Megtömött szatyraiddal szálltál vonatra tegnap,
szaladgálsz dolgainkban, távol, egy éjjel, egy nap,
rendet csinálsz a házban, vesződöl a pénzügyeikkel;
ébren talál az éjfél, talpon a kora reggel.
Várnak, mint máskor is, kicsinyes napi harcok,
leszid goromba árus, morózus hivatalnok.
Vár a teknő, a tűzhely, a varrógép – s még mi minden!
Ügyetlen választottál, látod, amikor engem;
lélek kalandosát törökön tépelődött,
kapkodót, megviselt elődök
nyugtalan ivadékát; költőt, akinek nem ízlett
a testi munka malma, se hivatal, se üzlet;
ki volna bárhol is, sosincs egészen ottan;
láttam én, megjegyeztem még: könnyebb léptű, táncos
két lábad, kedves arcod, hegyes, rugalmas emlőd.
Érdekeltek derekabbak, hogy választ adj, igenlőt.
Mégis hozzám szegődtél. Így lett minden napod
tizennyolc óra munka, huszonnégy óra gond.
Tudtál bármely keservesen álarcot venni, vígat —
voltál hozzám igaz, ha kellett: színleléssel,
nyugtató szép szavakkal, szerelmes öleléssel.
Ó asszonnyi karok, lábak, ti kulcsolódók,
összefogók a férfit, mint abroncsok a hordót!
Lágy voltál és megedzett, fonódtál rám tüzesen,
magad hajlítva hozzám tartottál: szét ne essem!
S mivel tölt meg a kor? Szerelmed mire őriz?
Nemes bor lesz-e éltem, vagy poshadó esővíz?
Mit gondolnál te azzal! Lelkedben élt olyan hit —
De jó is volna hinni magamban mindannyit…
Becsapódott mögöttünk immár két évtized
két nehéz kapuszárnya – mit bír el még szíved,
mit látsz kecsegtetőt, háttal ifjúságnak?
Csuklóid fájlalod, eres, dagadt a lábad;
be vagy kerítve végképp: egy férfi, négy gyerek,
ragadozó fogakkal faljuk fel életed.
Lázadtál volna fel! – ne mondd, hogy nincs okod rá:
hisz éppen gyöngeségem, csöndem tett zsarnokoddá.
Te mégse lázadoztál – voltál, hogy én lehessek;
adtál oly egyszerűen, mint fényt az égitestek.
S én mindent elfogadtam, magától értetődőn,
szelídségnek hazudván alantas férfigőgöm,
s adtam nevet neki: Sors, hivatás, költészet!
Futnék el már előle, dobnám el az egészet,
zajostul, sikerestül, kínostul odahagynám,
hőség és fagy még a nyárvégi jó fuvalmat.
Segíts meg egyszer azzal, hogy magadon segítesz!
Nem ittam életemnek fenekéig még rosszát,
sebek várnak, kudarcok, csont-hajlító Canossák,
s az ördög tudja, még mik – s nem bírok szökni mégsem.
Valamit kezdtem ifjan: hát lássuk, mire végzem!
Sorsom előre lődít? Korán föld alá tesz?
Nekem e sors fonákja, a rossz is – mint a mágnes.
Töprengve, bűntudattal mindez eszembe ötlött,
miközben hánykódó szívem jelenti jöttöd.
Késő a délután már, most szállsz fel a vonatra,
ideges, rohantál, sóhajtva ülsz a padra;
hajad rezegteted, lesimítod a szoknyát,
élénkebb ívre húzod az ajkad pirosát.
Most, hogy leülhetsz végre, gyereksírás se hajszol,
foglalkoznál magaddal – de ültedben elalszol.
Forrás: MEK
