https://verskucko.com

Címke: elmúlás

  • Székely János: Altató

    Ma ismét nem tettél semmi rosszat.
    Térj ágyadba, szegény gyerek!
    Pillád alatt már kék álmok boroznak:
    koros szatírok és
            becsípett istenek.

    Ma ismét nem tettél semmi rosszat.
    Aludj szelíden. Lomha tenyerét
    arcod köré új alkony bíborozza,
    körmödre fúva már
            éltető melegét.

    Várd meg: tán megjön majd a holnap,
    és kedved szerint játszani
    újra elmehetsz, ártatlan tolvaj,
    kinek valódi, nagy
            zsiványok társai.

    Várd meg: csak megjön már a holnap!
    Nézd: égre száll szelíd ígérete.
    – Ott künn a csöndben mély órák dobolnak,
    s folyik tovább az éj
            különös élete.

    (1949)
    Forrás: Kedvesch versek – Index Fórum

  • Illyés Gyula: Akár a föld

    Arcodról a rőt haragot
    no, töröld le egy mosolygással.
    Ha akarod, nem akarod:
    meg kell békülnöd a világgal
    s velem, ki belőle vagyok.

    Fáradt vagyok, akár a föld,
    hogy tetteimet igazoljam.
    Kegyetlen voltam az előbb?
    Várom a fényt, nálad is jobban,
    a csitítót, feledtetőt.

    Már mint a messze csillagok
    úgy tűnnek, kerengnek köröttem
    az emberek. Magam vagyok.
    Nézd el, hogy te vagy az egyetlen,
    akivel még szót válthatok.

    Forrás: MEK

  • Székely János: Dal

    Fölém borul a lisztes ég
    pokróca, hallgatom az estet,
    s a lassú hóhullás neszét.
    Kabátom, gőgöm szertefeslett.
    Üzend, dal, dúdold szenvedés,
    bukfencet hányó gyermekeknek;
    jaj annak, aki szeret, és
    jaj annak, aki nem szerethet.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Juhász Gyula: Temető

    A hervadás bús pompájában áll most
    a temető. Ó, mennyi szín, derű,
    fehér és lila őszi rózsatenger,
    mely hullámzik az enyészet szelére.

    Egy alacsony pad vár rám pihenőül,
    előtte zöld deszkából ácsolt apró
    sírdomb szelíden mosolyog a fényben.
    Fölöttem magyar égnek végtelenje,
    előttem a határtalan magyar táj.

    E kicsi sírban egy csöpp lányka szunnyad,
    mint elhervadt virág az ősi kertben.
    Köröttem mindenütt békés keresztek
    s mély nyugalom beszédes csöndje hallgat,
    mely minden bölcsességnél igazabb.

    E kicsi hant előtt, e nagy magányban
    megölelem az édes életet,
    mely ragyogást küld jeltelen sírokra
    s virágözönt az ódon temetőkbe,
    s az őszi nap csókjával arcomon
    megindulok rózsásan, dalosan,
    a boldog elmúlás víg vőlegénye.

    Forrás: MEK

  • Jékely Zoltán: Az alkonyat

    Az alkonyat a legtisztább zene,
    az alkonyat a legszebb épület;
    meghallhatod, ha nincsen is füled,
    megfoghatod, ha nincsen is kezed.

    Az alkonyat a legszebb költemény,
    ködtemplomon a legszebb falikép;
    ha ilyet alkotnék valamikép,
    halhatatlanságom nem félteném.

    Az alkonyat a lelkemnek tava,
    melyen hattyú módjára útrakél
    s csak hagyja, hagyja, hogy ide s tova
    ringassa rajta az esteli szél.

    Forrás: –

  • Szilágyi Domokos: Észrevétlenül

    Látod, már nem is veszlek észre,
    úgy jársz-kelsz csendesen –
    nem csábítasz a széptevésre:
    épp csak vagy, kedvesem.

    Épp csak vagy, s mert egy vagy velem,
    test álma, lélek pihenése:
    vagy hő nyaram és hű telem,
    úgyhogy már nem is veszlek észre.

    Hiányozz, mint ha álmom, étkem
    cserbenhagy csendesen –
    hogy ne maradjál észrevétlen,
    szakadj el tőlem, kedvesem.

    És kóboroljak és vacogjak,
    mint egy gazdátlan háziállat,
    ki nem vár mást, egy falatot csak –
    és hadd higgyük, hogy megtalállak.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Szilágyi Domokos: Észrevétlenül

    Látod, már nem is veszlek észre,
    úgy jársz-kelsz csendesen –
    nem csábítasz a széptevésre:
    épp csak vagy, kedvesem.

    Épp csak vagy, s mert egy vagy velem,
    test álma, lélek pihenése:
    vagy hő nyaram és hű telem,
    úgyhogy már nem is veszlek észre.

    Hiányozz, mint ha álmom, étkem
    cserbenhagy csendesen –
    hogy ne maradjál észrevétlen,
    szakadj el tőlem, kedvesem.

    És kóboroljak és vacogjak,
    mint egy gazdátlan háziállat,
    ki nem vár mást, egy falatot csak –
    és hadd higgyük, hogy megtalállak.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Illyés Gyula: Kapcsok

    A szenvedély, mely a mulandó izmot
    vaspántként kapcsolta csontunk köré,
    hogy megízlelvén őrizzük a titkot:
    egy pillanatra sorsunk istené,

    a szenvedély majd elmúlik. A boldog percek,
    az éj, a kéj már senkié.
    Heverünk torzan, mint a páros szobrok,
    ha tömbjüket az idő széttöré.

    De jönnek majd új közös kapcsok, láncok,
    megtartóbbak, mint minden karolás:
    futnak arcomon, arcodon a ráncok,

    s majd fonalai őszülő hajaknak
    tanítják, mi az összetartozás,
    amelyet ketté Isten nem szakaszthat.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Babits Mihály: A szökevény szerelem

    Annyi év, annyi év:
    a szerelem tart-e még?
    Azt hiszem, kedvesem,
    ez már rég nem szerelem.
    A szerelem meggyújtott,
    meggyújtott és elfutott,
    itthagyott,
    itthagyott.

    Mintha két szép fa ég
    puszta környék közepén
    és a lángjuk összecsap,
    s most a két fa egy fa csak:
    pirosak,
    pirosak.

    Nem is két fa, két olajkút
    és a lángjuk összecsap –
    mélyek, el nem alszanak.
    A szerelem messze van már
    és kacag,
    és kacag.

    Mit kell itt még szerelem,
    kedvesem?
    Úgy tudlak már csak szeretni,
    mint magamat szeretem,
    égve s égetve, kegyetlen,
    s érzem, hogy kacag mögöttem
    a szökevény szerelem.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Reményik Sándor: Add a kezed…

    Add a kezed, így szépen, csöndesen,
    Nyugodtan add.
    Síma, ragyogó tükör a szívünk,
    Nem vet hullámokat.
    Add a kezed, ilyen jó hűvösen.
    A csóknak édes mérge
    Megmérgezné a nyugodalmunkat,
    Ha hozzánk érne.
    Add a kezed, nincsen vágy a szívünkbe’,
    Innen hova hághatna még a láb?
    E csönd, e béke: ez itten a csúcs –
    És nincs tovább.
    Add a kezed; lenn lakodalmas nép,
    Mirtusz menyasszonyfőn;
    A mirtuszt édes, irigyled-e még
    Itt, e kopár tetőn?
    Add a kezed, itt fenn, hol semmi sincs,
    S a zuzmó tengve él,
    A lelkünket a nagy csend összehajtja,
    Mint két ágat a szél.
    Add a kezed, látod lemegy a nap;
    A nappal szembe
    Nézzünk így, győzelmesen, szomorún,
    Kezed kezembe.
    Add a kezed, egy percig tart csupán
    Ez az igézet –
    Ó de ez mélyebb, mint a szerelem,
    S több, mint az élet!

    Forrás: Szívzuhogás