Címke: emlékezés

  • Ady Endre: Feledjetek!

    Feledjetek, hisz jól tudtok feledni,
    szívetekben már nem gyúl láng soha,
    stréberkedő, nyomorult gyászmagyarkák,
    mit néktek az aradi Golgota?…

    Bánjátok is, hogy az a tizenhárom
    bolondul, balgán, könnyen elveszett?…
    Borítsátok, borítsátok a fátyolt,
    nyomorult módra csak feledjetek!…

    De lesz még itt a bosszú órájáig,
    lesz még itt szív, mely sohasem feled,
    hallunk mi még, hallunk zsoldos nyöszörgést
    a vértanúknak sírhelye felett.

    Lesz még itt ünnep, melynek órájában
    a büntető Igazság karja ver –
    és büszkén tűzzük azt a híres fátyolt
    a tizenhármak oszlopára fel.

    1899. október 4.


  • Szécsi Margit, Szerelem

    Hadd nézzem édes arcodat,
    a szigorút, a régi-drágát,
    az elviharzott ifjúság:
    a nagystílű angyal tanyáját,

    a cigány-élettől gyötört,
    a marakodásoktól árvát,
    hadd nézzem újból arcodat,
    a szigorút, a régi-drágát.

    Eladsz-e, elfogyasztol-e?
    Nem leszünk kevesebbek tőle,
    elefánt-csordára elég
    szívünk volt – marad még belőle.

    Szent kezedtől se rettegek,
    de fölséges légy, mint az oltár,
    mert megítélem arcodat,
    mert ifjúságom társa voltál.


    ,

  • Nagy László, Búcsú Tamási Árontól

    Te, aki a gyöngyvirágot
    kitűzted minden tavasszal,
    mellkasodba őrlő fényű
    csillagtelep ver gyökeret.

    Te, akinek magasra hágni
    anyatej adott erőt,
    fekvő fekete fenség,
    anyád hamva lesz lepedőd.

    Őrülten hitted: feloldja
    törvényes fényed az átkot.
    Trónra törő herceg, mi lettél?
    Megtépett álomkirály!

    Páva-palástod vállamon,
    glóriás poharad enyém,
    mind csupa gyászlevél immár,
    torokmaró keserűség.

    Kárvallás lesz minden évszak,
    hasztalan a szilaj szüret,
    megerjedt záport szürcsöl
    kövesedő táltosfogad.

    Sírodon gigász-délibáb –
    teremtett tündéreid
    meresztik a teleholdig
    mézcsepegő melleiket.

    Valld be: a gyönyör csalatás,
    nem múlik el soha a gond,
    rághatod a megoldásért
    kezed fejét ítéletig.

    Sírodra, tudom, hívsz majd
    csupadér magányos ordast,
    golyóverte szüggyel szétdúl
    szivárványt, mesét, idillt,

    illőn felgyöngyöz könnyel,
    az anyaföld fagyát bevérzi,
    s felvonítja égig a kínt,
    amit nem lehet kimondani!


    ,

  • Nagy László, József Attila!

    Mért játszott a szíved, te szerencsétlen,
    rombolva magad szüntelen télben,
    építve dalra dalt,
    s kifúlva,
    kigyúlva,
    ésszel mérhető pontokon is túlra
    tudatod mért nyilalt?

    Hiszen te tudtad:
    dögbugyor a vége e pokoli útnak,
    ott a hit is kihalt,
    hiszen te tudtad:
    álmaid orra buktak,
    magad örökre kicsuktad,
    járhatod a téboly havát,
    s árván, idétlen,
    emberségre, hű szerelemre étlen
    villámló tálból eszed a halált.

    Tudtad, tudom én is:
    a nagy: te vagy,
    s te, a Mindenség summáslegénye,
    részt se kaptál, pedig az egészre
    futotta érdemed.

    Érdemes volt-e ázni, fázni,
    csak a jövő kövén csírázni,
    vérszagú szörnyekkel vitázni,
    ha ráment életed!

    Csak szólhatnál, hogy érdemes!
    Mert csontom, vérem belerémül,
    végzetedhez ha én állítok végül
    józan zárómérleget.

    Törd fel a törvényt, ne latold!
    A porból vedd fel kajla kalapod,
    vértanú vállad,
    s a kifordult nyakcsigolyákat
    rendbe szedve,
    két kisírt szemmel, tüzes ikerkörrel
    nézz a szemembe,
    hogy rendülne bele
    a mohó, emléknélküli tenyészet,
    az egek mirigyrendszere
    s e megváltatlan földi lét.

    József Attila!
    Te add nekem a reményt,
    mert nélküle
    romlott a napvilág,
    a vér eves,
    bár a fogad vicsorog,
    bár a nyakad csikorog,
    bólints, hogy érdemes,
    cáfold meg halálos logikád,
    te glóriás,
    te kíntól bélyeges!

    Képzeletemre bízzál édes munkát,
    mert immár úgy szorgoskodik,
    hogy a sarkamtól torkomig
    forraszt rám forró hamubundát,
    rádióaktív iszonyt –
    félek, hogy minden rejtelmet kibont,
    s végül már semmi se fáj.
    Hogy el ne jussak soha ama síkra:
    elém te állj.

    Segíts, hogy az emberárulók szutykát
    erővel győzze a szív,
    szép szóval a száj!


    ,

  • Nagy László, Amikor nincs kegyelem

    Feküdtél sujtó fény alá:
    a virág térdedre dől,
    szerelmem súlyos zászlaja
    tűzve van fejed felől.

    Lecsukott zsalu-levelek
    homályán, itt ülök én,
    varasodnak a zöld lapok,
    repednek, dőzsöl a fény.

    Üvegben málna-alkonyat.
    Lenyesett rózsa zihál,
    illata fölszáll, fönn bolyong
    új nyaram ormainál.

    Újra remeg a levegő,
    hol kezed integetett.
    Ágyadra szakadt óriás
    lepke az emlékezet.

    Kereng a nyárban köszörű,
    szívemből szikraesés.
    Feküdtél sujtó fény alá,
    keltsen a fölismerés.

    Ifjúság, szentség szétomol,
    gyere be, birkózz velem.
    Fönségesebb az ölelés,
    amikor nincs kegyelem.


    ,

  • Nagy László, Halálig tiszta

    Nagy Lajos emlékének

    Csöndet parancsoltak rád is a kínok,
    s jelesek sorába lefeküdtél.
    Becsaptál bennünket: érzem, a sírod
    nekem a nehezebb, aki fönt él.

    Többé nem ijeszt a jégfehér-színű
    klinika s a magány már sose bánt.
    Eldajkál már téged, te kisded-szívű,
    e föld, e holtunkban kedves anyánk.

    Bizony, az érzékek: az ötös szentség
    jegyében vetettél igaz betűt.
    Hallottad döngeni törtetők lelkét
    dobokon, hogy a fül megsiketült.

    Tudtad, az atléta-termet, a szív is
    elromlik idővel s jön a halál.
    Miért hát a kincsek, minek a hír is!
    Halálig árva és tiszta valál.

    Ez volt a te sorsod. Növendékeknek,
    nekünk is bajos, mert visszük igád,
    vért amíg bírnak pumpálni a szívek
    s nem jegesednek az artériák.

    Bölcs öreg, elmentél, nem tudtál élni.
    Ne tudj már sírni a virág alatt.
    Emléked gyönyörű birtokunk, s védi
    vashűség, álkulcsra néma lakat.


    ,

  • Baranyi Ferenc: Szent Mihály útján

    Párizsban a Hortobágy poétája
    percig feledte a magyar ugart,
    (Szent Mihály útján korzózott a nyár és
    dalolt a Szajna-part),

    de otthonról az ősz, a gond utána
    szökött egy pillanatra nesztelen,
    s a költő őszi kedvvel ment tovább a
    Boulevard Saint Michelen.

    Szívében akkor íve tört a nyárnak:
    a Gare de l’Estre fázósan vonult,
    s – föl-földobott kő – ősz-kopár hazája
    földjére visszahullt.

    Párizs nyarában könnyed volt a szívem
    akár a Szajna-parti énekek,
    nem jött az ősz, nem háborgatta semmi
    a faleveleket,

    csupán valami ősi nyugtalanság
    emléke borzolt lombok ágbogán,
    hogy még a legszebb nyárban se feledjem:
    merről üzent az ősz egy délután,

    hogy még a messzi nyárban se feledjem:
    hol a hazám.

  • Baranyi Ferenc: És költő volt, igen!

    (Radnóti Miklós emlékére)

    Ő férfi volt, igen! A kiskert és a meggyfák
    fedezékébe indult, akár anyás melegház
    ölébe félve búvik a frissen nyílt levél,
    kivárni zöld reményben, míg elvonul a tél.
    De az újságba nézett: ó mennyi seb, kereszt még!
    És ujjai begyéig futott az idegesség,
    kettős kín húzta-lökte: tenni vagy megmaradni?

    A kertajtóból hosszan nézett utána Fanni.

    És ember volt, igen! Az elvadult pilótát
    a mámorig tüzelték – akár a rum – a bombák,
    már-már nem is parancsra: önként és kéjjel ölt,
    rommá alázkodott alatta lenn a föld.
    És ő elszórta benne az emberi tüzet:
    gondolkodjon kicsit, míg száll fejünk felett.

    És költő volt, igen! Ha farkas-száj szorít:
    jogosan élheted a farkas törvényeit,
    megértem kit barakkos rabsorsa úgy gyötör,
    hogy marharépa-héjért, ha kell, társára tör,
    ott még a legnemesbnek is egy, csak egy a gondja:
    egy répahéjnyit élni, másfél percig naponta.

    S az ő fő gondja az volt, hogy ott is verset írjon,
    aléltan araszolván a ronggyá gyűrt papíron,
    még ott sem dobta el a tollat, mint a megvert
    sereg futó bakái bajtársukat: a fegyvert,
    ő költő volt, igen! S ti, akik plüssben ülvén,
    nyafogtok, hogy hiányos az „alkotó-körülmény”,
    egy répahéjnyi percig gondoljatok csak arra,
    ki úgy tapadt a tollhoz, mint kéz a puskaagyra.

  • Pósa Lajos: Október hatodikán

    – Mit olvasol édes fiam?
    – Egy gyönyörű tündérmesét.
    – Tedd le, tedd le! Olvasgasd ma
    Magyarország történetét.
    Olvasgass ma Damjanicsról,
    Kiss Ernőről, Nagy Sándorról…
    Olvass, fiam, az aradi
    Tizenhárom tábornokról.

    Magyarország története
    Hulló könnyel van beírva:
    A szabadság Istennője
    Minden lapját tele sírta.
    De egy sincsen olyan gyászos
    Mint az, amely ő rólok szól…
    Olvass, fiam, az aradi
    Tizenhárom tábornokról.

    Négyet köztük agyonlőttek.
    Kilencet felakasztottak…
    Bátran mentek a halálba,
    Egyszóval sem rimánkodtak.
    Zokogó szél sír a rónán,
    Bús panasz kél a halmokról…
    Olvass, fiam, az aradi
    Tizenhárom tábornokról.

    Tudod-e, hogy miért haltak meg
    Azok a nagy, hős leventék?
    Jól jegyezd meg, jól tanúld meg:
    Mert a hazát hőn szerették.
    Szeresd te is!… S a hősökért
    Ima szálljon ajakadról…
    Tedd le azt a tündérmesét!
    Olvass, fiam, az aradi
    Tizenhárom tábornokról.

  • Palágyi Lajos: Az aradi vértanúk

    Szabadságharcunk letűnt napvilága,
    Te vakító nap a század delén,
    Nem pazaroltad sugarad hiába,
    Bár vak sötétbe halt az égi fény,
    Eszméiden nem győzött az enyészet,
    Örökbe hagytad halhatatlan részed’,
    Fényeddel fényt hint késő századokra
    A tizenhárom vértanú alakja.

    S ők élni fognak, élni mindörökkön,
    Szent lesz, örökké szent a sírgödör,
    A míg az eszmény ki nem hal e földön,
    Míg magyar szellem még magasba tör,
    Az igét, melyért éltet áldozának,
    Szívébe írták az egész hazának,
    Utódtól fogja hű utód tanulni:
    Hogyan kell élni, s hogy lehet meghalni.

    Forrás: eternus.hu – Palágyi Lajos versei