https://verskucko.com

Címke: hit

  • Omár Khajjám – Négysorosok

    Ne hidd, hogy e világtól válni félek,
    s hogy lelkemmel sötétbe szállni félek.
    Mind nem riaszt, hisz elpusztulni: törvény.
    Mert nem tudtam jó úton járni: félek.

    Tudod, hogy életedből kirepülsz majd,
    hogy titkok függönye mögé kerülsz majd.
    Igyál, hisz nem tudod, honnan fakadtál,
    vigadj, hisz nem tudod, hová merülsz majd.

    Ha kocsmabortól részeg lettem: lettem.
    Ha pogány tűzimádó lettem: lettem.
    S ha minden szent nyáj gyanakodva néz is,
    én: én vagyok, s amilyen lettem: lettem.

    Szellőben veszti köntösét a rózsa,
    pedig vidít fülemülét a rózsa.
    Üljünk árnyába, hiszen annyiszor már
    földből fakadt és földdé lett a rózsa.

    Siralom a szívnek, ha heve nincsen,
    ha sóvárgása, gyötrő tüze nincsen.
    Szerelem nélkül záruló napodnál
    eltékozoltabb nap részedre nincsen.

    Ha testünkből a puszta lélek elszáll,
    testünkre téglaépítményt kapunk már,
    s a más testére épülő halomhoz
    haló porunkkal hozzájárulunk már.

    Magammal harcot vívok. Mit tehetnék?
    Tettemért kínban rívok. Mit tehetnék?
    Tán irgalmaddal ajándékozol majd,
    mégis szégyentől sírok. Mit tehetnék?

    Forrás: Kedvesch versek

  • József Attila – Isten

    Hogyha golyóznak a gyerekek,
    az isten köztük ott ténfereg.
    S ha egy a szemét nagyra nyitja,
    golyóját ő lyukba gurítja.

    Ő sohase gondol magára,
    de nagyon ügyel a világra.
    A lányokat ő csinosítja,
    friss széllel arcuk pirosítja.

    Ő vigyáz a tiszta cipőre,
    az utcán is kitér előre.
    Nem tolakszik és nem verekszik,
    ha alszunk, csöndesen lefekszik.

    Gondolatban tán nem is hittem.
    De mikor egy nagy zsákot vittem
    s ledobván, ráültem a zsákra,
    a testem akkor is őt látta.

    Most már tudom őt mindenképpen,
    minden dolgában tetten értem.
    S tudom is, miért szeret engem –
    tetten értem az én szívemben.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Juhász Gyula – Áldás a fenyőkre

    Mikor a tavasszal ibolyák fakadtak,
    Ti maradtatok csak búsnak, hallgatagnak,
    Madár szólt, virág nyílt mindenféle ágon,
    Ti állottatok csak árván a világon.

    De lám, itt a tél is! Madár, virág, hol van?
    Ti maradtatok csak örök virulóan.
    Áldjon meg az Isten, ti jó fák, hű lelkek,
    Néma hirdetői örök Szerelemnek.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Ady Endre – Kis, karácsonyi ének

    Tegnap harangoztak,
    Holnap harangoznak,
    Holnapután az angyalok
    Gyémánt-havat hoznak.

    Szeretném az Istent
    Nagyosan dicsérni,
    De én még kisfiú vagyok,
    Csak most kezdek élni.

    Isten-dicséretre
    Mégis csak kiállok,
    De boldogak a pásztorok
    S a három királyok.

    Én is mennék, mennék,
    Énekelni mennék,
    Nagyok között kis Jézusért
    Minden szépet tennék.

    Új csizmám a sárban
    Százszor bepiszkolnám,
    Csak az Úrnak szerelmemet
    Szépen igazolnám.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Sík Sándor – Lelki beszélgetés a fenyőfákkal

    Ti zöldpalástú fenyvek, ti erdők papjai,
    Templomotokba jöttem vallani,
    Amire harminc éve, hogy egyre készülődök:
    Nincsen nálam őszintébb tisztelőtök.

    Nincs ami lelkemet tisztábban intené
    Nyílegyenesen föl, csak fölfelé,
    Mint az az egyre zengőbb három-négy-ötös akkord,
    Mellyel ti egyre följebb tornyosodtok.

    Állotok egyedül, mindegyik egymaga:
    Köröskörül a párzó éjszaka,
    S a sürge népű nappal, mely izzad és viháncol, –
    Ti nem vesztek tudomást a világról.

    Mint régi oszlopos szent, ki mit se kér, se vár,
    Tinektek nem kell csak a napsugár,
    Az eső meg a szél, amit a biztos ég küld.
    Vagytok, ember és föld kegyelme nélkül.

    Honnan van bennetek ez a szent nyugalom,
    Ez az örökzöld bizalom,
    Hogy így zöldelltek ingyen, télen-nyáron, betöltvén,
    Amelyre küldtek, a fenyői törvényt?

    Ki annyit tékozolt a semmi emberért,
    Egyszer talán hozzátok is beszélt.
    Tán még a Hatodik Nap fel sem hasadt a földre,
    És veletek már Igéjét közölte.

    Tán láttatok és láttok valami látomást,
    Valami ős kinyilatkoztatást,
    Amit a csillagok, amit az óceánok,
    Mit emberrel közölni nem kívántok.

    Amit én nem tudok, a titkot is, talán
    Tudjátok régen s úgy néztek reám,
    Mint – szemmel simogatva, szakállukba nevetve –
    Jóságos nagyapók csacsogó kisgyerekre.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Reményik Sándor – Az én békességem

    Ha eljönne a Csoda könnyű szárnyon,
    S szívembe egyszer az a béke szállna,
    Amelyre szörnyű szomjúsággal vágyom: –
    Előbb elzárnám a láda fiába.
    Tűnődve rajta, hogy ez hogy esett,
    Trónolnék vele a világ felett.
    Nagy-óvatosan körültapogatnám:
    Hogy hát igazán, igazán nem álom?
    Nem riasztja el első mozdulásom?

    De aztán végigvinném a világon:
    Testvér, testvérem, rokonom, barátom,
    Itt, itt a béke, itt van aranytálon!
    Itt, itt van mindennek a megoldása,
    Szűnjön szívetek szüntetlen sírása!

    És elrendeznék mindent olyan szépen:
    Nem volna sokkal szebb az üdvösségben.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Juhász Gyula: Karácsony felé

    Szép Tündérország támad föl szívemben
    ilyenkor decemberben.
    A szeretetnek csillagára nézek,
    megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
    ilyenkor decemberben.

    …Bizalmas szívvel járom a világot,
    s amit az élet vágott,
    beheggesztem a sebet a szívemben,
    és hiszek újra égi szeretetben,
    ilyenkor decemberben.

    …És valahol, ha kétkedő beszédet
    hallok, szomorún nézek,
    a kis Jézuska itt van a közelben,
    legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
    s ne csak így decemberben.

    Forrás: Juhász Gyula versei

  • József Attila: Karácsony

    Legalább húsz fok hideg van,
    szelek és emberek énekelnek,
    a lombok meghaltak, de született egy ember,
    meleg magvető hitünkről
    komolyan gondolkodnak a földek,

    az utcák biztos szerelemmel
    siető szíveket vezetnek,
    csak a szomorú szeretet latolgatja,
    hogy jó most, ahol nem vágtak ablakot,
    fa nélkül is befűl az emberektől –

    de hová teszik majd a muskátlikat?
    Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég,
    s az újszülött rügyező ágakkal
    lángot rak a fázó homlokok mögé.

    Forrás: József Attila versei

  • Reményik Sándor – Egy lélek állt…

    Egy lélek állt az Isten közelébe’
    S az örök napsugárban reszketett
    És fázva félt,
    Mert érezte, hogy vonzza már a föld,
    És keserűn kelt ajkán a „miért”,
    Mikor az Isten intett neki: „Készülj!

    Valaki ott lenn meg akar születni,
    Neked szőtték e színes porhüvelyt:
    Pici kezeket, pici lábakat;
    És most hiába, le kell szállanod,
    Öröktől fogva te vagy kiszemelve,
    Hogy e testet betöltsd,
    Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.
    Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!”

    S szólt a lélek: „Én nem akarok menni!
    Én boldog vagyok Veled, Istenem;
    Mit vétettem, hogy egedből kivetsz?
    Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
    S elhagynom búsan és reménytelen
    Az angyalokat, testvéreimet?
    Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
    S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,

    A meghasonlás örök köntösét,
    A nekem szabott hitvány rongy-ruhát?
    Ki bor vagyok: a Végtelennek vére,
    S láng, mely üveg alól is égig ér:
    Mit vétettem, hogy bezársz engemet
    Kehelybe, amely megrozsdásodik,
    S ampolnába, mely romlandó cserép?!”

    És szólt az Isten szigorún: „Elég!
    A törvény ellen nincsen lázadás!
    Ha milliók mentek panasztalan,
    Talán te légy kivétel?
    Mint a fiókát az atyamadár:
    Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni,
    S jobban becsülni meg az örök fészket!”

    S az Ige alatt meggörnyedt a lélek.
    Szomorún indult a kapu felé,
    De onnan visszafordult: „Ó Uram,
    Egy vágyam, egy utolsó volna még;
    Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,
    Szerettük egymást véghetetlenül,
    Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
    Szeretném viszontlátni odalenn,
    Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot.”
    S felelt az Úr:
    „Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Isten

    Uram, olyan egyforma minden szolgád
    És oly egyforma minden templomod,
    S olyan mindegy, hogy a toronycsúcsokra
    Keresztet tűznek-e vagy csillagot.

    Uram, én békén hagylak az imámmal,
    De Te se kívánj a szívemtől semmit,
    Vagyok kopott kőtábla, jaj sok zápor
    Mosta le rólam a Te törvényeid.

    Uram, teremtők vagyunk mind a ketten,
    Amily igaz, hogy a lelkem Te adtad,
    Olyan igaz, hogy én formállak Téged
    És nincs Uram, én rajtam más hatalmad.

    Mégis Uram, míg ringsz egy fűszál selymén,
    Amíg sötétlesz mélyén egy örvénynek,
    Amíg csillagbetűkbe írva látlak:
    Uram, lesz még találkozásom Véled.

    Forrás: Lélektől lélekig