Címke: emlékezés

  • Radnóti Miklós – Istenhegyi jegyzetek

    Röviden

    Barátaim, ha rövid a papír,
    az ember akkor apró verseket ír;
    higgyétek el, a rövid is elég,
    meghalok, s úgyis minden töredék.

    Lapszélre

    Fejem fölött a vén tetőben
    szú gondolkodik, majd rágni kezd.
    S finom fehér fapor pereg
    a versre, melyhez épp
    egy-egy szállongó sort vetek.

    Nyolc óra

    Felcsillan az alkonyi kéken a Vénusz
    s máris jön a hold.
    Hintázik az alma sötéten az ágon,
    szél söpri a port.
    Készülj. Egyedül, egyedül esel át
    a halálon

    Később
    (Sírfelirat)

    Csak éltem itt, szegényen s jámboran,
    míg végül elástak ide.
    Sosem feledtem el, hogy meghalok:
    íme.

    S majd így tűnődöm…?

    Éltem, de élni mindig élhetetlen voltam és
    előre tudtam, eltemetnek végül itt,
    s hogy évre év rakódik, rögre rög és kőre kő,
    hogy lenn a test megárad és a férges, hűs
    sötétben fázik majd a csont is meztelen.
    Hogy fenn a művemen motoz a surrogó idő,
    s mélyebbre süppedek le majd a föld alatt,
    mind tudtam én. De mondd, a mű – az megmaradt?

    Emlék

    Aj, feszeskemellű,
    fecsknyelvű régi lány,
    te régi költemény,
    most életem delén
    kérlek, ne légy goromba,
    fuss karomba és kívánj!
    A napból méz pereg,
    oly rég nem néztelek,
    fellebben lebke inged,
    penderinted, szerteszáll,
    kis pára messze fenn
    és látlak meztelen, –
    aj, a fény remeg még,
    tíz éve emlék vagy te már!

    Béke, borzalom

    Mikor kiléptem a kapun, tíz óra volt,
    fénylő keréken pék suhant és énekelt,
    gép dongott fenn, a nap sütött, tíz óra volt,
    halott néném jutott eszembe s már repült
    felettem mind, akit szerettem és nem él,
    sötéten szállt egész seregnyi néma holt
    s egy árnyék dőlt el hirtelen a házfalon.
    Csend lett, a délelőtt megállt, tíz óra volt,
    az utcán béke lengett s valami borzalom.

    Forrás: MEK (mek.oszk.hu)

  • Szabó Magda – Búcsúzás

    Azt hiszed drágám, az a régi dallam
    elnémulhat? Többé nem énekel?
    Szerettelek. Szerettél. Áll a két szó,
    Nincs hatalom, mivel ne bírna el.
    Kettőnk testéből két szép fa eredt.
    ők mindketten megjegyezték a dalt.
    Nem szállt tova, mint langyos fellegek,
    s ajkaikon aratnak diadalt.

    Most semmi sem fáj. Úszom hűs habok közt.
    Víz sodra enyhít. Jó itt. Ne sirass!
    Fiaim, rátok nézek holdsugárból,
    s nevetek, ha köröz a réti sas.
    Amíg szerettek, akárhol kerestek,
    én ott leszek: megleltek, így ígérem,
    búvár vagyok, elbújtam bú elől,
    s nevetésem felcseng, mint egy érem.

    Amíg szerettek, ahányszor kerestek
    szólítotok, annyiszor nézek vissza,
    felelek is az állatok szavával,
    a sose múló szeretet szavával,
    míg érintésem könnyetek felissza.
    Olyan nehéz még nélkületek élnem,
    nem ízlelni édeset meg keserűt.
    De ott leszek a házban. Láttok engem?
    Én szólok, ha a tücsök hegedül.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Babits Mihály – Halavány téli rajz

    Milyen fehér csöndesség ez!
    Messze házunk télben ül.
    Gyere az ablakhoz, édes!…
    Csókolj meg és nézz körül!

    Süt a nap, elállt a hó már,
    mégis pelyhek hullanak:
    puhán, halkan, pehelymód száll
    pillanat és pillanat.

    Gyere, édes, az ablakhoz,
    tekints szét az udvaron!
    Nézd, a friss, a lágy, a vaskos
    szőnyegen még semmi nyom!

    Csak a kis szolgáló lába
    rajzolódik halavány,
    s elvész, mint a Szaharába
    egy zarándok karaván.

    Szalma közt fagyottan áll a
    kert füzes mélyén a kút
    intve dermedt jégszakálla
    hogy az év, mint óra, fut.

    Jertek apró, jertek sűrű
    pillanatok pelyhei
    jobban mint e szalmagyűrű
    szívünk kútját védeni.

    Milyen furcsa füstünk árnya
    a túlsó tető haván:
    mintha távol emlék szállna
    rokon szívbe tétován.

    Ki gondolhat ránk e csöndben,
    míg körülvattáz a hó?
    Titkos lánc nyúl át a földön
    Összekötve, aki jó.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Reményik Sándor – A menekülő

    Ha menni kell, magammal sokat vinnék,
    Az egész édes, megszokott világot,
    Rámástul sok, sok kedves drága képet
    És egy pár szál préselt virágot,

    Vinnék sok írást, magamét, meg másét,
    Sok holt betűbe zárt eleven lelket,
    S hogy mindenütt nyomomba szálljanak:
    Megüzenném a hulló leveleknek.

    Vinném az erdőt, hol örökké jártam,
    Hintám, amelyen legelőször szálltam,
    A keszkenőm, mivel rossz másba sírni,
    A tollam, mert nem tudok mással írni,

    Vinném a házunk, mely hátamra nőtt
    Az utca kövét küszöbünk előtt!
    Vinném… én Istenem, mi mindent vinnék!
    Én Istenem, mi minden futna át

    Gyötrődő lelkem alagútjain –
    Olvasgatnám az ablakok sorát,
    Simogatnám a fecskefészkeket,
    S magamba színék minden verkliszót,
    Mint bűbájos, mennyei éneket…

    Utánam honvággyal tekintenének
    Az ajtók mind, és mind a pitvarok,
    Szeretnék mindent, mindent magammal vinni –
    És mindent itt hagyok.

    Kolozsvár, 1916 szeptember

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Reményik Sándor – Emlékezés karácsonytalan advent idejére

    Későn és más lélekkel,
    „Holnap” holnaputánján
    Jutottam el szívedbe,
    Ady városa, Várad.

    Először ősz aranylott mindenütt,
    Másodszor csattogott a csalogány,
    S a hársfaillat áradt.

    Egy őszi s egy tavaszi adventem volt
    Falaid között, Várad.

    Én nem kerestem benned semmi mást,
    Csak enyhülést, csak gyógyulást.
    A gyógyulást nem adtad.

    Tán havasokat, tán tengereket
    Mulasztottam miattad.

    És mégse bánom, mégis sokat adtál:
    Új hangulatot, új barátokat,
    S valami rejtelmes nosztalgiát
    Utánad, mely örökre megmarad.

    Advent voltál az életemben, Várad,
    Adventje új élet ígéretének –
    S maradt mégis minden a réginek.

    Advent voltál az életemben, Várad,
    Advent, melynek nem jött karácsonya.
    De mégis jó volt Messiásra várni, –
    S édes az elmúlt advent illata.

    Kolozsvár, 1925. szeptember

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Csorba Győző: Carmen lugubre

    A nevét mondom és a halált mondom,
    és nem hiszem el, nem hiszem.
    És újra hallom köhögését
    a visszhangos, mély semmiben.

    Tizennégyéves volt és félkegyelmű
    és pösze is volt még szegény,
    szegény Kati! – riadó bánat
    ijedezett a két szemén.

    Most lefeküdt, a hátára feküdt le,
    mint vágya olykor súgta már,
    aszott testére vőlegényként
    reáfeszült a rossz halál. –

    Víg asszonyok, kik boldog szeretőknek
    ölén hagytátok hamvatok,
    félelmes nászéjszaka volt ez:
    a halál alatt egy halott.

    Ő hajnalon dúlt ágyából ki nem kelt,
    és szűz maradt a nász után,
    mégis fogant zsengécske méhe:
    enyészet és örök hiány

    támadt belőle, s óriásra sarjadt,
    s falánkul anyját falta fel.
    – Fülem körül hűs, tiszta hangon
    a más-útú rend énekel. –

    A nevét mondom és a halált mondom,
    és nem hiszem el, nem hiszem.
    És újra hallom köhögését
    a visszhangos, mély semmiben.

    Már Isten első bölcsei között van,
    nyelvéről kristály-szó pereg,
    – nagyon fehéren lát az Isten
    és feketén az emberek.

    Forrás: DIA – Csorba Győző

  • Kosztolányi Dezső: Délutáni álom

    Reggel gyerek voltam, de elaludtam,
    és fölriadok most szíven-ütötten.
    Jaj e halálos, ájult délutánban,
    az álom alagútján merre jöttem?
    Nagy a kezem, halántékom deres már,
    s játékaim még itt vannak köröttem.
    Hol az anyám? Hol az anyám? Segítség.
    Ötven leszek már. Nemsokára ötven.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Paul Géraldy: Múlt

    (Kosztolányi Dezső fordítása)

    Valaha, hogy a párom lettél,
    most három éve már,
    riadva-tétován szerettél.
    De minderről letettél.
    S úgy érzem, érte kár.

    Ma idejössz hozzám, levetkezel,
    feltűzöd a hajad, enyém leszel…
    Bezzeg nem voltál akkor ily gyors.
    Így hívtalak becézve: kislány.
    Halkan suhantál, drága-titkos,
    a fénytől is remegve, tisztán.

    A legnagyobb lázunkba sem
    adtad magad át teljesen…
    S haragudtam rád. Hogy a csókod
    oly roppant-szűzi, elfogódott,
    és nem jutott ki soha részem.

    Emlékszel, ezt mondtam: „Hohó,
    nem félsz te majd így, kis bohó,
    csak egyszer megszeress egészen…”
    S most a komolykodó lányt visszavágyom,
    és visszasírva fordulok feléje,
    ki, hogy szemérmesebb legyen, az ágyon
    mezítlen karját nyomta a szemére.

    Forrás: Géraldy Te meg én – Kosztolányi Dezső fordítása

  • Christina Rossetti – Emlékezz

    (Tóth Árpád fordítása)

    Emlékezz rám, ha majd elmegyek
    messzi útra, ahonnan nem jön senki.
    Ha itt leszel, hol én már nem leszek,
    emlékezz rám. De engedd megtenni,
    ha már akarni fogom, hogy feledd,
    midőn borúlmányságba hull örömem.
    Jobb, ha mosolyogsz, s enyhül a szíved,
    mintsem hogy bús légy értem szüntelen.

    Emlékezz rám, de többé semmiért
    ne tarts fogva. Ha néha elborít
    a régi árny, hadd múljék, mint a szél.
    Nem várhatom, hogy benned örökig
    tükrözze magát mindaz, ami volt.
    Szeretném, hogy békén engedj tovább.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Christina Georgina Rossetti – Emlékezz

    Emlékezz rám, ha már messze vagyok,
    a távol országban, mely hangtalan,
    ahol kezem megfognod tiltva van,
    s a visszaút is, bár megfordulok.
    Emlékezz rám, már nincsenek napok
    közös jövőnk tervezni céltalan,
    csak emlékezz rám. Kilátástalan
    az ima, nincs tervezgetésre ok.
    Ám, hogyha elfelejtsz egy ideig
    és eszedbe csak későbben jutok,
    sohse búsulj. Abból mi most vagyok
    egy csipetnyi tán holtan is marad,
    ha felejtsz s mosolyogsz, jobban esik,
    mint emlékezve pusztítod magad.

    Károlyi Ami fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig