Címke: hit

  • Váci Mihály: Ave Mária

    Csak gondolok Reád: – agyam fagyos tekervényei
    mit neoncsövek, felderengenek
    reszketeg piros fényével szelíden izzó
    betlehemi nevednek.

    Csak álmodom Rólad, ahogy a befagyott tavak
    álmodhatnak az égről,
    s derengsz Te bennem, mint az égmerengés
    a jégalatti mélyből.

    Csak álmodom Rólad – ahogy a sápadt hómezők alatt
    a behegedt barázdák,
    susogsz bennem örökkön, ahogy a fagyos rögökben
    a hízelgő rozstáblák;

    ahogy a leásott oszlopokban zokognak
    a legallyazott lombok;
    – zúzott rönk, tört hasáb vagyok: – erdőid bennem
    suhogva kibontod!

    Neved forró áhítata lehervadna itt e lucskos
    hideg közönyben,
    mint halk imák a sárba csuklanak
    a tipró körmenetben.

    Ki érezné meg itt
    azt a bölcső-meleg mennyet,
    amelynek enyhe üde neved imádkozva
    engemet elmelenget.

    Ki értené meg itt e hótól fuldokló,
    elkékült arcú télben
    neved tavaszi szeleit, melyek májust
    tartanak bennem ébren.

    Hogyan is hangzana e fagyvijjogásban
    ez a pacsirta-sírás?
    Recsegő jégmezők fölött hogy suhoghatna
    neved – e virágnyílás?

    Ki értené nevednek dallamát,
    s dallamtalan zenéjét,
    örök-zsongását, kagyló-búgását,
    harangkehely-remegését,
    gordonka hízelgését, s hegedű-ujjongását
    ezüst-röptű nevednek,
    orgona-futamait, amellyel – nagy dallam! –
    Szerelem, kereslek!

    Mária! – jászlak meleg aljára vetett
    kisded-kori ágyak!
    Jézusi gyermekkor, mikor még hittem, hogy reám,
    mint messiásra – várnak.

    Mária! – esték gyapjas nyája tolong
    a térdeimnél;
    aranyat, tömjént kínál az éj, s bánata
    arcomon könnyű tömjén.

    Mária! – ez a szó felkelti bennem a sírást:
    – nem e tájon születtem!
    Ó, üljél szelíd öszvér hátára, – menekülj,
    ó, vigyél innen engem!

    Mária! – valami betlehemi szelídségű emlék
    az én örök sírásom!
    Egy csillag sajog bennem pirosan, s suhog
    fényszárnyú örök karácsony!

    Mária! – énbennem keserű pásztorok indulnak
    e szóra s otthagyják a nyájat,
    torkomon örökös a meghatódottság, mellyel
    kalaplevéve csodát várnak.

    Mária! – zokogó ária, templomi dallam,
    Ave Mária, zsoltár,
    Énekek Éneke! – halk kórus, botló gyermekkoromban
    már bennem dudoltál!

    Mária! – dallam, ki tudja, honnan száll
    s honnan kél, milyen húrról!
    Csak én tudom, hogy miről énekel, milyen
    szemet homályosító búról.

    Mária! – verdesnek arcom körül
    e hangok, mint a lepkék,
    s hallgatok, akkor is szárnyuk
    hímpora lep még.

    Ha hallgatok is, – én örökké neved
    susogó rozstáblájában alszom,
    ha alszom is – neved búzavirágzása
    szenteli arannyal arcom.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Áldott vagy Te

    Áldott vagy Te az asszonyok között,
    kinek szívét szaggatva járja át
    a fájdalom, hogy elveszik, akit
    imádsz, a férfit, az ácsnak fiát,
    a teremtőt, a csodákat tevőt,
    halászok és pásztorok mesterét,
    ki a pusztába ment, árva tanyák
    népe közé, nyírségi sivatag
    kísértőivel szembeszállani,
    kenyérré változtatni a sziket,
    ki felkereste a szántó-vetőt,
    szelíd barmai közt jászolra ült,
    bölcsek és öregek jöttek köré,
    hallgatták mezítlábas kisdedek,
    s visszaadta a vakoknak a fényt,
    süketeket tanított hallani,
    szavára a bénák fagyott keze
    felemelkedett s ökölbe szorult,
    akit a nép várt és akitől új
    országot vártak, új törvényeket,
    csodákat, nagy-nagy megvendégelést.

    Áldott vagy Te az asszonyok között.
    Kezed virágát tördeli a kín,
    könnyeid súlyos kalásza pereg,
    mert levették azt, akit te szeretsz,
    a fiadat, szerelmed, férjedet,
    – csúfolják Pilátus-ítéletek:
    kétségek, vádak, bogozott gyanúk
    töviseiből fonnak koronát
    feje köré, simító tenyerét
    átüti a robotok vasszege,
    keresztre vonják csürhe bajai,
    kezét, lábát, recsegő tagjait
    töri a törtetés, tülekedés,
    s végül kegyetlen átdöfik szívét
    a csalódások dárdahegyei,
    s ajkaihoz keserű ecetet
    nyújtanak fel csúfoló vigaszul.

    Áldott vagy Te az asszonyok között,
    ki megváltást szültél és új hitet,
    ki erőt adtál nékem – szólani,
    csodatevő erőt adtál nekem,
    s nagy térítő, hegymozdító hitet.
    Áldott vagy Te az asszonyok között,
    ki most is itt sírsz kínjaim előtt,
    míg sírok nyílnak, úgy remeg a föld,
    mindenki elhagy, elfut, csak Te nem!
    Bizony, íme a test megtöretett,
    meghurcoltatott, megaláztatott,
    a szellem, a megváltó akarat
    de keservesen elítéltetett!
    S megvert vagy Te az asszonyok között,
    mert anyaságod gyümölcse elhullt!

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: És mi élünk!

    Élni, élni, élni, élni… – élni kell!
    Félni, sírni, könyörögni, menekülni nem lehet!
    Élni bátran, szembenézve, csak azért is, dacosan vagy összetörve!
    Betegen és elhagyottan, városokban, börtönben vagy föld alatt,
    szerelmessel együtt sírva, gyermekekbe kapaszkodva – élni kell!

    Élni kell, mikor kimondják: – „Rák!” – „Gümőkór!”
    Élni kell és állni kell és nem lehet ott összerogni, felzokogni!
    Élni kell, ha tudatják: – „Létszámfeletti!”
    Élni kell, ha sziszegik: „Már nem szeretlek!”
    Élni kell, ha zokogják anyánk ágyánál: – „Későn jöttél!”
    Élni kell, ha hirdetik: – „Életfogytiglan!”
    Élni kell, ha dob pergeti: – „Golyó által!”
    Élni kell még, élni kell még pár óráig!

    Élni kell, bár tudjuk jól, hogy a világon mindenütt halálunk készül.
    Élni kell, bár tudjuk azt, hogy most is, most is többen halnak
    hasztalan és értelmetlen, mint ahány rózsa lehervad!
    Élni kell, mikor tudjuk, hogy embereket most is ölnek!
    Élni kell, mikor már sokszor érezzük: – nem lehet élni!

    S élni kell, ha kuporgatva napot napra;
    élni kell, ha könyörögve, reménykedve: – egy tavaszt még!
    Élni kell, ha tudjuk azt: alázat, szégyen,
    félelmünk és rettegésünk még egy évért, még egy évért!
    Élni kell, így, alkudozva, megalkudva, mindenáron!

    És mi élünk! Jaj, mi élünk! Így is, bárhogy, élünk, élünk!
    Szembenézve, dacosan és összetörve, reménykedve,
    betegen is, elhagyottan, városokban, börtönökben vagy föld alatt,
    szerelmessel együtt sírva, gyermekekbe kapaszkodva – élünk, élünk!

    Élünk, bár tudjuk, hogy most is többen halnak
    hasztalan és értelmetlen, mint ahány rózsa lehervad.
    Élünk, élünk, bár sokszor már érezzük – nem lehet élni!
    Mégis élünk, semmi másért, csak mert úgy szeretünk élni!
    Élünk, jaj, mert úgy szeretjük, szeretjük az életet!
    Mert annyira élők vagyunk, és annyira emberek!

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Wass Albert: Én és az Isten

    Nagy-nagy rémek űztek,
    már mindent bejártam:
    végső menedéknek
    Istennél megálltam.

    S lám az Isten nékem
    sziklaszilárd vért lett,
    gond meg nem találhat,
    baj hozzám nem érhet,

    mert az Isten nékem,
    míg másnak csak támasz,
    nekem menedékem,
    végső menedékem!

    Míg örömben jártam,
    nem leltem meg Istent.
    Rá csak most találtam,
    hogy elveszték mindent.

    Ilyenek vagyunk mi,
    gyarló földi férgek,
    úgy térünk csak Hozzád,
    bánatok ha érnek,
    szertekuszált álmok,
    széttépett remények.

  • Ady Endre: Tatjána írt…

    Tünedező alkonyvilágnál
    Olvasgatom a levelet…
    Tatjána sír, sirat egy titkot,
    Egy vágyat, amely elveszett.

    Úgy fáj nekem az, amit ő ír,
    Könnye az én szivemre hull…
    …És mégis, mégis levelének
    Ujjongok mondhatatlanul…

    Kis levelét kibontom százszor…
    Tatjána sír, gúnytól remeg…
    Óh, kinyílott szűz leányálom,
    Mennyivel tartozom neked!…

    Tatjána sír… Van még Tatjána,
    Rajongó lelkű, hófehér,
    Aki szeret félőn, titokban,
    Ki szeret – a szerelemért…

    Tatjána sír. Siratja titkát,
    Egy álmot, amely elveszett,
    Egy titkot, melyet most vallott be
    S melyet már régen érezek!…

    Közel voltam a kárhozathoz,
    Mely felé asszonykéz dobott –
    Az ő aggódó lelke volt tán,
    Amely a szirten átfogott…

    Én nem tudom, rózsás az arca,
    Vagy halvány, sápadt, vértelen,
    Csak azt tudom, hogy lelke tiszta,
    Szivében dal van s szerelem…

    Én Tatjánám, ne félj a gúnytól,
    Ne sirasd azt a levelet:
    Megmentetted az én hitetlen,
    Veszendő, bűnös lelkemet!…

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Karácsony

    (Kötetbe nem sorolt versek)

    I.
    Harang csendül,
    Ének zendül,
    Messze zsong a hálaének,
    Az én kedves kis falumban
    Karácsonykor
    Magába száll minden lélek.

    Minden ember
    Szeretettel
    Borul földre imádkozni,
    Az én kedves kis falumba
    A Messiás
    Boldogságot szokott hozni.

    A templomba
    Hosszu sorba
    Indulnak el ifjak, vének,
    Az én kedves kis falumban
    Hálát adnak
    A magasság Istenének.

    Mintha itt lenn
    A nagy Isten
    Szent kegyelme súgna, szállna,
    Az én kedves, kis falumban
    Minden szívben
    Csak szeretet lakik máma.

    II.
    Bántja lelkem a nagy város
    Durva zaja,
    De jó volna ünnepelni
    Odahaza.

    De jó volna tiszta szívből
    – Úgy mint régen –
    Fohászkodni,
    De jó volna megnyugodni.

    De jó volna mindent, mindent
    Elfeledni,
    De jó volna játszadozó
    Gyermek lenni.

    Igaz hittel, gyermek szívvel
    A világgal
    Kibékülni,
    Szeretetben üdvözülni.

    III.
    Ha ez a szép rege
    Igaz hitté válna,
    Óh, de nagy boldogság
    Szállna a világra.

    És a gyarló ember
    Ember lenne újra,
    Talizmánja lenne
    A szomorú útra.

    Golgota nem volna
    Ez a földi élet,
    Egy erő hatná át
    A nagy mindenséget.

    Nem volna más vallás,
    Nem volna csak ennyi:
    Imádni az Istent
    És egymást szeretni…

    Karácsonyi rege
    Ha valóra válna,
    Igazi boldogság
    Szállna a világra…

    Forrás: MEK

  • Ady Endre – Adja az Isten

    Adja meg az Isten,
    Mit adni nem szokott,
    Száz bús vasárnap helyett
    Sok, víg hétköznapot,
    Adja meg az Isten.

    Adja meg az Isten
    Sírásaink végét,
    Lelkünknek teljességes
    S vágyott békességét,
    Adja meg az Isten.

    Adja meg az Isten,
    Bár furcsa a világ,
    Ne játsszak ölő, gyilkos,
    Cudar komédiát,
    Adja meg az Isten.

    Adja meg az Isten,
    Mit adni nem szokott,
    Száz bús vasárnap helyett
    Sok, víg hétköznapot,
    Adja meg az Isten.



    Forrás: MEK

  • Ady Endre: IFJÚ SZÍVEKBEN ÉLEK

    Ifjú szivekben élek s mindig tovább,
    Hiába törnek életemre
    Vén huncutok és gonosz ostobák,
    Mert életem millió gyökerű.

    Szent lázadások, vágyak s ifju hitek
    Örökös urának maradni:
    Nem adatik meg ez mindenkinek,
    Csak aki véres, igaz életű.

    Igen, én élni s hóditani fogok
    Egy fájdalmas, nagy élet jussán,
    Nem ér föl már szitkozódás, piszok:
    Lyányok s ifjak szivei védenek.

    Örök virágzás sorsa már az enyém,
    Hiába törnek életemre,
    Szent, mint szent sír s mint koporsó, kemény,
    De virágzás, de Élet és örök.

  • Ady Endre: Ember az embertelenségben

    Szivemet a puskatus zúzta,
    Szememet ezer rémség nyúzta,
    Néma dzsin ült büszke torkomon
    S agyamat a Téboly ütötte.
    És most mégis, indulj föl, erőm,
    Indulj föl megintlen a Földről!
    Hajnal van-e, vagy pokol éjfél?
    Mindegy, indulj csak vakmerőn,
    Mint régen-régen cselekedted.

    Ékes magyarnak soha szebbet
    Száz menny és pokol sem adhatott:
    Ember az embertelenségben,
    Magyar az űzött magyarságban,
    Újból-élő és makacs halott.

    Borzalmak tiport országútján,
    Tetőn, ahogy mindég akartam,
    Révedtem által a szörnyüket:
    Milyen baj esett a magyarban
    S az Isten néha milyen gyenge.

    És élni kell ma oly halottnak,
    Olyan igazán szenvedőnek,
    Ki beteg szívvel tengve-lengve,
    Nagy kincseket, akiket lopnak,
    Bekvártélyoz béna szivébe
    S vél őrizni egy szebb tegnapot.

    Óh, minden gyászok, be értelek,
    Óh, minden Jövő, be féltelek,
    (Bár föltámadt holthoz nem illik)
    S hogy szánom menekülő fajtám.

    Aztán rossz szivemből szakajtván
    Eszembe jut és eszembe jut:
    Szivemet a puskatus zúzta,
    Szememet ezer rémség nyúzta,
    Néma dzsin ült büszke torkomon
    S agyamat a Téboly ütötte.
    S megint élek, kiáltok másért:
    Ember az embertelenségben.

    1916. szeptember


  • Ady Endre: A tűz csiholója

    Csak akkor születtek nagy dolgok,
    Ha bátrak voltak, akik mertek
    S ha százszor tudtak bátrak lenni,
    Százszor bátrak és viharvertek.

    Az első emberi bátorság
    Áldassék: a Tűz csiholója,
    Aki az ismeretlen lángra
    Úgy nézett, mint jogos adóra.

    Mint egy Isten, hóban vacogva
    Fogadta szent munkája bérét:
    Még ma is minden bátor ember
    Csörgedezteti az ő vérét.

    Ez a világ nem testálódott
    Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak:
    Legkülömb ember, aki bátor
    S csak egy külömb van, aki: bátrabb.

    S aki mást akar, mint mi most van,
    Kényes bőrét gyáván nem óvja:
    Mint ős-ősére ütött Isten:
    A fölséges Tűz csiholója.


    Forrás: MEK