Ma reggel korán ébredtem fel
s kikergettem az arcodat szememből.
Aztán az utcán végigvándoroltam
s szemem újra kívánta arcodat.
A sétapálcám ezüstgombja fénylett:
megláttam benne, milyen rút vagyok.
Szomorú volt gondolnom szép szemedre,
amelyben mindég megszépültem én.
Két szem nevelt. Két szemre voltam bízva.
S egy nap nem néztél rám, Anizia!
Mért nem vertél meg inkább két szemeddel!
Most sétapálcám nem verné szívem…
Forrás: magyar-versek.hu
Hajamba térdel az alkony,
ez a szerelmes pogány szatír.
A derekán sokhangú csengő
a dús hajnalokba visszasír.
Ott állunk az utcai színben,
a zokogó szatír, meg én:
egy talpig megvénhedett ifjú
s egy gyászosan fiatal vén.
S te, harmadik társunk a búban,
te szomorúfejű, te szép,
megrettensz a szatírnak láttán,
ahogy fáradtan a hajamba lép.
Sziromkönnyű újjaid mézét
a szemembe plántálod át;
rámcsókolod nimfaszerelmed
és szomorú nászéjszakád.
Forrás: magyar-versek.hu
Óh, Tihannak rijjadó leánya!
Szállj ki szent hegyed közűl.
Ím, kit a sors eddig annyit hánya,
Partod ellenébe űl.
Itt a halvány holdnak fényén
Jajgat és sír elpusztúlt reményén
Egy magános árva szív.
Egy magános árva szív.
Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek
A boldogság karjain,
Vígadoznak a kies Fürednek
Kútfején és partjain;
Addig én itt sírva sírok.
És te, Nimfa! amit én nem bírok,
Verd ki zengő bérceden.
Verd ki zengő bérceden.
Zordon erők, durva bércek, szírtok!
Harsogjátok jajjaim!
Tik talám több érezéssel bírtok,
Mintsem embertársaim,
Kik keblekből számkivetnek
És magok közt csúfra emlegetnek
Egy szegény boldogtalant.
Egy szegény boldogtalant.
Akik hajdan jó barátim voltak
Még felkőltek ellenem,
Űldözőim pártjához hajoltak:
Óh! miket kell érzenem,
Amidőn már ők is végre
Úgy rohannak rám, mint ellenségre,
Bár hozzájok hív valék.
Bár hozzájok hív valék.
Nincsen, aki lelkem vígasztalja,
Oly barátim nincsenek;
Vállat rándít, aki sorsom hallja;
Már elhagytak mindenek.
Nincsen szív az emberekbe:
Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe
Szívem bús panasszait.
Szívem bús panasszait.
Lilla is, ki bennem a reménynek
Még egy élesztője volt,
Jaj, Lillám is a tiran törvénynek
S a szokásnak meghódolt.
Hogy vagy most te, áldott lélek?
Én ugyan már elhagyatva élek
A tenger kínok között.
A tenger kínok között.
Óh, van-é még egy erémi szállás,
Régi barlang, szent fedél,
Melyben egy bölcs csendes nyugtot, hálást
E setét hegyekben lél?
Hol csak egy kő lenne párna,
Hol sem ember, sem madár nem járna,
Mely megháborítana.
Mely megháborítana.
Abban, gondolom, hogy semmi jussal
Ellenkezni nem fogok,
Hogyha én egy megvetett virtussal
Itt egy kőben helyt fogok,
S e szigetnek egy szögében,
Mint egy Russzó Ermenonvillében,
Ember és polgár leszek.
Ember és polgár leszek.
Itt tanúlom rejtek érdememmel
Ébresztgetni lelkemet.
A természet majd az értelemmel
Bölcsebbé tesz engemet.
Távol itt, egy más világban,
Egy nem esmért szent magánosságban
Könnyezem le napjaim.
Könnyezem le napjaim.
Itt halok meg. E setét erdőben
A szomszéd pór eltemet.
Majd talám a boldogabb időben
Fellelik sírhelyemet:
S amely fának sátorában
Áll egyűgyű sírhalmom magában,
Szent lesz tisztelt hamvamért.
Szent lesz tisztelt hamvamért.
Forrás: magyar-versek.hu
Szebb virágit átaladta
Az utósó éjszakán
Nyár az ősznek, ősz a télnek,
És ezen rideg kevélynek
Megfagyának ablakán.
Kün fehér az útca tére,
Ben kemence ünnepel:
Kün diderg az ifjú vére,
Ben a szánazók neszére
Fel-fel ébred e kebel:
Mert amott az én királyném,
Messze leng az új fagyon; —
Óh leány, kit úgy imádtam,
Nyár volt egykor én irántam,
S most szivedben tél vagyon!
Forrás: magyar-versek.hu
Biztosan jár az imbolygó hajóban
gyertyák hulló gyöngyei közt, a külső
sötét mérhetetlen árnyai mélyén,
lángok zizegő zajában, időtlen
idejében a fénylő pillanatnak,
amikor – gyermek maga is – a gyermek
sorsát viszi két törékeny kezében.
Gyertyák hulló könnyei közt a gyermek
biztosan jár az imbolygó hajóban.
Karjaiban a cseppnyi test a lángok
éveiben, a földalatti árnyak
rácsai között érik a halálra.
Végtelen tengerén a fájdalomnak
lobog, árva gyertyaszál, és a fényben,
gyermek-szívében eszméli a titkot,
amit nem értett az angyal szavában:
hogy „áldott vagy az asszonyok között”.
Forrás: Magyar Kurír
Itt van az alkony, jó takaró,
a hegyek ormán lilul a hó,
itt van az alkony, csittul a zaj:
elhallgat a fény és fölvillan a dal.
Villanj csodavillany, villanj csodanóta,
ki fájsz a szívemben ki tudja mióta?
Mióta daloltam, amióta lettem:
mert fájni születtem, ki dalra születtem,
s még messzire zenghetsz majd mostoha dal,
megéri, megéri, aki fiatal.
A nappal, a lárma űzött a magányba,
hol senkise hallott, a puszta homályba:
most itt van az alkony, most jer elő,
mint éji merénylő, titkos szerető:
mert kedves az alkony annak, aki lázad,
és kedves az alkony annak, ki szeret:
elhagyni ilyenkor, kicsábul, a házat
s nem tűrni az égnél lentebb födelet.
Az ég is ilyenkor kitakarózik
és emberi szemnek kirakja a kincsét;
a lélek az égbe fölakarózik,
mozgatja a szárnyát és rázza bilincsét:
Dal, éji merénylő, titkos szerető,
dal, mostoha lélek, most jer elő:
másnak csupa fátyol, neked csupa látás,
itt van az alkonyat, itt van az áldás.
Forrás: Magyar Kurír
Mert elhagyatnak akkor mindenek.
Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.
De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:
Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?
Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.
Így indulok Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.
Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserű léptekért.
S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat,
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!
Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra –
Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.
Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nincs is szavam.
Iszonyú terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.
Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.
Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és kerítésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.
Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.
És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.
Forrás: Magyar Kurír
E szerelemhez nincs közöd!
Magam akartam magamnak.
Bár irántad fogantatott,
nincs rajta hatalmad.
E szerelemhez nincs közöd,
nem volt és nem is lesz soha.
Fénylik az idők fölött,
bár gyötrő és ostoba.
E szerelemhez nincs közöd,
magamnak teremtettem.
Te jársz-kelsz élőn is halott,
holtan is temetetlen.
E szerelemhez nincs közöd –
bár érted sarjadott –
csak mint az árulónak
ahhoz, kit föladott!
Forrás: Szívzuhogás
Lenne hozzá szíved, hogy csakugyan elmenj tőlem
s lenne hozzá szád, hogy kimondd az utolsó szót?
Házatok felé fordultan állok a hídon
szomorú az arcom és a szívem még szomorúbb.
Ó, hát feledhető mindaz, ami volt és a fény
mi szép fejed körül sugárzott, elfakulhat
valaha is? Lábaim gyökeret vertek itt
s a vad őszi szél hiába tépi meg fürtjeim.
Hívó kiáltásodra várok az éjszakában
nem hervadhat el így a kert, amit gondoztam
s az út, amin jönni szoktál, nem kerülhet el
annyira, hogy ne láthassalak többé már soha.
Miért haragszol, vagy miért untad el szerelmünk?
Ablakod sötét függönye mögött hallgasd csak
mosolyodtól részegen énekelek most is
s a te szemeiddel néznek le rám a csillagok.
Forrás: Szívzuhogás
Hervadsz, hervadsz
Szerelem rózsája,
Isten hozzád
Keblem hű lyánykája!
Omlik a hab,
Omlik könyhullásom;
Kél a szellő,
S költi sohajtásom.
Partot a hab,
Bút mos könyhullásod;
Enyh a szellő,
S enyhűl sohajtásod;
Hagyd hervadjon
Szerelem rózsája,
Nyíl hajnalkor
Remény violája.
Hervadsz, hervadsz.
Szerelem rózsája!
Nem kell nékem
Remény violája;
Újjaim csak
Nefelejcset szednek
Bús estvéjén
Bús emlékezetnek.
1825
Forrás: Szívzuhogás
🌸
