A kisasszony állt a parton
búbánattal tele,
szívét a rózsa alkony
látványa nyűgözte le.
Kisasszony, ez ócska viccre
kár igazán a könny:
lemegy a nap emitt, de
ott hátul visszajön.
Forrás: Lélektől lélekig
A kisasszony állt a parton
búbánattal tele,
szívét a rózsa alkony
látványa nyűgözte le.
Kisasszony, ez ócska viccre
kár igazán a könny:
lemegy a nap emitt, de
ott hátul visszajön.
Forrás: Lélektől lélekig
Szent szövetségre lépett
szíveddel az én szívem;
erősen összesimultak,
mindenben egy hiten.
Jaj, csak a gyenge rózsát,
kebled virágdíszét,
csak ezt a szegény barátnőt
lapítottuk mi szét.
Forrás: Lélektől lélekig
Te, vak bolond, Szerelem, mit csinálsz
szememmel, hogy néz, s nem látja, amit lát:
tudja, mi szép, látja, hol a varázs,
s a fő-jó neki mégis fő-hamisság?
Ha túlelfogult, megrontott szemek
ott horgonyoznak, hol nyüzsög a rév,
csalfaságuk horoggá mért vered,
rákötni a szívem ítéletét?
Mért tartsa szívem külön partnak azt,
amiről tudja, hogy nyílt köztelek?
S szemem, látván, dicsérje a pimaszt,
s fessen rút arcra szép becsületet?
Szív s szem a legkülönbet vélte másnak,
Ezért betege most a torzításnak.
Forrás: Lélektől lélekig
(Vas István fordítása)
Sűrűbb illat miért száll a violából éjszaka?
Égő ajkad pirosabban miért lángol éjszaka?
Miért ébred szívemben a vágyakozás mély szava,
ezt az égő piros ajkat megcsókolni éjszaka?
Forrás: Lélektől lélekig
(Rónay György fordítása)
Így mindig, új meg új partok felé vetődve,
az örök éjen át sodródva szüntelen,
soha nem vethetünk az óceán időbe
horgonyt egy percre sem?
Ó drága tó! az év el sem telt még egészen;
azt hittük, partodon láthatjuk őt hamar;
s most nézd! magányosan merengek itt a bércen,
hol ő pihent tavaly.
Így zúgtál akkor is mély szirtjeid tövében,
megtépett mellükön így porlott szét az ár,
s tajtékod könnyei így peregtek a szélben,
áldott lábainál.
Őrzöd-e még az est emlékét? Szállt a csónak,
s a messzi ég alatt nem zengett zene más,
csupán a dallamos hab énekébe olvadt
evezőcsobogás.
S akkor, váratlanul, egy földöntúli dal szól,
s az ámult ormokon vele zsong az Echó;
a hullám is figyel, s az édes, édes ajkról
így rebben föl a szó:
„Állj meg idő, ne szállj! s ti nyájas arcu órák,
ó, ti se múljatok!
Hadd ontsák ránk betelt gyönyörünk dús adóját
e tündöklő napok!
Annyit emészt a kín, vak gyötrelmében annyi
nyomorult szív remeg:
azokkal fussatok, de hagyjátok vigadni
a boldog lelkeket.
Csak pillanatokért könyörgök, és hiába.
Száll az idő velünk.
Suhanj lassabban, éj! – szólok, s a hajnal árnya
széttépi éjjelünk.
Hát ringass, szerelem! múló perc, tölts be minden
mámorral, míg vagyunk!
Embernek rév, a gyors időnek partja nincsen,
elszáll, s mi meghalunk!”
Sóvár idő, felelj! gyönyörünk lobogása,
midőn elöntenek a mámor habjai,
épp úgy enyészhet el, épp úgy zuhan homályba,
mint a gyász napjai?
Nem óvhat meg a szív, ha csak nyomot belőle?
Örökre elmerült? Egészen elveszett?
Szülőjük, az idő végképpen eltörölte
e boldog perceket?
Öröklét, semmiség, elmúlás: meredélyek,
mivé lesznek, miket elnyeltek, a napok?
Nem adjátok soha vissza nekünk a kéjet,
mit elraboltatok?
Tó tükre! néma szirt! barlangok! erdőségek!
Időtlen élet és újton-új ifjúság:
Ó, Természet! te óvd, te őrizd meg ez éjnek
emlékét legalább.
Ott éljen szüntelen békédben s viharodban,
szép tó, és dombjaid mosolygó hajlatán,
fenyőid éjjelén s tükröd fölött a zordan
függő szirtek fokán.
A zefírben, ha lágy szárnyával tovarebben,
a dalban, mit az ár partjaidon zokog,
s az ezüsthomlokú csillagban, mely vizedben
fehéren imbolyog.
Hogy ha sóhajt a szél, ha nádasok remegnek,
s illattal ittasult balzsamos levegőd,
és minden látomás, minden hang és lehellet
vallja: „Szerettek ők!”
Forrás: Lélektől lélekig
(Arany János fordítása)
Hogy két hű szívet bármi elszakaszthat:
Ne hidd! A szerelem nem szerelem,
Mit változás valaha megváltoztat,
A mely a hűtelenhez hűtelen.
Nem! örök pont az, mint a sarki csillag:
Fújjon vihar bár, olthatlan lobog;
Örök vezére hányt-vetett ladiknak;
Helyét kimérhet’d, árát nem szabod.
A szerelem nem rabja az időnek,
Bár sarlajától arcz-rózsája hull,
Múló hatalmát mégsem érzi ő meg,
Mert az ítélet-nap sem éli túl.
Ha áltan ez, s rajtam annak tűn ki:
Sohsem írtam, sohsem szeretett senki!
Forrás: Arcanum – Shakespeare szonettek, Arany János fordítása
Nézd, bársonyos busa potroha hogy remeg,
nyolc csillogó szemében parázsló furcsa láz,
lustán sütkérezik a nyári nap meleg
fényén, és leng mögötte az ingó kusza ház.
Nyugodtan szállhatok, ne féljetek, legyek!
A vágytól elbutítva elpetyhüdt a vadász.
Állkapcsa lóg, s mohón várja a szörnyeteg,
hogy gerjedő hevét már lehűtse kurta nász.
Jön már a hím. Nézd, hogy fut, hogy rohan a falánk!
Dalként felzeng a perc, sajgó gyönyöre mély;
egy napsugár tüzében a háló csupa láng.
A nőstény jóllakott s holtan hull le a férj…
Boldog, kit akkor szúrt át az orgyilkos fulánk,
mikor a vég öröm és gyötrelem a kéj.
Forrás: Lélektől lélekig
Szabó Lőrinc fordításában
Mert minden földi lélek
valakibe
átszáll, mint illat, ének,
láng vagy zene;
mert minden élet annak,
amit szeret,
rózsákat mindig ad vagy
töviseket;
mert április a lombnak
víg zajokat
s az alvó éj a gondnak
nyugalmat ad;
mert vizet a virágnak
az ébredő
hajnal, a cinkét a fáknak
a levegő,
s mert a keserű hullám
ha partra hág,
a földnek, rásimulván,
csókokat ád:
én, csüggve karjaidban
az ajkadon,
a legjobbat, amin van,
neked adom!
Gondolatom fogadd hát:
csak sírni tud,
ha nincs veled, s tehozzád
zokogva fut!
Vágyaim vándorolnak
mindig feléd!
Fogadd minden napomnak
árnyát, tüzét!
Üdvöm gyanútlanul és
mámorosan
hízelgő dalra gyúl és
hozzád suhan!
Lelkem vitorla nélkül
száll tétova,
s csak te vagy íme végül
a csillaga!
Vedd múzsámat, kit álma
házadba visz,
s ki sírni kezd, ha látja,
hogy sírsz te is!
S vedd – égi szent varázskincs! –
vedd a szívem,
amelyben semmi más nincs,
csak szerelem!
Forrás: Lélektől lélekig
Rónai Pál fordításában
Minden szeret!
A csillagok, rovarok, gyökerek
lehiggadt vággyal vagy vad szenvedéllyel,
az ég, a föld, a nappal és az éjjel,
minden szeret, minden szeret!
A szakadékok torka csupa kéj,
van, kit magához húz a buja mély,
csókja szédítő, ölelése izmos,
ölébe láz von s tébolyult szadizmus,
szólongat folyton és kínálja keblét,
hol vágyat és lázt csillapít a nemlét.
Vagy figyeld, hogyan ölel a lián:
fojtva, szorítva kúszik fel a fán
s a szálfa kényes, vastag törzse roppan
– a nő szerelme sem tud ölni jobban –
felfut egészen a lombokig a
sajgó erotika,
mint hogyha csók közt fojt két vad, meleg kar,
vagy rádtapad egy száj s lihegve megmar.
A szerelem s a halál násza titkos:
egy bomlott csókban, két parázna cinkos,
ha találkoznak, ellobban az élet.
A kéj – vad szenvedést ígér,
gyönyör – csak az, ami gyötör,
és elpusztulsz, ha vágyadat kiéled,
Ezért látsz mindenütt, bárhova nézel,
szerelmet, mely öl, életet emészt el,
mely csellel harcol, akár a gyökér
s a föld nedvét szívja, ahova ér,
vagy fáj és szenved, mint a terhes ág,
mely földre hajlik s tiszta égbe vágy.
Forrás: Lélektől lélekig