Címke: idő

  • Vas István: Párbeszéd két ismeretlen között

    És megint a rózsák.
              És megint a nyár.
                     Még észreveszed?
    Egyre sűrűbben.
           Fut az év.
               És egyre rövidebb.
    Lassan kifogysz az időből.
               Kifogyok.
                 Na és mi lesz?
    Mi lenne? Az, amire azt mondják, természetes.
    Szóval, eltűröd?
           Nem. Csak kibírom azt, ami tűrhetetlen.
    És mivel készülsz rá?
              Semmivel.
                Most is, mi van a kezedben?
    Hát az, ami szokott. A cigaretta, a pohár, a toll.
    Persze, a szánalmas kacat, amihez ragaszkodol,
    A személyes holmi, az emlék, az arcok, a tulajdonod.
    Meddig akarod tartani? Jobb lesz, ha eldobod,
    És üres kézzel elindulsz és elmégy az utakon túlra,
    A domb tetejére.
           Minek?
             Addigra ősz lesz újra,
    És a domb tetején, ahol egy fa, egy bokor sem akad,
    Hideg eső veri az árvalányhajat.
    És a csupasz domb tetején az eső téged is csupaszra ver.
    És kimossa belőled azt, amit fontosnak hiszel,
    És kihullanak belőled az arcok és adatok,
    És a lényegig csupaszon átléphetsz, tudod, hová.
                        Nem akarok
    Átlépni sehová, ha nem úgy, aki vagyok.
    És nem megyek fel a csupasz dombra.
                           Ne légy konok.
    De konok vagyok és még mindig gyűjtöm azt, ami megtelít,
    És konokul nem akarok lecsupaszodni a lényegig.
    Tudom, hogy kifogyok az időből. De nem akarok kifogyni
    Abból, ami a hideg esőben is tán fel tud majd lobogni.
    És mit gondolsz? Azzal a lobogással megnyered
    Azt, ami vár? Vagy annak is tán feltételeket
    Szabnál?
            Nem. Csak a feltételeit nem fogadhatom el,
    És aminek ÉN nem kellek, az énnekem se kell.
    Mert lettem, ami lettem, és magamat meg nem adom.
    Elveszi úgyis.
              Vegye el, ha van ilyen hatalom.
    Kifogysz az időből. Készülj, mert készül rád, ami vár.
    És mi lesz addig?
              Megint a rózsák és megint a nyár.

  • Luminita Mihai Cioaba: Hittem

    Azt hittem Te vagy
    de
    melléfogtam
    és kígyómérget ittam
    az idő serlegéből
    azt gondolván hogy aszú
    és tegnapig
    méreg volt a borom

    Csillagokba takarózom a
    tenger partján
    könnyem sirály szárnyára pereg
    hogy megtelik sírással az ég
    és lelkemben
    eső szitál

    Isten veled suttogom neked
    ezen az éjszakán
    borból töltsetek bort a
    poharamba
    rúgjak be tőle
    még
    innék
    de
    valaki
    homokórát helyez elém

    Szerelem és Homok
    s egy kéz
    hamut
    tölt a
    poharamba.

  • Babits Mihály: Elgurult napok

    Napjaim mint az elgurult gyümölcsök
    botlanak, futnak, sárban hemperegnek,
    végre megállnak, éjjel, s vég időkig
    kicsi gödrökben poshadnak, felejtve.

    Ki szedi föl fa alól a gyümölcsöt?
    Kis gödrökből a poshadó gyümölcsöt?
    Sárból, szemétből a szennyes gyümölcsöt?
    Ki szedi föl fa alól a gyümölcsöt?

    Óh kedvesem, ne engedd így gurulni
    a lejtőn, fogd köténybe, fogd öledbe
    a bús hullókat, ízlelje meg ajkad
    perceim ízét, mely csak frissen édes!

    Jön a favágó már hallom a léptét
    ütemre s mint a gyilkos szívverése
    konokabb egyre – mit tudom a hangról,
    messze-e még vagy mikor ér idáig?

    Másodpercenként lép egyet kegyetlen.
    És a táj dobban, mint az ágyuzott vár.
    A fiatal fák inganak, recsegnek
    S a vének lepke levelei fogynak.

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Babits Mihály: Olvasás közben

    Szobámban ülök. Könyv előttem. Apró
    hangyák mászkálnak feketén a könyvben.
    Jaj… nézd… lecsusznak a világos lapról!
    s fejembe bizsegnek… hosszu sor… tömötten.

    S mindegyik egy-egy darabkát elrabló
    súlyos velőm’… vékony csáp… viszi könnyen…
    s agyam e mindig szikra-éhes tapló,
    elfogy!… hál’isten… s megindúl a könnyem…

    A könny, a szelíd, meleg, enyhítő…
    és attól oly érzékeny lesz a kedvem,
    amilyen nem volt száz esztendő óta.

    Megáll… elég vén: meghal az idő;
    a fülem zúg; s lenn mélyen a szívemben
    örök búgássá szélesül egy nóta.

    1. június

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei


  • Somlyó Zoltán: A remény

    Úgy bánik vélem az idő,
    mint anya kényes gyermekével.
    Ágyamra ül, ha este van
    és bíztat isten szent nevével.

    Boldog reményeket ígér
    holnapra és holnaputánra.
    Kihúny a mának mécsese –
    és holnap futhatok utána.

    Néha már reggel kezdi el,
    hideg pénzt s forró nőt ígérget.
    Kicsal a párnáim közül
    a szélhámos, kegyetlen élet.

    S ha este ajkam panaszol
    s a könnytől nem tudok aludni,
    oly jóságosan néz reám,
    hogy nem tudok rá haragudni.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Balassi Bálint: Az ő szerelmének örök és maradandó voltáról

    1
    Idővel paloták, házak, erős várak,
    városok elromolnak,
    Nagy erő, vasztagság, sok kincs, nagy gazdagság
    idővel mind elmúlnak,
    Tavaszi szép rózsák, liliom, violák
    idővel mind elhullnak,

    2
    Királyi méltóság, tisztesség, nagy jószág
    idővel mind elvésznek,
    Nagy kövek hamuvá s hamu kősziklává
    nagy idővel lehetnek,
    Jó hírnév, dicsőség, angyali nagy szépség
    idővel porrá lésznek.

    3
    Még az föld is elagg, hegyek fogyatkoznak,
    idővel tenger apad,
    Az ég is béborul, fényes nap setétül,
    mindennek vége szakad,
    Márvánkőben metszett írás kopik, veszhet,
    egy helyiben más támad.

    4
    Meglágyul keménség, megszűnik irigység,
    jóra fordul gyűlölség,
    Istentűl mindenben adatott idővel
    változás s bizonyos vég,
    Csak én szerelmemnek, mint Pokol tüzének
    nincs vége, mert égten-ég.

    5
    Véghetetlen voltát, semmi változását
    szerelmemnek hogy látnám,
    Kiben Juliátúl, mint Lázár ujjátúl,
    könnyebbségemet várnám,
    Ezeket úgy írám, és az többi után
    Juliának ajánlám.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Nemes Nagy Ágnes: Január

    Hová jutottam? Nem tudom.
    Szeretni, nem szeretni: vétek.
    Ha volna még akáclevél,
    azon számlálnám érverésed.
    A magamét is számolom,
    a csontok közti félsötétet
    fél-éjszakán át szaggatom –
    ha volna még akáclevél,
    felelni tudna értem, érted –
    egy alvadt vér a mellkasom.

    Hogy füstölgött az a folyó,
    hogy füstölgött a téli alkonyatban!
    Érzett az alvilági hő,
    még átsütött a földalatti katlan,
    melyből zuhogva dőlt elő –
    a zúzmarás, fehér sötétben
    egy sor fekete nád, s a gyéren
    hófoltos, néma, sík mező –
    hogy füstölögne itt a vérem,
    az alvilágból felszökő,
    hogy füstölögne a félsötétben.

    Hosszabbodik a nap az évben,
    ez szült: téli napforduló.
    Most kéne újra megszületni,
    mint egy folyó.
    Vagy a sötét, magánvaló
    természet odvaiba halva,
    hol nem nő már akáclevél,
    inkább letérdelek a partra,
    s a sűrű, alvilági vízzel
    míg gyéren szálldogál a hó
    keresztet rajzolok magamra.

    (1958. január 30.)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Áprily Lajos: Marasztalnálak, májusom

    Azúr szemed, látom, már messze néz,
    sziromhavas lábad indulni kész.
    Völgyünk csodája, tündér lányalak,
    év gyönyörűje, hogy marasszalak?

    Mi tudna késleltetve hatni rád?
    Iszalagokkal kötném meg bokád.
    A fáknak szólnék: sűrűsödjenek,
    útrekesztő bozóttá nőjenek.

    Szövetkezném a völgy rigóival,
    legyen daluk kötő varázsú dal.
    Szarvasokat vennék rá, hogy csapat
    állja el agancsokkal útadat.

    Tél-nyűtte testemet vetném eléd,
    hogy lefogjam lábad lendületét.
    Marasztalnálak, mert nem tudhatom:
    találkozunk még, tündér hónapom?

    Forrás: Magyar Kurír

  • Weöres Sándor: Gyerekkor

    Gyerekkoromban réges-régen
    fenn ültem én is a szekéren.
    Gabonát vittünk a malomba,
    vagy burgonyát, répát, halomba.
    Mindig közelbe, mindig lassan,
    s ömlött az idő számolatlan.

    Mert oly lassacskán folyt az élet,
    a közelség is messzeség lett.
    Köröttünk utak sokasága
    ágazott szerte a világba.
    Elálmodozva mindent láttam
    a nem-látványos pusztaságban.

    Hol az ég-kékre felhő omlott,
    láttam a sziklás tengerpartot.
    Hol szél borzolt bozótba, sásba,
    itt a nagyváros morajlása.
    A kordét csikók röpítették,
    ez volt a szédítő sebesség.

    Mit ott átéltem, ahhoz mérten
    most minden élmény törpe nékem.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Weöres Sándor: Bolero

    Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk,
    a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át
    a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk,
    olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép,
    végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad
    és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain,
    tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy,
    hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán
    ajtó mellett, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk,
    ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk
    mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán,
    ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.

    Forrás: Magyar Kurír