A ház végén ülök, a padlás-grádicson
s ilyeneket hallok: na te paradicsom
most keresztbe váglak… s mégegyszer keresztbe,
így ni… most azután huppsz, be a levesbe.
A kis öreganya, ő beszél egyre itt
magamagában, azt hiszi, nem figyelik.
De ha hallgatják is, ahogy tipeg-topog,
amihez hozzányúl, azzal eltársalog.
Ne ficánkolj, te tűz, ne füstölj már, hallgass,
mit kapkodsz kezembe, mint egy mérges kakas.
Egy marék só is kell, hol vagy te sótartó?
Hozok egy kis rőzsét, az alsó udvarból.
Fölszedünk majd, krumpli, ne félj, hogy megfázol.
Gyere már ki, te ág, ebből a rakásból…
Feleselve így jő a barackfák alatt,
a csillogó gallyak
lehajolnak hozzá, suttognak kedvesen,
örömkönnyek folynak a kis leveleken.
Fönt felhők emelik, mint papok az ostyát,
az alkonyi napot s tömjénfüstben tartják.
Isten, aki mondják, fűben, vízben, fában
bújkálsz, mint a mosoly a szerelmes lányban,
ki a költőkénél jobban kinyitottad
nagyanyám két fülét ezer szózatodnak,
nekem, ki mint süket s vak tétova lábon
dülöngtem utánad e pörgő világon,
tedd meg nékem is, hogy úgy mint ő füleljek
szavadra s szavadra oly bátran feleljek.
Íme már az alkony, mint hatalmas állat
rámhajol s hűvösen végignyalja vállam.
Nézd az udvarunkból a szederfák alatt
hét tányér levesből száll fehér áldozat
feléd… Mosolyognak s rejlő szavaidnak
őrzői, ládd, meleg hittől áradoznak.
Mint rég ama zsidók végső vacsoráját,
áldd meg e megpróbált család vacsoráját.
Ki búzákba, fákba árasztottad véred,
és mondtad, egyétek,
hadd bekanalaznom e békés igéket
s mint a tizenkettők, lángjaidtól égjek.
Íme a folyókban már az éj közeleg.
Hűs sodrában meg-meglengnek a levelek.
Holnap útrakelek. Engedd, hogy mentemben,
menjek fűvel, fával, vízzel beszélgetve
s együgyű népekkel, kiknek fia vagyok.
Kiknek uruk előtt nézésük is dadog,
oly gyámoltalanok. Szavaik elbújnak.
Tanuljam el, amit mondani sem tudnak.
S mit a némán rángó vonások kérdeznek,
a nyílt kérdéseknek meg is felelhessek
és szavaim, mint nagyszülémnek szájában
hangozzanak egyre bátrabban, tisztábban,
nem törődve azzal, nevetnek-e rajtuk.
Nem szokták meg itt még a szívbéli hangot.
Tisztán, mint a kérő kisdedek szemei,
könnyeznek a néma csillagok fényei
rajtunk… A virágok helyett vigasztalni
éjszaka ők nyitnak reményt árasztani.
Mint ezer kérdező kék szem tekint felém
a harmatraj is a káposzták levelén.
Íme útra készen, ma este úgy érzem,
állok egy igéző tekintet fényében.
Mosolygó és síró pillantások alatt
biztatgatják egymást cihelődő szavak
bennem, hogy magukkal kézenfogva bátran
vigyenek e zavart, dadogó világban. –
Én, aki egy földrelapult ház végéről
állok fel, a világ forró mélységéből,
félve nézek körül, remegve szívemben
most sejteni merem, hogy kiszemeltettem.
A holdfényben kétsort hajladozó ágak
az útra fekete csokrokat dobálnak.
Elült krumpli-bokrok közt vigyázva lépek,
nehogy alvó, meleg fészkeikre lépjek.
Búcsú nélkül megyek. Ha észrevennének
ezüst csibe-hangon sírni kezdenének.
