Füst… Korom… Pernye… Hold… és Csillag…
Rigó… Gyermekkor… és Avar…
mint talp alatt kavicsok, sírnak
rossz rímei! S hány képzavar!
Lám, tudja jól és mégse nyugszik,
börtönben is verset habar,
ott is papírt, ceruzát pusztít,
bár pulzusa százat hadar,
s forognak szívében oly kések,
hogy fejbúbtól talpig nyilall –
de rögeszméje a költészet:
vajon kigyógyul-é, ha majd
földübörög ama utolsó,
éveit árverező dobszó:
koporsóján a hant, a hant?
Forrás: DIA – PIM
Börtönben csapott rám a hír: meghaltál,
nem beszélhetek többé már veled…
Te szembecsüngő haj, görnyedt-magas váll,
csontos, nagy arc: csupán emlékezet,
csak emlék leszel számomra te is már,
mint emlék három éve Nagy Lajos,
kivel zokogni hányszor összebújtál,
miként te írtad azt: „Ronccsal a roncs”?
Ma vagy holnap fektetnek a Verembe,
gyászszó kondul, száll ének fellege –
de a te sírodhoz úgy illene,
ha csak egy percre is visszalebegne
zöld szárnyain a nyár s fölzengene
gyémántköszörűn a Tücsökzene!
Forrás: DIA – PIM
Hiába feküdtél a sínekre, lásd be,
nem tudsz te meghalni. Vak vagonok sora
düböröghet rajtad, s vonatnál dübörgőbb
évek szerelvénye – nem fog rajtad halál.
Megválthatsz egy népet, magad meg nem váltod,
a megváltók sorsa kikelni a sírból.
Te sem rejtőzhetsz hát, hiába vágysz ülni
holt rigók lelkével a semmi nyugalmas,
fuvalom-se-bántja, rezdületlen ágán.
S kínálnád még százszor magad a halálnak,
lenne pusztulásod országos ezerszer,
akkor sem bocsátna el az élő világ.
Hogy is bocsájtanának! Szükség van szavadra.
Arra is, mit szájjal a füleknek mondasz.
Jöjj, lobbantsd hát lángra vitáink parazsát,
fénylő, szép gondjaink ki ne aludjanak
értetlen, vak szavak sivár hamujától.
Jöjj, te Vitatkozó, jöjj, te Magyarázó,
várnak éji szobák, a Költészet gondja.
Lássuk, mily ábrákat vés mutatóujjad
ércnél maradandóbb füstbe-lámpafénybe.
Ne kéresd hát magad. Kelj föl a sínekről,
te széttéphetetlen! S úgy jöjj közénk, haza,
ahogyan éveid azt megkövetelik,
ötven tél derével hetyke bajuszodon.
Így illesz már közénk… Hát még az ifjakhoz,
kik atyjuknak vallnak, s versed páncéljába,
hűségbe öltözve vágnak az időnek –
hidd el, fölismernék, téli ág alatt is
változtathatatlan, szép kamasz-mosolyod.
Forrás: DIA – PIM
Ily tudomány elnémított,
ily tudományra nincs szavam,
de száz esztendő száz falán
keresztül is szól még Arany,
kiről egyszer megmondatott,
– mivel ő is megméretett –
akkor jók versei, ha ki-
várja a végső ihletet…
S az „ihletváró” drága agg
akkor neked is felele,
mert így szólt – ezt tudod talán –
hogy: Várja? Várja a fene!
Forrás: DIA – PIM
Első magyarázat
A költő nem érti művét,
se magáét, se másét,
a fény merre száll, hol ragyog,
megmutatja az árnyék…
Ezért kapaszkodik bele,
ezért kullog nyomába:
az egyik tündököl, ragyog,
a másik magyarázza…
Második magyarázat
A vers kinyílik, nő, fakad,
hát ne hagyd becsapni magad,
a föld se tudja, mit terem,
de mégis szül, szül szüntelen
füvet, virágot, levelet –
ám én adok nekik nevet:
a rózsa és a kikerics,
ha neve nincs, hát nincsen is…
Ha neve nincs, hogy nevezed?
Nem látod „csak” a színeket,
nem érzed „csak” az illatát,
akkor „csak” fű, levél, virág…
Harmadik magyarázat
A költő csak bűvészkalap,
s mint cilinderből madarak –
Hókusz-pókusz és csiribá! –
úgy repülnek ki a szavak…
Forrás: DIA – PIM
Állottam volna véled szembe,
és mondottam volna szemedbe
e kései dicséretet…
Oh ostoba, félszeg szemérem,
átkozott paizs a szegényen –
már nem segíthetek.
Hát mondom mostan! Mert hazátlan
bolyongtam ifjan e hazában,
és úgy leltem hazát,
hogy földjét lankával, halommal
és dús egét is csillagokkal
körém te rajzolád.
Körém s fölém. S ha nem tudhattad,
ám tudtam én, hogy te mutattad
nékem: Hegy, domb, fa, tó…
Avar… mondtad te az avarra,
és én utánad mondtam zavarva
a sok-sok drága szót…
Így próbálgattam én utánad
nevén szólítani e tájat,
s hogy repesett szavam!
Mert oly nyelven szólt, mint te szóltál,
s mert tudtam, ily szavakkal szólt már
Vörösmarty, Arany…
Köszöntem volna meg! Mint éltem,
mily árnyak között, milyen mélyben
és milyen egyedül!
Hogy nem is mondhatok már példát,
csak szikkadt, poshadt kútban békát,
amely tátogva ül.
Így éltem én. Most már egem van.
S már írva sorsom csillagokban:
s homálylik vagy ragyog?
Oly mindegy az! Mert bárhogy űzzék,
eblábakon jár-kél a hűség,
és visszaoldalog.
Vissza! Honába! – Én nem kérdem,
mit ránk hagyál, hogy van-e részem
a honból énnekem?
Hát ti se kérdjétek, mi joggal:
ha őrizem körömmel, foggal –
mert nincs más fegyverem.
Forrás: DIA – PIM
1
Ablakban állsz, nézed a sötétet,
a tájat, mely fölfalja önmagát,
szörnyű torkában tűnnek már a házak,
fogai közt megroppannak a fák.
Övé e táj, ez volt rút birodalma.
S most pusztul ím: nem is táj volt, de láz,
kigyulladt esze hímezte a földre,
s hogy ő elment, hát tűnik a varázs!
2
S a nyomor is! A végső-végső éj ez!
Elpusztulunk, s majd károgva repül
gondjaink nagy, sötét varjucsapatja,
és boldog tájak tornyain leül.
S mit ő dalolt, rekedt-károgva mondják
majd szüntelen, az idők végeig
az aljas kort, az álmodott vidéket,
a városszélek bús szegényeit.
3
Be jó lesz így! Be nehéz volt az álom!
Mind megtanuljuk, hogy a semmi könnyebb –
de morzsoljátok, mégis morzsoljátok
fogak, a száj szélén bebújó könnyet:
Mert sírnivaló, hogy még a nyomort is,
e kígyó nyelvét, e hétágú lángot
csak álmodjuk, s nem hagyhatunk itt semmit,
ha elpusztítjuk bennünk a világot.
4
Hajnallik újból? Nap bukik az égre?
Nézz szembe véle daccal s el ne hidd
e hajnalt! s öld meg emlékezetedben
ezernyi tündöklő testvéreit!
Ne hagyd, hogy fénnyel hízelegje arcod –
s feleld szívednek, ha vigaszt keres,
feleld: Mint űzött farkasok veszünk el…
s így jó ez, mert élni nem érdemes!
Forrás: DIA – PIM
Be szép volt és milyen fenséges,
hogy ennyire félt a haláltól,
ki látta szörnyű rettegését,
láthatta, milyen nagy és bátor!
Láthatta vívni három éven
keresztül iszonyú sebekben:
három esztendeig nem bírta
legyőzni a Legyőzhetetlen!
Be szép volt és milyen fenséges,
hogy így vigyázta birodalmát:
a lányok könnyét s a kötélen
lógó gyilkos szederjes arcát,
lepkék tántorgó repülését
s a tollas fényeket az ágon…
– Ki őrzi őket, hogyha elmegy,
ki félti és ki tartja számon?
Be szép volt és milyen fenséges! –
Halljátok? Ordító szelekben
és felhők lenge, lágy neszében
hirdeti a Legyőzhetetlen:
„Csonttestem s gyilkos ólomujjam
sajog a körmétől, fogától,
nem vívott így még senki vélem –
mondjátok hát: Hős volt és bátor!”
Forrás: DIA – PIM
Megdobták csenddel, leírták.
Szívét felverte a gaz,
szőlejét elverte a jég,
pénzét – sosem volt – elverte ő maga.
Ködös időben közlekedjél
tompított fényű osztályöntudattal,
mit ér egy vagabund forradalmár,
amikor forr a bor és forr a dal már,
ő Marxot citál egy kocsmapultnál?
Ne félj, lesz még pocakos köteteiden slejfni,
a halál után már nem szoktak feledni,
ha minden jól megy, ott leszel a listán,
tételként húznak az érettségi vizsgán,
így verik el a port jó Ladányi Miskán.
Forrás: —
Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon,
Arany János lelke úgy lobog e tájon,
Úgy melegít fénye,
Magyarok, e tűznél, mely szelíd és áldott,
Bizakodva nézzük e síri világot,
Virrasztva, remélve.
Messziről lobogva tenger pusztaságon
Átragyog Arany ma e borús homályon
És jövőnkbe csillan:
A magyar jövőbe, mely, mint Betlehemben
Az isteni gyermek, mosolyogva rebben
Mai álmainkban.
Hullatja levelét az idők vén fája,
De örök virágzón áll s néz a világra
Arany fája lombja,
Magyar televényben gyökerezve mélyen,
Kevély koronája fölzendül a vészben
Égig magasodva.
Csillag esik, föld reng, jött éve csudáknak,
De a folyók folynak, de a hegyek állnak,
És még a mienk Ő,
S míg ily Aranyunk van, nincsen itt elveszve
A remény, az élet, az Ige, az Eszme,
A magyar Jövendő!
Mi pedig barátim, járjunk el a sírhoz,
A föltámadásról, mely biztatva hírt hoz,
Énekeljünk ottan.
Arany lelke szóljon – húsvéti harangszó –
Dicsőséget zengő, diadalt viharzó
Új magyar dalokban!
Forrás: MEK
