Ma megint elindulok.
Nem tudom, hová,
de a lépés már bennem van.
A tegnap nehéz volt,
a ma sem ígér könnyűt,
de mégis:
a reggel megérkezett,
és ez valahogy elég ok arra,
hogy ne maradjak fekve.
A járda hideg,
de a napfény meleg.
És valahol a kettő között
ott van az élet,
amit nem szabad feladni.
Felhők vonulnak,
de mögöttük ott a nap.
Csak el kell hinni,
hogy nem tűnt el.
A föld mélyén rügyet álmodik a fa,
a hó alatt már mozdul a zöld.
Az élet sosem felejt el visszatérni,
csak néha elbújik,
amíg mi siratjuk.
Tavasz lesz újra.
Nem ugyanaz, mint tavaly,
de tavasz –
mert valakinek hinni kell benne.
És ha nem maradt más,
legyen az az ember én.
Gömbölyű szivárvány
egykoron valék –
Isten szalmaszálán
rezgő buborék.
Majd a földre hulltam
fénylő mag gyanánt,
látni úgy tanultam
tőled, földanyánk.
Mégis: egyre marnak
ordas kételyek:
ápol s eltakar? vagy
élve eltemet?
Tán ha egyszer –
nemsokára? –
én következem,
elmúlásom ára majd a
folytatás leszen.
Gömbre írt szivárvány –
egykor az valék:
Isten szalmaszálán
szappanbuborék.
Ez a túlerő deres brigádja,
ez gyűri le a nép iramát.
Két pokolország császárja-cárja
ontja világra Szibériát.
Majd elfakul a vérpanoráma,
felejt a férfi, elhagy a nő,
vetkezi lelkét a hollók havára,
vesztegeti a szörnyű idő.
Közel az alku dög-parolája,
rothad a vér, elhull a virág,
lesztek a lélek Szibériája,
s lelkem perzseli Szibériát.
Lovam eladtam – nincsen adósság,
arkangyal-szárnyam suhogva nő,
kifizettem az utolsó rózsát,
nincs veled alku, szörnyű idő.
Hóban a költő vértanú-lángja,
de új tilosba gyújtja magát –
ember az ember Szibériája,
s lelkünk perzseli Szibériát.
Ne higgy, derék, a törpének,
ne higgy, szívem, a szürkének!
Vesd meg, aki sorsodba áll –
a szürkével szóba ne állj!
Mind a paplan alá való,
mennyi szőre, mind eladó,
akár kese, akár fakó –
színeidben mindenható.
Szivárványos az ég alja,
nem jól van a fejed alja.
Be szent csőszöd, minden facér,
ki magában krajcárt se ér!
Ne higgy, derék, a törpének,
ne higgy, szívem, a szürkének!
Vesd meg, aki sorsodba áll –
a szürkével szóba ne állj!
Hogy forog a szent spirálban:
a tömegsír himporában!
Hogy kifoszt a fene nászért,
megnyer hatért, árul százér.
Mesebeli Ától-Bától –
üsd el arany almafádtól!
S rádvicsorít, mint a halál –
veszett gyöngysor manipulál!
Ne higgy, derék, a törpének,
ne higgy, szívem, a szürkének!
Vesd meg, aki sorsodba áll –
a szürkével szóba ne állj!
Egy korona, két korona,
belőled él minden rima,
rongyapostol, Richárd király –
korbácsot rá! ez a szabály!
Oszd ki neki a szent hegyen!
Ha kurva köll: sarki legyen!
Paradicsommadár-tarka –
szikrázzon a romlás rajta!
Írd az égi nagy freskóra,
ki rányergel koporsódra!
Nem jól van a fejed alja –
szivárványos az ég alja!
Porból porba míg sorolnak:
hátadon csak szárnyad hordjad!
Csürhével is úgy hajts haza,
mint a Semmi napszámosa!
Ne higgy, derék, a törpének,
ne higgy, szívem, a szürkének!
Vesd meg, aki sorsodba áll –
a szürkével szóba ne állj!
Élni az áldott életet,
a napfényt, a félelmeket,
a szaporodást, születést –
élni az embernek kevés:
meg kell rágni a létezést!
Mivel az ember telhetetlen,
gyógyszere: bánat, bánat ellen,
s az ember elgondol sokat,
e kíntól úgyis megdagadt
világba még világokat,
egy kis csíkot túl a végtelenen,
s elgondolja önmagáról, hogy: van,
s elgondolja, hogy ne legyen.
Ó, ripacsos gyémánt-szobor!
Átlátszó-tiszta életed,
hibáid is tündöklenek.
Vigyázzon ránk kettős erőd:
az igazság, s a képzelet.
Bontsd ki fekete szárnyadat,
rajzold föl látomásodat,
e fuldokló élet s halál
egyivású jelenéseit,
hogy az igazak lássanak.
Legyen végre becsülete
a tudásnak, a játéknak,
s a szigorral gyönyörűen
megvalósított szándéknak.
Hogy képeidről tanuljuk
minden dolgoknak új nevét,
s akarjuk is kimondani,
akarjuk, s legyen is miért.
Mért játszott a szíved, te szerencsétlen,
rombolva magad szüntelen télben,
építve dalra dalt,
s kifúlva,
kigyúlva,
ésszel mérhető pontokon is túlra
tudatod mért nyilalt?
Hiszen te tudtad:
dögbugyor a vége e pokoli útnak,
ott a hit is kihalt,
hiszen te tudtad:
álmaid orra buktak,
magad örökre kicsuktad,
járhatod a téboly havát,
s árván, idétlen,
emberségre, hű szerelemre étlen
villámló tálból eszed a halált.
Tudtad, tudom én is:
a nagy: te vagy,
s te, a Mindenség summáslegénye,
részt se kaptál, pedig az egészre
futotta érdemed.
Érdemes volt-e ázni, fázni,
csak a jövő kövén csírázni,
vérszagú szörnyekkel vitázni,
ha ráment életed!
Csak szólhatnál, hogy érdemes!
Mert csontom, vérem belerémül,
végzetedhez ha én állítok végül
józan zárómérleget.
Törd fel a törvényt, ne latold!
A porból vedd fel kajla kalapod,
vértanú vállad,
s a kifordult nyakcsigolyákat
rendbe szedve,
két kisírt szemmel, tüzes ikerkörrel
nézz a szemembe,
hogy rendülne bele
a mohó, emléknélküli tenyészet,
az egek mirigyrendszere
s e megváltatlan földi lét.
József Attila!
Te add nekem a reményt,
mert nélküle
romlott a napvilág,
a vér eves,
bár a fogad vicsorog,
bár a nyakad csikorog,
bólints, hogy érdemes,
cáfold meg halálos logikád,
te glóriás,
te kíntól bélyeges!
Képzeletemre bízzál édes munkát,
mert immár úgy szorgoskodik,
hogy a sarkamtól torkomig
forraszt rám forró hamubundát,
rádióaktív iszonyt –
félek, hogy minden rejtelmet kibont,
s végül már semmi se fáj.
Hogy el ne jussak soha ama síkra:
elém te állj.
Segíts, hogy az emberárulók szutykát
erővel győzze a szív,
szép szóval a száj!
,
Ne hagyj a csontokon állnom,
te ragadj vállon,
vonszolj szobádba,
engem keresztfát
fektess az ágyra,
el innen, el
fénybe,
mesébe,
forralt borhoz,
térdemről csupa dér
csokrokat oldozz,
nyakamról koszorút,
gyászszalagos hámot,
roskaszd le rólam
fekete zászlóruhámat,
húzz-vonj szobádba
holtak madarától,
ezüstbetű-hemzsegésből,
jég-gyöngy-szaharából,
átváltoztass,
életre mozgass,
idomíts a létezéshez,
törhetetlen értelméhez,
szádban a mézhez,
piros almádhoz,
küszöbödön rikogatva
romboltatást, romlást
kiátkozz,
láng, te szerelmes,
fűtsd át a lelkem,
tündér,
tündér,
segíts kitelelnem!
Égi fénynek örökös lakója,
arcod pozsgás nagy pünkösdirózsa.
Irgalomért hozzád menekedve,
rád csapódok én, fekete lepke.
Mindentudó, tudod, mi a vétek:
csíráztatta a te teremtésed.
Tündökletes vagy a Szentírásban,
tündökletes vagyok borivásban.
Kell a tűz, hogy fagyod lebirkózzam,
céltalanul sose dáridóztam.
Drága szíved nincs megbabonázva,
az én szívem kiugrik a lányra.
Bordó bőr-öv csípejéhez csattol,
dicsőséged erősödik attól.
Te a csillagvilágot átléped,
én magamtól s jövendőmtől félek.
Család s világ engem kitagadnak,
légy irgalmas, fogadj el fiadnak!
,
