Címke: emlékezés

  • Tóth Enikő Enci: Könnyek a vértanúkért…

    Októberi harmat,
    lehullott a földre,
    Aradon csak hallgat,
    most már mindörökre,
    talán szemből könny folyt,
    vértanúk szavára,
    vesztőhelyen vérfolt,
    magyar bánatára!

    Csendességgel vártak,
    szabadság volt Isten,
    hazáért halálnak,
    tiszta lélek kincsben,
    övék lett az érdem,
    akár Jézus testét,
    tizenhárom ízben,
    volt, hogy megsebezték…

    Búcsúzó szavaik,
    felszálltak az égig,
    lelkek indultak itt,
    Isten útján végig,
    és az őszi Napban,
    Arad térkövére,
    hullott ki patakban,
    áldozatok vére…

    E vér a tiéd is,
    ne feledd, magyar vagy,
    üzenve ma mégis,
    emlékezz, szabad vagy!
    Nemzeti gyásznapunk,
    értük él imával,
    csak rájuk gondolunk,
    könnyező hibákkal!

  • Aranyosi Ervin: Emlékezés az aradi vértanúkra

    Hiába hullt a hősök vére,
    s hiába lett sírjuk Arad!
    A hazafiak szép szívében
    az emlékük örök marad!

    De értelmetlen volt haláluk,
    velük halt érték, becsület,
    mert itt a mában nem találunk,
    ki méltón ejtse nevüket.

    A szabadság csak hiú álom,
    s mindaz ki jót, szebbet akar,
    nem győzhet itt, semmilyen áron,
    elátkozott nép a magyar!

    Meghaltak értünk, szebb jövőnkért,
    ami talán sosem jön el,
    meghaltak ők a szabadságért,
    amit egy nemzet érdemel.

    De hol vagyon a nép hatalma,
    hol a szabadság? Nem tudom!
    Idegenek uralma van ma,
    s mi megrekedtünk félúton.

    De a nemzet ma már nem lázad,
    saját hazában küszködik,
    s teszi a dolgát, hajtott fővel,
    és tengődik, míg engedik.

    Elvesztek már a régi álmok,
    s nem látjuk, ki van ellenünk.
    Megrendülten, s rémülten állok,
    hisz nincsenek már itt velünk.

    Kevés a méltó, igaz ember,
    ki megóvhatná a hazát,
    a legtöbb, ma már szólni sem mer,
    nemhogy megvédje igazát.

    Október hat, az égre rólak,
    örök mementó vagy nekünk,
    a hatalmasok összefogtak,
    akkor és most is ellenünk.

    Némán, merengve fejet hajtok,
    bennük még égett büszkeség,
    de bezárultak sorsnyi ajtók,
    s hazánk a múltnak tükre rég.

    Aradon ők, ott, tizenhárman,
    értünk haltak hősi halált.
    Hittek egy élhetőbb világban,
    és mind a jó oldalra állt!

    Az életüket adták érte,
    hogy ez a világ szebb legyen,
    nem szolgáltak rá a kötélre,
    de vállalták a szent helyen.

    Emlékezz rájuk magyar nemzet!
    Nem is voltak mind magyarok!
    Ne feledjük a hősi tettet,
    mert ettől lettek szabadok!

    A jövőnkért mutattak példát,
    hogy ne bénítson félelem!
    Hogy szabadságod élőn éld át,
    és szép hazánk magyar legyen!

    Aranyosi Ervin © 2021.10.06.
    A vers megosztása, másolása,
    csak a szerző nevével és a vers címével együtt engedélyezett.
    Minden jog fenntartva.

  • Aranyosi Ervin: Az aradi vértanúk emlékére

    Szabadság, mit legyűrt a zsarnok.
    Egy nép mely gyászol, s ünnepel!
    Temetni jöttünk és siratni,
    de e nép többet érdemel!

    A gőg, s a túlerő legyőzött,
    de büszke népünk fennmarad!
    Ők tizenhárman ott nyugosznak,
    nem népünk sírja lett Arad.

    Ha hűvös, őszi éjszakákon,
    a csillagokat kémleled,
    tizenhárom ragyogó csillag
    felülről őrzi népedet.

    Hibáinkból tanulni kéne,
    mert „megbűnhődte már e nép”!
    S a hűvös, őszi éjszakákon
    érezd a HŐSÖK tekintetét…

    Aranyosi Ervin © 2011-10-06.
    A vers megosztása, másolása,
    csak a szerző nevével és a vers címével együtt engedélyezett.
    Minden jog fenntartva.

  • Madách Imre: Az aradi sírra

    Nem néztetek erőst, hogy szolgáljátok,
    Ki fényesen majd jutalmazni tud,
    Akit szolgáltatok egy árva hon volt,
    Ím sírotokra emlékkő se jut.

  • Juhász Gyula: Vértanúink

    A föld alól, a magyar föld alól
    A vértanúk szent lelke földalol:
    E nagy napon, hol emlék s béke leng,
    A bús bitókra hittel nézzetek!

    Hittel, reménnyel, mert most kél a nap,
    Minden napoknál szebb és szabadabb!
    A nap, melyért mi vérben esve el,
    Nyugodtan haltunk ama reggelen.

    Szemünk nem látta, lelkünk látta csak,
    Hisz onnan jönnek mind e sugarak;
    Hisz onnan árad, új világ felett,
    Szentháromságunk, mely jövőt teremt:

    Szabadság minden népnek, aki él
    S halni tudott egy megváltó hitér,
    Egyenlőség, hogy Ember ne legyen
    Mások szabad prédája, becstelen.

    Testvériség, mely át világokon
    Kézt fog a kézbe, hisz mind, mind rokon.
    Ó magyarok, ti élő magyarok,
    A halhatatlan élet úgy ragyog

    Rátok, ha az egekbe lobogón
    Igazság leng a lobogótokon,
    Az Igazság, mely tegnap még halott,
    Világ bírájaként föltámadott.

    A népek szent szövetségébe ti
    Úgy lépjetek, mint Kossuth népei.
    A föld alól, a magyar föld alól
    A vértanúk szent lelke így dalol.

    (1918. október 6.)

  • Benedek Elek: Az aradi tizenhárom

    Tizenhárman voltak. Mind hősök valának.
    Magyar szabadságért bátran harcolának.
    Százszor is rohantak a hősi halálba,
    Kard nem fogta testük, golyó nem találta.

    Csuda történet ez. Hihetnéd mesének.
    Bár elől harcoltak, el mégsem esének.
    Ellenség sorában kardjuk utat vágott.
    Magyar módra védték a szent szabadságot.

    Haj, de Világosnál magyar ég beborult!
    Még a muszkának is szíve összeszorult.
    Kardot ketté törték a magyar vitézek.
    Felleg közül a nap rájuk sírva nézett.

    Dicső halállal kik meg nem halhatának,
    Szívöket szaggatá szörnyű nehéz bánat.
    Óh, de jó azoknak, akik nem láthatják,
    A hősök kezére bilincset mint rakják!

    Pereg a dob, pereg, vajon miért pereg?
    Hát az a sok ember vajon mért kesereg?
    Azért dob pergése, emberek sírása:
    Tizenhárom hősnek sírját hóhér ássa.

    Szent szabadságért kik harcoltak nagy bátran,
    Közös lett a sorsuk szörnyű, csúf halálban.
    Golyó, kötél hősnek, a hősök hősének!
    S nem szólhat sírjukon a halotti ének.

    Óh, de bús történet! Ennek társa nincsen.
    Egyszer enged ilyet megesni az Isten.
    Azért engedi meg, hogy tegye próbára
    A népet, kit szeret: válik-e javára?

    Nagy a bölcsességed, Isten! Mérhetetlen.
    Megérté a magyar, mi volt érthetetlen.
    Szörnyű volt a próba, néped kiállotta,
    Te láthatod, Uram, nem halt meg alatta.

    Magyar vitézségnek híre messzeszállott,
    Sok s nagy szenvedése mind javára válott.
    S hol rémlett a hősök zord akasztófája,
    Nyílik a szabadság vérpiros rózsája!

  • Benedek Elek: Honvágy

    Hol a keleti ég nagy hegyekre hajlik,
    Ott van az én falum, csendes völgy ölében.
    Nagyvilág lármája oda el nem hallik,
    Élnek a lakói csendesen, békében.

    Járjak tengeren túl, hallom a harangját,
    Világ végéről is szinte látva látom,
    Amint elindítja lágy ezüstös hangját
    S hívogat, csalogat: jer haza, barátom!

    Óh de rég láttalak, fehér falú házak!
    Óh de rég láttalak, kis falum határa!
    Messze, messze tőled minden perc egy század,
    Könnybe borul szemem neved hallatára.

    A ház, hol születtem összeomlott régen,
    Édes jó szüleim sírban porladoznak,
    Mégis te vagy a legszebb a földkerekségen,
    Gondjaim egyedül benned oszladoznak.

    Földedből ne volna enyém talpalatnyi,
    Szívem még akkor is hozzád vágyakoznék.
    Jó szónál egyebet, ha nem tudnál adni,
    E szív te belőled el nem kívánkoznék.

    Nem vágyakodom én világ pompájára,
    Kedvesebb itt nekem egy szál réti virág;
    S a göröngy, mely hullott szüleim sírjára,
    Drágább a szívemnek, mint az egész világ.

    Óh szép kicsi falum, csak már láthatnálak,
    Hallanám közelről harangod csengését!
    Óh te föld, te szent föld, bár csókolhatnálak,
    Hallanám, hallgatnám kebled pihegését!

    Nincs itt maradásom nagy város zajában,
    Megyek már! Megyek már a nagy csendességbe!
    Nem szenved már szívem az ő nagy bajában,
    Mintha csak indulna örök üdvösségbe!

  • Illyés Gyula: Egy sápadt nő egy kis szobában…

    Nem volt riadalom a pusztán,
    amikor megszülettem én
    váratlanul, hivatlanul tán
    halottak estelén,

    novemberben, halottak napján,
    gyertyagyújtáskor, amidőn
    fejfák tövén a puszta népe
    künn térdepelt a dombtetőn,

    harangszókor, mikor a szomszéd
    falvak magas sírkertjei
    hirtelen testvér-őrtüzekként
    elkezdtek fényleni.

    A völgyben egy kis házban akkor
    szédült nehéz kínra anyánk.
    Elképzelem a téli tájat
    és azt az éjszakát:

    egy sápadt nő egy kis szobában
    s körül a komor hegytetők
    ormán villogó koronákként
    lobogó temetők.

    Körül a halál diadalma,
    gyertyás, kísértő ünnepély
    és lent egy váratlan sikoltás
    a párás völgy ölén.

    Fönt sírás, tompa jaj, harangszó
    és lentről a völgy, mint meleg
    tenyér fölnyújt vigaszul egy csöpp
    sikongó életet.

    I

  • Dsida Jenő: Szeptember

    Pirosodik a vadszőlő-levél.
    Most megint régi leveleket olvasok.
    Délután hideget fúnak a völgyre
    a halaványkék havasok.

    A húnytszemű, kisanyás békességet
    most újra meglelem,
    a békét, melyet úgy megédesít
    krizantém-illatával a végső sejtelem.

    Ha most jönnél, kezem csak így maradna,
    ahogyan itt a térdemen henyél.
    S azt mondanám:
    Pirosodik a vadszőlő-levél. …

  • Várnai Zseni: Anyám

    A csendes éjben anyámra gondolok,
    szívemben most az ő szíve dobog,
    szegény özvegy volt, sokat szenvedett,
    nem volt egyebe, csak a szeretet,
    szájától vont meg minden falatot,
    és ha mi ettünk, ő is jól lakott.

    Játékot venni nem tudott nekünk,
    varrással kereste a kenyerünk,
    ő mesterkélt ünnepre szép babát,
    levágta hozzá dús hajfonatát,
    gyöngyöt fűzött, topánkát varrt neki,
    hullottak rá gyöngyének könnyei.

    Láttam a föld sok szép kirakatát,
    de nem találtam hasonló babát,
    oly tündérszépet, oly kedveset,
    nem ért más hozzá, csak a szeretet…
    a szeme kék, a haja barna volt,
    s a kóc mögött picinyke szív dobolt.

    Anyám elment, nem érte meg szegény,
    hogy a világ forduljon tengelyén,
    pedig hogy várta, várta mivelünk…
    hogy nekünk is virradjon ünnepünk…
    ó, most ha élne, vehetnék már neki
    ruhát, cipőt, s nem kéne küzdeni.

    Ó, emberek, míg él anyánk, nagyon
    szeressük őt, mert elmegy egy napon,
    és visszahozni többé nem lehet
    az elmulasztott jó szót, tetteket,
    a késő bánat mit sem ér neki,
    az élőt kell szeretni, érteni.

    Ma újra érzem, látom, hallom őt,
    s csak ámulok, hogy mily magasra nőtt,
    és újra szép és újra fiatal,
    s mintha szívéből zengene a dal,
    amit írok e csöndes éjszakán…
    Még most is adsz nekem, Anyám… Anyám…

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu