Az Ér nagy, álmos, furcsa árok,
Pocsolyás víz, sás, káka lakják.
De Kraszna, Szamos, Tisza, Duna
Oceánig hordják a habját.
S ha rám dől a szittya magasság,
Ha száz átok fogja a vérem,
Ha gátat túr föl ezer vakond,
Az Oceánt mégis elérem.
Akarom, mert ez bús merészség,
Akarom, mert világ csodája:
Valaki az Értől indul el
S befut a szent, nagy Oceánba.
Forrás: MEK
Vallott nekem a Nyulak-szigete
Regék halk éjén. Íme, a titok:
Királyi atyja klastromba veté
Legendák szűzét, fehér Margitot.
Álom-leány volt: egy fojtott sikoly.
Ájulva hullt egy durva szó miatt.
S robogtak a királyi udvaron
Hajrázó, vad, bozontos férfiak.
Nyugatról várt sokáig valakit.
Nem vadbajszú, lármás, mokány nagyúr,
Dalos, törékeny, halk fiú legyen,
Asszonyos, kósza, könnyes trubadúr.
Már régen várt s megbénult szíve.
Zúgott a vár, prüszkölő kún lovak
Hátán érkeztek hetyke magyarok.
Ő nem jött: egy csöndes álom-lovag.
Ő nem járt a Duna táján soha,
Egy halk dalú és halk csóku legény.
És Jézusnak áldozák Margitot,
Ki ott halt meg a Nyulak-szigetén.
Forrás: MEK
Sósabbak itt a könnyek
S a fájdalmak is mások.
Ezerszer Messiások,
A magyar Messiások.
Ezerszer is meghalnak
S üdve nincs a keresztnek,
Mert semmit se tehettek,
Óh, semmit se tehettek.
Forrás: MEK
»Fölszállott a páva a vármegye-házra,
Sok szegény legénynek szabadulására.«
Kényes, büszke pávák, Nap-szédítő tollak,
Hírrel hirdessétek: másképpen lesz holnap.
Másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre,
Új arcok, új szemek kacagnak az égre.
Új szelek nyögetik az ős, magyar fákat,
Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat.
Vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy szálig,
Vagy ez a mi hitünk valóságra válik.
Új lángok, új hitek, új kohók, új szentek,
Vagy vagytok, vagy ismét semmi ködbe mentek.
Vagy láng csap az ódon, vad vármegye-házra,
Vagy itt ül a lelkünk tovább leigázva.
Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek,
Vagy marad régiben a bús, magyar élet.
»Fölszállott a páva a vármegye-házra,
Sok szegény legénynek szabadulására.«
Forrás: MEK
Vad, nagyszerű rajongást oltott
Az Érnek partja énbelém,
Csupa pogányság volt a lelkem,
Gondtalan vágy és vak remény.
Forgott körültem zagyva módon
Lármával, vadul a világ
És én kerestem egyre-egyre
Valami nagy Harmóniát.
Paraszt Apollónak termettem,
Ki dalos, erős és pogány,
Ki szeretkezve és dalolva
Dől el az élet alkonyán.
Pogány erőtől, daltól, vágytól
A lelkem immár nem buzog,
Megöltek az evangélisták,
Az életbölcsek, krisztusok.
Forrás: MEK
Kik által teremtem magam?
Felejtem is, mint annyian.
Egymás tőjébe rakott szavak –
sorsom gúlája ez marad.
Barátom nincs, apám sem ismer.
Arc nélkül élek, mint az Isten.
Mi nem megyünk már sehova,
élünk mégis hozamra várva.
Betör az arcok mosolya,
a térti arcok ragyogása.
Mi csak naphosszat táradunk,
alábuknánk az éjszakába.
Fényesség, egy földrésznyi múlt,
fekszik törzsünk mellé az ágyba.
Mi kertet műveltünk, s a lét
megállt itt néhány pillanatra,
míg őriztük a szenvedélyt,
nem tárolván tőkét kamatra.
Mi orra estünk, majd fölállva
szétnéztünk, merre lenne út;
és itt maradtunk, mint az árva,
ki nem hagyhat házat, falut.
1969
Szavaid, keskeny folyama!
Rajt föl és alá csónakázom.
Nem gondolok teád soha:
te lettél a foglalkozásom.
Ha Istent mondtam: nem az égen túlit,
csak próbáltam, aminél nincs nagyobb;
halántékához támasztható létrát,
nézhetőből a képzet-bizonyost.
Kapaszkodni, lenn úszni, leszakadni,
s maradni épnek – mitől is lehet,
ha járhatatlan, elkeringélt sorsot
védetthez a védtelen szegezett?
Még tartósított halmazállapotban
hűtött harag is megavasodik:
négy hallgatás közt mennykő hogyha csattan,
meg-megreped: visszhangoz valakit.
Utcádat köveztem követlek,
vágyódásommal megkövezlek,
vágyódásomért megkövetlek.
Szemem kinyílt: csudavirág,
csudavilágú kertre lát.
Kezed vén kőfaragók álma,
vállad a hármas oltár szárnya,
én, kőfaragó unakája.
Alagútjaimban követlek,
sok pillanatra eltemetlek.
Teleülsz, mint koldus a lépcsőt,
s hozod a megváltást, a végsőt.
Pásztorolsz, mint barmát a pásztor,
nem ismételhetlek, csak százszor.
Vigyázol, mint vermét a gazda,
gabonáját, melybe takarta.
Egyenesen fekszel az ágyon:
halálom és föltámadásom.
Te nem tudod, ki voltam azelőtt,
s nem tudhatod, milyen.
Én is csak sejtem. Nagyra nőtt
bennem a türelem,
megtudni, dolgom hol lehet,
s hívnak-e bárhova,
ahol a falak melegek,
s az ember nem okvetlen ostoba.
Ki most előtted áll,
csontjáig lecsupaszított.
Szemében szálka – nem is egy –
tart egész gerendázatot!
Tudnivaló: gyakran felejt
valami fontosat.
Véd egy maroknyi végtelent,
s álmában önnön lelke lesz
a legokosabb.
Ne várjak semmire, csak éljek,
ahogy a bogár is él,
míg kioltják a nagy törvények:
egy Talp vagy egy Tenyér?
A szív hulláma meg-megéled,
mondatokat cserél,
elkap még hangokat, zenéket:
ne hordja szét a szél –
Ige akartam lenni valaha.
Mikor leszek kenyér?
