Címke: idő

  • Jókai Anna – Apokrif imák ~ alkalmakra

    Reggel

    ma még minden megtörténhet
    ami tegnap sem történt meg
    most még jövő ami estére a múlt
    kecsegtet a jelen teli van a pult
    most még gyúrható ami estére bekövül
    kibújtak a tervek álmom fátyla mögül
    Kettős ingembe hál’ Isten visszatértem
    tegnapi tudatlan: talán ma megértem

    Délben

    amit elkezdtem, be kell azt fejezni
    amit tanultam, ki kell azt fejezni
    ami téveszme, le kell azt fejezni
    csak el ne siessük
    csak le ne késsük

    Este

    most már odaát várnak
    nyílnak-kattannak a zárak
    hét ajtó hét küszöbén
    merre futsz, hova jutsz, kicsi én?
    szomorú, szomorú ami lett
    elszakadt, elszaladt az a tett

    Forrás: FB – Szeretem a verseket

  • John Donne: 1. Szent szonett – Lecke az árnyékról

    (ford.: Kálnoky László)

    Várj, kedvesem, fölolvasok
    a szerelem könyvéből egy lapot.
    Háromórás sétánk alatt
    nyomunkban két árnyék haladt,
    mit létre saját alakunk hozott;
    de most a nap fejünk fölött van épp,
    lábunk árnyunkra lép,
    s minden, mi nem fény, megfogyatkozott.

    Látván, szerelmünk mily heves,
    minden árnyék, gond, csalfa mez
    kitért előlünk; s most nem így van ez.

    A szerelem nem ért tetőre még,
    ha féli a mások tekintetét.

    Ha szerelmünk dele letűnt,
    majd más irányú árnyékot vetünk.
    Amaz elsők más szemeket
    tettek vakká, de majd ezek
    a mi kettőnk látását veszik el.
    Ha egyszer a szerelem alkonyul,
    megcsalsz majd álnokul,
    s én olyat teszek, mit titkolni kell.

    Reggeli árnyék megy tovább,
    ők nyúlnak egész napon át –
    De jaj, rövid a nap, ha hűl a vágy!

    Növő vagy teljes fény a szenvedély,
    s délutánjának első perce éj.

    Forrás: Magyar Bábel

  • John Donne: Az évforduló

    (ford.: Kálnoky László)

    Királyok s kurtizánjaik,
    rang, báj, ész minden fénye itt,
    s a nap, mely a múló évszakokat
    teremti, most egy évvel korosabb,
    mint mikor megláttál s megláttalak:
    minden a pusztulás felé halad,
    csak szerelmünk nem lesz halott;
    nem ismer holnapot, sem tegnapot,
    bárhogy rohan, számunkra közeli:
    első, végső, örök ünnepnapját üli.

    Két sír lesz, mely minket bezár,
    egyben nem válás a halál.
    Ó, jaj, mint más fejedelmek, magunk,
    kik egymásban fejedelmek vagyunk,
    vakok leszünk holtan és süketek,
    bár esküs édes-sós könny éltetett;
    de lelkünk, hol a vágy az úr,
    s más érzelmek csak bérlők, megtanul
    így élni, vagy nő ott fent vágya még,
    ha testünk sírba száll, s lelkünk sírból kilép.

    Ott boldogok leszünk megint,
    de csak úgy, mint a többi mind;
    most királyok vagyunk, s nem látható
    itt lenn több ily király s alattvaló.
    Van-e nálunk sebezhetetlenebb,
    ha árulónk csak egyikünk lehet?
    Távozzanak félelmeink,
    szeressünk méltón, s nőjön éveink
    száma, míg tollunk hatvanat jegyez:
    uralmunknak csak a második éve ez.

    Forrás: Magyar Bábel

  • Benjámin László: Két évtized

    Megtömött szatyraiddal szálltál vonatra tegnap,
    szaladgálsz dolgainkban, távol, egy éjjel, egy nap,
    rendet csinálsz a házban, vesződöl a pénzügyeikkel;
    ébren talál az éjfél, talpon a kora reggel.
    Várnak, mint máskor is, kicsinyes napi harcok,
    leszid goromba árus, morózus hivatalnok.
    Vár a teknő, a tűzhely, a varrógép – s még mi minden!
    Ügyetlen választottál, látod, amikor engem;
    lélek kalandosát törökön tépelődött,
    kapkodót, megviselt elődök
    nyugtalan ivadékát; költőt, akinek nem ízlett
    a testi munka malma, se hivatal, se üzlet;
    ki volna bárhol is, sosincs egészen ottan;
    láttam én, megjegyeztem még: könnyebb léptű, táncos
    két lábad, kedves arcod, hegyes, rugalmas emlőd.
    Érdekeltek derekabbak, hogy választ adj, igenlőt.
    Mégis hozzám szegődtél. Így lett minden napod
    tizennyolc óra munka, huszonnégy óra gond.
    Tudtál bármely keservesen álarcot venni, vígat —
    voltál hozzám igaz, ha kellett: színleléssel,
    nyugtató szép szavakkal, szerelmes öleléssel.

    Ó asszonnyi karok, lábak, ti kulcsolódók,
    összefogók a férfit, mint abroncsok a hordót!
    Lágy voltál és megedzett, fonódtál rám tüzesen,
    magad hajlítva hozzám tartottál: szét ne essem!
    S mivel tölt meg a kor? Szerelmed mire őriz?
    Nemes bor lesz-e éltem, vagy poshadó esővíz?
    Mit gondolnál te azzal! Lelkedben élt olyan hit —
    De jó is volna hinni magamban mindannyit…

    Becsapódott mögöttünk immár két évtized
    két nehéz kapuszárnya – mit bír el még szíved,
    mit látsz kecsegtetőt, háttal ifjúságnak?
    Csuklóid fájlalod, eres, dagadt a lábad;
    be vagy kerítve végképp: egy férfi, négy gyerek,
    ragadozó fogakkal faljuk fel életed.
    Lázadtál volna fel! – ne mondd, hogy nincs okod rá:
    hisz éppen gyöngeségem, csöndem tett zsarnokoddá.
    Te mégse lázadoztál – voltál, hogy én lehessek;
    adtál oly egyszerűen, mint fényt az égitestek.
    S én mindent elfogadtam, magától értetődőn,
    szelídségnek hazudván alantas férfigőgöm,
    s adtam nevet neki: Sors, hivatás, költészet!
    Futnék el már előle, dobnám el az egészet,
    zajostul, sikerestül, kínostul odahagynám,
    hőség és fagy még a nyárvégi jó fuvalmat.
    Segíts meg egyszer azzal, hogy magadon segítesz!

    Nem ittam életemnek fenekéig még rosszát,
    sebek várnak, kudarcok, csont-hajlító Canossák,
    s az ördög tudja, még mik – s nem bírok szökni mégsem.
    Valamit kezdtem ifjan: hát lássuk, mire végzem!
    Sorsom előre lődít? Korán föld alá tesz?
    Nekem e sors fonákja, a rossz is – mint a mágnes.
    Töprengve, bűntudattal mindez eszembe ötlött,
    miközben hánykódó szívem jelenti jöttöd.
    Késő a délután már, most szállsz fel a vonatra,
    ideges, rohantál, sóhajtva ülsz a padra;
    hajad rezegteted, lesimítod a szoknyát,
    élénkebb ívre húzod az ajkad pirosát.
    Most, hogy leülhetsz végre, gyereksírás se hajszol,
    foglalkoznál magaddal – de ültedben elalszol.

    Forrás: MEK

  • Zelk Zoltán: Csak téged

    Úgy mondom néked, mint egy leckét,
    mert szeretném, hogy megtanuljad,
    ha felelnem kell egyszer érted,
    akkor te is, már vélem tudjad,
    hogy én csak tégedet szeretlek:
    meglestem a szomorúságot,
    nem magamért, de temiattad
    szövi-fonja körém e hálót.

    És szívemet is rajtakaptam,
    engem elárult, a te lépted
    után fülel a jövendőben,
    miattad virraszt. Mondd, megérted?

    Figyelj ide hát, példát mondok:
    ha fekszem álmatlan s képzelgek,
    félek valami szörnyű kórtól,
    nem magamat, téged képzellek…

    A te tested retteg testemben,
    a te jövőd az én jövőmben,
    így élek én magam veszítve
    s téged kettőzve az időben.

    Az időben, az elfogyóban,
    mely nem örök, csak az istennek –
    tanuld meg hát, hogy tudjad vélem:
    én már csak tégedet szeretlek.

    Forrás: DIA – PIM

  • Gyurkovics Tibor: Valaki sír

    Valaki sír az ablakon,
    lefolyik a könnye,
    ahogy kívülről hallgatom,
    nem is tudom, hogy könny-e?

    Vagy ez maga a lét vize,
    magából az időből
    folyik elő s azt jelzi, hogy
    nem kezdhetem elölről.

  • Ágai Ágnes: Nők kora

    Változás. Az egész élet a változás önkényesen
    és törvényszerűen felosztott periódusaiból áll.
    Amikor egy nő a tükör előtt ül, még reméli,
    hogy csak kívülről öregszik, és a jelek eltüntethetők!
    Egyszerre vadul kívánja a fiatalságot,
    akár a habos indiánért.
    Falánk lesz és követelőző. A jussát akarja.
    Pattanásos fiatal lány akar lenni,
    keskeny csípővel, lapos mellel,
    aki fél, hogy nem tud jól csókolózni,
    és a fiú elhagyja egy bomba nőért.

    Kezdeni akar, a kezdés stresszével és távlatával,
    gyűlöli okos tapasztaltságát,
    és a könyörtelen biológiát, amely az utakat lezárja.
    Mindennap veszít valamit magából,
    és mindennap gyarapszik valami újjal,
    egy szőrszállal, egy szemölccsel,
    egy fintorral, egy kinövéssel.
    A tükörből az apja néz rá,
    ugyanaz az arc, ugyanaz a tekintet,
    vagy mint szegény jó Zsófi néni,
    könnybelábadó, táskás szemekkel.
    A sarkon túl az öregség vicsorít rá,
    fogatlan ínyét a szesz kimarta,
    téblábol s megbotlik önmagában.

    Forrás: —

  • Jogos István: Helyzetkép

    A harmatcsepp, amit a párkányon
    találtam: a múlt.
    A horizonton tomboló vihar: a jövő.
    Most épp a szelet várom.

    Forrás: —

  • Gergely Ágnes: Sziklába vésett vers

    kétféle fordításban: –

    Így fordítja Valerij:
    „Utas, ha meglátod a tengert
    s egyszer megcsúszol itt
    gondold meg, mit dobsz el magadtól:
    az idő változik.”

    Így fordítja Macuda-szan:
    „Vándor, most megláttad a tengert:
    csúszós a sziklapart.
    Szórd szét a sárga virág magvát,
    majd esőben kihajt.”

    Forrás: —

  • Juhász Gyula: Ódon ballada

    A kocsma pállott, kék ködében
    Lócán ül Villon és dalol,
    Veszett láng villog a szemében
    S visszás hang kél a húr alól:
    „Múlandó minden e vidéken,
    Elrothad mind, ki szép, ki jó.
    Szeme agát volt, haja ében,
    Most alszik az Úr békéjében,
    Fehér sír fekete éjében.
    De hol van a tavalyi hó?”

    Asztalnak dől a sok borissza,
    Az egyik horkol ágy alatt,
    Villon a hegy levét kiissza,
    Az óra jár, a pillanat szalad.
    „Voltam nemes, gavallér, tiszta,
    Nem látott éj, se dáridó,
    De jaj, az marja, aki bírja,
    Oda a jószág, nem tér vissza,
    Folt hátán folt a mente, csizma.
    De hol van a tavalyi hó?…”

    A varjú várja már a koncot
    És áll a szégyen fája már.
    Oda a csókok, oda a hordók:
    Mors Imperator csókja vár.
    Voltam gyerek, szomorú, boldog,
    Volt kikelet és annyi jó.
    Roptam a táncot, a bolondot,
    Csókoltam Bertát meg Izoldot,
    Most várnak a vörös koboldok,
    De hol van a –
    De hol van a tavalyi hó?

    Forrás: MEK