy.Forrás: Lélektől lélekig
