Címke: hit

  • Nagy László, Szentpáli vers

    Ezüstpatkót lovamra
    aranyszöggel veretek,
    fejeteken átfutok
    mint a porverő szelek.

    Hajam aranysarlója
    tündököl fültövemen,
    dárdával, kötelekkel
    én az Urat leverem.

    Tusakodok Istennel
    dühösen s nem okosan,
    orcáimon tűzrózsa,
    lehervad hamarosan.

    Sugár sujt le lovamról,
    nyúzva cifra-szép ruhám,
    az Úrnak szánt kötelek
    csavarodnak énreám.

    Az égszínű bőrnyereg
    tűzön feketedve ráng,
    sustorogva penderül,
    mint lángban a mákvirág.

    Uramisten, mi lesz itt!
    Kapok ballagó sarút,
    holló-lovam rámszagol,
    rámröhög egy iszonyút.


    ,

  • Nagy László, Húsz évet betöltve

    Országút porával
    érkeztem a házhoz,
    ordasan leültem
    anyám asztalához.

    Fehér országúton
    csak a szedret ettem,
    magas déli fényben
    attól émelyegtem.

    Most fekszem a fűben,
    diákságnak vége,
    ettem, ittam, élek,
    nem tudom mivégre.

    Közel a szívemhez
    magas csalán-erdők,
    csípős tornyaikkal
    felhőkig törekvők.

    Kellene virulni,
    de még csak busúlok,
    az én idegeim
    kifárasztott húrok.

    Hagyjál Uramisten
    pihenni füvekben,
    legyek fekvő gyertya,
    még ne gyújts meg engem.

    Húsz évet betöltve
    írtam negyvenötben,
    még a vadcseresnye
    piroslott fölöttem.


    ,


  • Baranyi Ferenc: REMÉNY

    Mert éltem én oly korban is e földön,
    mikor a bűnös bűntudatot érzett,
    a bunkó meg szégyenlősen leszegte
    üres fejét – rossz volt hülyének lenni.

    Ma szinte sikk. S nehéz bármit remélnem.
    Azt még talán, hogy késő unokáink
    arra ébrednek egyszer, hogy javakból
    nemcsak pénzzel szerezhetőkre vágynak,

    hanem szívekbe vermelt ősi kincsre,
    melytől ködös korszakokkal korábban
    két lábra állt a fáról földre pottyant
    bozontos emlős, majd előre lépett.

    S emberré válni újra kedvük támad.


    🕊️

  • Baranyi Ferenc: Áldott legyen

    Áldott legyen az asszonyok között,
    ki asszonynév nélkül is bátran asszony.

    Áldott legyen az asszonyok között,
    aki eloldja béklyód, hogy marasszon.

    Áldott legyen az asszonyok között,
    kit otthonossá tett a hontalanság.

    Áldott legyen az asszonyok között,
    kinek lefokozás emeli rangját.

    Áldott legyen az asszonyok között,
    kit a „törvényes” asszonynép kiátkoz.

    Áldott legyen az asszonyok között,
    aki csupán társaságban magányos.

    Áldott legyen az asszonyok között,
    kit végigmér a szállodai portás.

    Áldott legyen az asszonyok között,
    ki hol cseléd, hol istennő-hasonmás.

    Áldott legyen az asszonyok között,
    ki asszonyok között félénk, esetlen –

    áldott legyen az asszonyok között,
    áldott legyen, hogy áldássá lehessen.

  • Heltai Jenő: Ima

    Ha hazatérek kis szobámba,
    Én befejeztem robotom:
    Szűzies, tiszta szerelemmel
    Egy arcképhez fohászkodom.

    Ahogy gyerekkoromban tettem,
    Imára kulcsolom kezem,
    De az imádság nem a régi…
    Már arra nem emlékezem.

    És áhítattal térdre hullok,
    És ajkamon sóhaj fakad:
    „Te, aki jobb vagy mindeneknél,
    Áraszd reám malasztodat!

    Te, akihez a szenny nem ér föl,
    Te édes, szőke, tiszta szent,
    Kinél fehérebb szőke angyal
    Egyetlenegy sincs odafent.

    Emeld magadhoz azt a szolgád,
    Ki most a lábadhoz borult,
    S bocsásd meg néki szeretettel,
    Hogy bűnös és hogy nyomorult.

    Bocsásd meg néki, hogy hitetlen,
    És hogy a bűne millió,
    Hisz nem lehet mindenki tiszta,
    És nem lehet mindenki jó.

    Bocsásd meg néki, hogy szerelmes,
    Hogy életének nem örül,
    És nem lát glóriát sehol sem,
    Csak a te homlokod körül.”

  • Szabó Magda: Születésnapi vers

    Októberi köd, októberi illat,
    októberi, ferde sugár!
    Hát örüljek, hogy a körbefutó év
    térdet hajt holnapután?
    Hát örüljek, hogy egy napja az évnek
    az enyém, a sajátom egészen,
    s hegyi szél, pörgő falevél meg szőlő
    kiáltja szét születésem?

    Hasad a gesztenye burka, a szilva lepottyan,
    csapdos a vízbeli páva a Dunán a habokban,
    széttárja a farkát, csupa gyöngy meg olajsáv,
    fátyol a hegyen, megvédi harmatos arcát,
    köd, köd, puha köd…
    Ez a nap az enyém.
    Mi enyém, mi? Még ez a vers sem.
    Nem azé, ki megírja, hanem ki megérti,
    a költemény.
    Csak a hit, a tudat,
    hogy majd ha megfutottam
    útjaimat,
    jut tán nekem sír, temető,
    elnyughatom majd a kemény
    deszkán, mint dédem, üköm, mint annyi elődöm,
    azt még hiszem én, hogy lesz sírom az itthoni földön,
    s nem kell lerogynom idegen
    felhők alatt,
    és nem idegen ég
    rontja el tagjaimat.

    Örüljek? Kivánjak magamnak
    még hosszú életet?
    Fogom fülem, hogy én se halljam,
    amikor nevetek,
    fogom szemem, hogy meg ne lássam a
    jövendő éveket.

    Te, aki élnem segítesz,
    te, óvó oltalom,
    kinek törékeny mosolyába
    kapaszkodom,
    irgalmatlan esztendeimben
    egyetlen irgalom,
    őr rettegő nappalomon,
    rettegő álmomon:
    köd guggol a hegy ormán,
    nem tudom, mit takar.
    Valami jön. Mikor jön?
    Soká jön? Vagy hamar?
    Te minden veszteségen
    átfénylő diadal,
    erősebb, mint a törvény,
    mint minden ravatal,
    ki élet helyett voltál életem,
    e tébolyban egyetlen értelem,
    kiáltsd el, hogy a földnek nem voltam én nehéz,
    hát majd a föld is könnyű lesz nekem!

  • Szabó Lőrinc: Egy kis értelmet a reménynek

    Nem boldogságot, csak hitet, csak
    egy kis értelmet a reménynek,
    adj, Istenem,
    emberi sorsot a szegénynek!

    Nézd, gyönyörű volna az élet
    van pénz, nő, fény, expressz, vasárnap,
    és milliók
    rabjai a nyomorúságnak.

    Nézd, hogy tesz tönkre milliókat
    ezerféle ravasz gonoszság,
    pedig erős
    nép nélkül elpusztul az ország.

    Nektárral és ambróziával
    csordul a Föld, s nem jut kenyér se, –
    mondd, Istenem,
    törvény az ember szenvedése?

    Mondd, látsz minket? Voltál te éhes?
    Fáztál valaha? Ugye, fáztál?
    Szidtad magad,
    mikor téli esőben áztál?

    Ha nem éheztél, dideregtél,
    nem szólok hozzád soha többet,
    úgyse tudod,
    mit gondol a szegény előtted;

    de ha tudod, mi a csalódás,
    ha gazdag vagy, de vagy szegény is,
    akkor, uram,
    hozzád küldöm imámat én is:

    Ne bántsd a pénzes nyomorultat,
    ki közönyével megtiport
    de add nekem
    ajkáról a biztos mosolyt,

    a hitet, erőt! Adj új lelket
    a sok-sok hitetlen szegénynek,
    adj, Istenem,
    egy kis értelmet a reménynek!

  • Assisi Szent Ferenc – Naphimnusz

    (Sík Sándor fordítása)

    Mindenható, fölséges és jóságos Úr,
    Tiéd a dicséret, dicsőség és imádás
    És minden áldás.
    Mindez egyedül Téged illet, Fölség.
    És nem méltó az ember, hogy nevedet kimondja.

    Áldott légy, Uram, és minden alkotásod.
    Legfőképpen urunk-bátyánk, a Nap,
    Aki a nappalt adja és ránk deríti a Te világosságodat.
    És szép ő és sugárzó nagy ragyogással ékes:
    A Te képed, Fölséges.

    Áldott légy, Uram, Hold nénénkért,
    És minden csillagaiért az égnek.
    Őket az égen alkotta kezed
    Fényesnek, drága szépnek.

    Áldott légy, Uram, Szél öcsénkért,
    Levegőért, felhőért, minden jó és rút időért.
    Kik által élteted minden Te alkotásod.

    Áldott légy, Uram, Víz húgunkért.
    Oly nagyon hasznos ő, oly drága, tiszta és alázatos.

    Áldott légy, Uram, Tűz bátyánkért,
    Vele gyújtasz világot éjszakán.
    És szép ő és erős, hatalmas és vidám.

    Áldott légy, Uram, Földanya-nénénkért,
    Ki minket hord és enni ad,
    És mindennémű gyümölcsöt terem,
    Füveket és színes virágokat.

    Áldott légy, Uram, minden emberért,
    Ki szerelmedért másnak megbocsát,
    És aki tűr gyötrelmet, nyavalyát.
    Boldogok, kik tűrnek békességgel,
    Mert Tőled nyernek majd, Fölséges, koronát.

    Áldott légy, Uram, a testi halálért, a mi testvérünkért,
    Akitől élő ember el nem futhat.
    Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak!
    És boldogok, kik magukat megadták
    Te szent akaratodnak.
    A másik halál nem fog fájni azoknak.

    Dicsérjétek az Urat és áldjátok
    És mondjatok hálát neki.
    És nagy alázatosan szolgáljátok!

  • Illyés Gyula: A ház végén ülök…

    A ház végén ülök, a padlás-grádicson
    s ilyeneket hallok: na te paradicsom
    most keresztbe váglak… s mégegyszer keresztbe,
    így ni… most azután huppsz, be a levesbe.
    A kis öreganya, ő beszél egyre itt
    magamagában, azt hiszi, nem figyelik.
    De ha hallgatják is, ahogy tipeg-topog,
    amihez hozzányúl, azzal eltársalog.

    Ne ficánkolj, te tűz, ne füstölj már, hallgass,
    mit kapkodsz kezembe, mint egy mérges kakas.
    Egy marék só is kell, hol vagy te sótartó?
    Hozok egy kis rőzsét, az alsó udvarból.
    Fölszedünk majd, krumpli, ne félj, hogy megfázol.
    Gyere már ki, te ág, ebből a rakásból…

    Feleselve így jő a barackfák alatt,
    a csillogó gallyak
    lehajolnak hozzá, suttognak kedvesen,
    örömkönnyek folynak a kis leveleken.
    Fönt felhők emelik, mint papok az ostyát,
    az alkonyi napot s tömjénfüstben tartják.

    Isten, aki mondják, fűben, vízben, fában
    bújkálsz, mint a mosoly a szerelmes lányban,
    ki a költőkénél jobban kinyitottad
    nagyanyám két fülét ezer szózatodnak,
    nekem, ki mint süket s vak tétova lábon
    dülöngtem utánad e pörgő világon,
    tedd meg nékem is, hogy úgy mint ő füleljek
    szavadra s szavadra oly bátran feleljek.

    Íme már az alkony, mint hatalmas állat
    rámhajol s hűvösen végignyalja vállam.
    Nézd az udvarunkból a szederfák alatt
    hét tányér levesből száll fehér áldozat
    feléd… Mosolyognak s rejlő szavaidnak
    őrzői, ládd, meleg hittől áradoznak.
    Mint rég ama zsidók végső vacsoráját,
    áldd meg e megpróbált család vacsoráját.
    Ki búzákba, fákba árasztottad véred,
    és mondtad, egyétek,
    hadd bekanalaznom e békés igéket
    s mint a tizenkettők, lángjaidtól égjek.

    Íme a folyókban már az éj közeleg.
    Hűs sodrában meg-meglengnek a levelek.
    Holnap útrakelek. Engedd, hogy mentemben,
    menjek fűvel, fával, vízzel beszélgetve
    s együgyű népekkel, kiknek fia vagyok.
    Kiknek uruk előtt nézésük is dadog,
    oly gyámoltalanok. Szavaik elbújnak.
    Tanuljam el, amit mondani sem tudnak.
    S mit a némán rángó vonások kérdeznek,
    a nyílt kérdéseknek meg is felelhessek
    és szavaim, mint nagyszülémnek szájában
    hangozzanak egyre bátrabban, tisztábban,
    nem törődve azzal, nevetnek-e rajtuk.
    Nem szokták meg itt még a szívbéli hangot.

    Tisztán, mint a kérő kisdedek szemei,
    könnyeznek a néma csillagok fényei
    rajtunk… A virágok helyett vigasztalni
    éjszaka ők nyitnak reményt árasztani.
    Mint ezer kérdező kék szem tekint felém
    a harmatraj is a káposzták levelén.
    Íme útra készen, ma este úgy érzem,
    állok egy igéző tekintet fényében.
    Mosolygó és síró pillantások alatt
    biztatgatják egymást cihelődő szavak
    bennem, hogy magukkal kézenfogva bátran
    vigyenek e zavart, dadogó világban. –

    Én, aki egy földrelapult ház végéről
    állok fel, a világ forró mélységéből,
    félve nézek körül, remegve szívemben
    most sejteni merem, hogy kiszemeltettem.

    A holdfényben kétsort hajladozó ágak
    az útra fekete csokrokat dobálnak.

    Elült krumpli-bokrok közt vigyázva lépek,
    nehogy alvó, meleg fészkeikre lépjek.
    Búcsú nélkül megyek. Ha észrevennének
    ezüst csibe-hangon sírni kezdenének.

  • Váci Mihály: Ha érdemes – ha nem

    Ma sem volt könnyű élni.
    Nem lesz könnyű sosem.
    De érdemes volt! – s mindig
    Érdemes lesz, – hiszem.

    Nehéz – s el kell fogadni,
    ki szemben áll velünk,
    s azokat elviselni,
    kikkel menetelünk.

    Ütésük úgy eltűrni,
    hogy meg se tántorodj;
    – a túloldal ne lássa,
    mint hull szét táborod.

    Emelni, vinni vállon,
    ki gyenge s már kidől;
    s mert rá is jut erődből,
    lefödne – úgy gyűlöl.

    Naponként mosolyogni
    kínban azok között,
    kik összefenik szemük
    egy jó szavad mögött.

    Menni velük – már régen
    nem értük! – Csak azért,
    mert e sereg iránya
    valami célt ígért.

    Velük és ellenükre
    annyi közt egyedül,
    – vívni mégis azért, mi
    csak együtt sikerül:

    – mindez ma sem volt könnyű,
    – s nem lesz könnyű sosem, –
    de törvény s vállalt sors ez,
    ha érdemes – ha nem!