https://verskucko.com

Címke: emlékezés

  • Juhász Gyula: Nefelejcs

    I
    Bús Morva mentén árva kis Szakolca,
    Emlékszel-e a régi vándorodra,
    Ki itt tanyázott két keserű évet
    És bús ifjúból bölcs öreglegény lett?
    Ki szelek szárnyán sóhajtottam vissza
    A Tisza táját vágyó dalaimba
    S úgy álltam árván a magyar határon,
    Mint Toldi ős a nyári pusztaságon
    És úgy idéztem büszke Budapestet,
    Mint bánatos szerelmes, aki szenved
    És úgy idéztem az öreg Gvadányit,
    Mint tékozló fiú, ki hazaáhit.
    És úgy öleltem a szláv mélabút itt,
    Mint beteg nővért, aki édesbúsit.
    Most mit csinálhatsz, most ki jár ki mélán
    A szent határra fekete éjféltájt
    A háromszínű fejfát megölelve,
    Mint árva, aki anyját eltemette?

    II
    Kis Tisza mentén Mármarosszigetnek
    Piros tetői ködből integetnek,
    A messzi és a múlt derűs ködéből,
    Egy régi őszből és egy régi télből.
    Az Iza tükre a lelkembe csillan,
    Hol Arany árnya kószált álmaimban.
    Első szerelmünk itt tavaszodott még,
    Ha én csak egyszer ily szomorú volnék!
    Egy víg majális mámora dereng még,
    A könnyek fátylán rózsálló nagy emlék.
    És régi séták útja visz ki messze,
    Hol hívón kéklik a regés Verecke.
    Úgy érzem, egy dalt akkor félbehagytam,
    Eresszetek! Ott vár rám az a dallam!

    III
    Adyval ültünk Váradon.
    A hold sarlója aratott az égen.
    Hulltak a hervadt csillagok
    Fehéren.
    Adyval ültünk. A vonat
    Vörös szemével rőt szemünkbe bámult,
    Zakatolt, mint a kárhozat
    Titánul.
    Adyval ültünk. Feketén
    Borongott föl az égre holmi nyárfa,
    Sírt rajta lágy nyugati szél,
    Mint hárfa.
    Adyval ültünk. Váradon
    A magyarok vigadtak és loholtak
    S fölrémlett csókon és dalon
    A holnap.
    Adyval ültünk. Zomotor
    Nem szomorúbb, mint ez a régi bálunk.
    Virrasztva vártuk, hogy kopog
    Halálunk!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Anna örök

    Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
    Emlékeimből lassan, elfakult
    Arcképed a szívemben, elmosódott
    A vállaidnak íve, elsuhant
    A hangod és én nem mentem utánad
    Az élet egyre mélyebb erdejében.

    Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
    Ma már nem reszketek tekintetedre,
    Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
    Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
    Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
    És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!

    Mert benne élsz te minden félrecsúszott
    Nyakkendőmben és elvétett szavamban
    És minden eltévesztett köszönésben
    És minden összetépett levelemben
    És egész elhibázott életemben
    Élsz és uralkodol örökkön, Ámen.

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Emlék

    Egy régesrégi operettben
    Egy kis színésznőt megszerettem.
    Játszott a távol rokokóban,
    Szívemmel is játszott valóban.
    Nekem oly szent volt ez a játék;
    Az irigy sorstól bús ajándék.
    Lelkembe villant szőkesége…
    De a játéknak vége, vége.
    Egy melódia él szívemben,
    De a szövegét elfeledtem.
    Fáradt, unott, szomorú néző,
    Tudom már: minden nő színésznő!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Avató vers

    Öreg fiúk, a régi iskolában
    Álljunk meg csöndben ez emlék előtt
    Idézve eltűnt arcokat, merengőn
    Járjon be lelkünk távol temetőt.
    Ó emlékezzünk az elment fiúkra,
    Kik innen együtt indultak velünk,
    De ők a kora sír ölébe hulltak,
    Hogy megmaradjon a mi életünk.

    Öreg fiúk, zárjuk szívünkbe őket
    S a zászlót, mely kezükből porba hullt,
    Emeljük újfent tündöklő magasra,
    Legyen jövőnk szép, mint a drága múlt!
    A szörnyű leckét ne feledje senki,
    Nem hullhat meddőn annyi büszke vér,
    Mutassuk meg, hogy újra nagy, egész lesz
    Magyarország, az áldott, szent kenyér!

    Öreg fiúk, fogadjuk meg ma nékik,
    Hogy folytatódik a történelem
    S találkozunk megváltott lelkeikkel
    Egy boldogságos magyar ünnepen!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Anna után

    Ez szomorú ősz lesz.
    Hol vagy Anna? Milyen volt a csókod?
    Bánatórák, ó az én időm ez,
    Bágyadt rózsák, ez szomorú ősz lesz!

    Csókolom a lelked.
    Hol vagy Anna? Milyen volt a könnyed?
    Régi könnyek, te már elfeledted,
    De én értük csókolom a lelked!

    Látni szeretnélek.
    Hol vagy Anna, vezet-e út hozzád?
    Visszatérjek? Ó be nagyon félek,
    Megölnétek, százszorszép emlékek!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Telefon

    Hallom a hangod messze, mélyből,
    Egy régi nyárból száll felém,
    Egy mámoros és fényes éjből
    Dalol, mint álom és remény.
    Hallom a hangod, selyme simít,
    Bársonya borzongat megint,
    A szavaid, e pajkos villik
    Csapata surran szivemig.
    A kagyló búg, ó áldott kagyló,
    Mely ily dús gyöngyöket terem,
    Úgy érzem, édesbús viharzón
    A tenger zeng, a végtelen.

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Szerelem

    Szép, ősi szó, mámoros messze illat,
    Távoli akkord, fájó és örök,
    Beárnyékozod borús álmainkat:
    Égi követ liliomok között.
    A végzet voltál vesztett ifjúságom
    Szent tavaszában: élet és halál,
    Bús életem és gyönyörű halálom
    És elhagyál!

    Emlékezem reád vigíliákon,
    Könyvek és könnyek és borok között,
    Ha elkerül a béke és az álom
    S az elmúlás rút váza rám zörög.
    Emlékezem és nem fáj már az élet,
    Emlékezem és nem fáj a halál:
    Szelíd arkangyal, nyilad erre téved
    És eltalál!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Még valamit…

    Múltamba vissza ösvény nem vezet
    És ködbe fullad az emlékezet.
    Hogy én is éltem, versekből tudom,
    Míg topogok egy céltalan uton.
    Ki egykor új igéket felidéztem,
    Most némán tűröm meddő szenvedésem.
    Egy elsüllyedt világ felett
    Megváltó sírom integet.
    Mint a kísértetek feljárnak
    Fáradt fejembe verssorok,
    A régi öröm és a bánat
    Sírjából éjjel felzokog.

    Forrás: MEK

  • Radó Antal: A pesti Szabadság-téren

    (Október 6-án)

    Az óriási, sárga ház,
    Hol hajdanában annyi gyász
    meg annyi jaj fakadt,
    Ahonnan annyi szörnyű vész
    És kő-lágyító szenvedés
    veré az eltiportakat;

    Hol csúf odú meg pincebolt
    Hősök siralomháza volt
    s gaztettek színhelye,
    Amelyről ha csak olvasnánk,
    Káromkodásra nyílt a szánk,
    s undorral lett szívünk tele:

    Eltűnt hát az Újépület!
    És ím, hatalmas szép teret
    alkottak a romok helyén,
    S egymásután kerül oda
    Palota mellé palota,
    s szenny helyébe fény.

    És – óh öröm! – az ifjú tér,
    Hol annyi könny foly s annyi vér,
    Szabadság-tér leve,
    S – óh diadal! – ahány az út,
    Mely mint sugár a térre fut,
    mindannyin egy mártír neve.

    S a téren, azt rebesgetik,
    Majd egy szobor emelkedik,
    fenségben és dicsőn:
    Szabadság-hirdető szobor,
    Nagy és csodás, mint az a kor,
    melynek jelképe lőn.

    S azt mondják, hogy mártírjaink
    Fel lesznek rája írva mind
    márvány- vagy érclapon,
    És évről-évre ifjú, agg
    Elébe zarándoklanak
    egy szent emléknapon.

    Járok-kelek az utakon
    S a hősök nevét suttogom,
    és áldom hamvaik porát,
    S boldog vagyok köröskörül,
    Hogy ama ház köveibűl
    szeme már mit se lát.

    De csakhamar lelkem borul
    S elémbe egy kérdés tolul:
    „Tán jobb volt ezelőtt…
    Tán kár, hogy aki erre jár,
    Nem látja többé a sivár
    nagy emlékeztetőt…”

    S lassan leszáll az éj csönd,
    És hallom, hogy a légbe’ fönt
    halk sóhajtás repül.
    Tán vértanúink lengnek itt,
    Talán aggódó lelkeik
    beszélnek a jövő felűl.

    A felhőben, mely ott suhan,
    Talán Batthyány árnya van,
    s lenéz, magyar, reád,
    S mutatván azt a rém-helyet,
    Azt súgja halkan: „Ne feledd
    Október hatodikát!

    S mikor megéred a napot,
    Min annyi jó hős elbukott,
    S min összeestem én:
    Gondold át azt a szörnyű gyászt –
    És tégy egy csöndes fogadást
    a Szabadság-terén!”

    1900 körül

  • Áprily Lajos: Karácsony-est

    Tegnap harangszó hívogatott,
    fény-zuhatagban állt az oltár,
    míg lent a csendben, hó alatt
    aludt a temető, a holt ár.

    A város hangja messze szállt,
    s én ott ültem a szentmisében,
    szívemre hullt a fény, a csend,
    mint áldás Isten tenyerében.

    S most, hogy hazatértem, hallgatok,
    s a gyertyák lángja rám ragyog,
    s szemembe könnyet szór a fény:
    kincses kezem hogy lett szegény?

    A régi csillag rám nevet,
    de nem nevet úgy, mint régen,
    s a múltból int felém egy arc,
    s én sírok – halkan, szégyenlőn, mélyen.

    Forrás: Áprily Lajos összes versei (PIM, 1975); magyar-versek.hu