Fiatalok, még itt vagyok.
Az éveimnek száma sok,
A gyászaimnak sora nagy
És megőszített kora fagy.
Tán nem is voltam fiatal
És nem jött soha diadal,
Halálos volt a szerelem,
Utódom sem lesz már nekem.
És mégis, mégis jó dolog,
Hogy élek és hogy dúdolok,
Magányos lelkem égre néz
És megszépül a szenvedés.
Az égen örök csillagok,
Fényesek és fiatalok,
A földön is ifjú szemek:
Még egy ideig nem megyek.
Forrás: Versek mindenkinek
Énhozzám is benézett a karácson,
Tán csak azért, hogy bús orcát is lásson
És rajta egy pár reszkető könyűt.
Menj el, karácson, menj innen sietve,
Hiszen családok ünnepnapja vagy te,
S én magam, egyes-egyedűl vagyok.
Meleg szobám e gondolattól elhül.
Miként a jégcsap függ a házereszrül,
Ugy függ szivemről ez a gondolat.
Hej, be nem így volt, nem így néhanapján!
Ez ünnep sokszor be vigan viradt rám
Apám, anyám és testvérem között!
Oh aki együtt látta e családot,
Nem mindennapi boldogságot látott!
Mi boldogok valánk, mert jók valánk.
Embert szerettünk és istent imádtunk;
Akármikor jött a szegény, minálunk
Vigasztalást és kenyeret kapott.
Mi lett a díj? rövid jólét multával
Hosszú nagy inség… tenger, melyen által
Majd a halálnak révéhez jutunk.
De a szegénység énnekem nem fájna,
Ha jó családom régi lombos fája
Ugy állna még, mint álla hajdanán.
Vész jött e fára, mely azt szétszaggatta;
Egy ág keletre, a másik nyugatra,
S éjszakra a törzs, az öreg szülők.
Lelkem szülőim, édes jó testvérem,
Ha én azt a kort újolag megérem,
Hol mind a négyünk egy asztalhoz űl!…
Eredj, reménység, menj, maradj magadnak,
Oly kedves vagy, hogy hinnem kell szavadnak,
Ámbár tudom, hogy mindig csak hazudsz…
Isten veled, te szép családi élet!
Ki van rám mondva a kemény itélet,
Hogy vágyam űzzön és ne érjen el.
Nem nap vagyok én, föld és hold körében;
Mint vészt jelentő üstökös az égen,
Magányos pályán búsan bújdosom.
Pest, 1846. december
Forrás: Versek mindenkinek
Ha elközelg a szent karácsony
(Örömnek éje, áldalak!)
S angyalka jár kis csöngetyűvel,
Hol gyermekek zsivajganak:
A házhoz tartozók szemében
Mosolygó békefény derül.
Mindenki vígad a családban,
Az agglegény busúl csak egyedül.
Vannak talán jó ismerősi,
A kik meghívják szívesen?
Mit ér! az agglegény e körben
Karácsony-este idegen.
Az egygyé tartozó családdal
Érzése, kedve nem vegyül.
Csak elmereng, busul magában.
Mily szomorú sors lenni egyedül.
És mennél hangosabb a kis kör,
Annál inkább elmélyed ő.
Az ifjuság elszállt fölötte.
S ki még hozzá megy, lesz-e nő? …
Óh, mert olyan sivár az élet
Feleség és család nélkül.
Köznapnál szomorúbb az ünnep,
Nem ízlik a falat sem egyedül.
Leverten tér rideg lakába,
S vádolja némán önmagát:
Elvesztegetted ifjuságod’,
S újat az ég többé nem ád.
Azzal kérkedtél, hogy szabad vagy,
Nyüg nélkül élsz, függetlenül…
Ah, annál nehezebb leszen majd
Utód nélkül halnod meg egyedül!
Forrás: Versek mindenkinek
Ülök a hegyen, kezemben pohár,
aranylón csillog boromban a nyár.
A madárzajos csend oly ringató,
s úgy csillámlik, mint odalent a tó.
Itten akár én boldog is lehetnék,
El-elmélázok, szíven üt az emlék.
S felüvöltenék, mert nem vagy velem,
egyetlen Drága, te vad, szertelen,
gyönyör, gyöngédség, seb, sajgó hiány,
dadog a szívem, annyira kíván.
Ide idézem emlékalakod,
hogy megöleljen, mert magam vagyok.
Érzem a szádat, forró és puha,
testeden most e szép táj a ruha.
Ölébe fogad engemet e táj,
bódulat ringat, már semmi se fáj.
Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek
Hull az eső nagycsendesen,
nem jár az úti senkinek;
én járok csak, én is gyalog, –
de én senkifia vagyok!
Nem vagyok világ.
S mi vagyok én a világban?
Gyarló állat, elmúlandó,
föld porából elporlandó.
Minden vagyok, amit látok,
mégsem bírom a világot.
Haj, ha vele egy lehetnék!
Ha mégegyszer megszületnék…
Jobb is lenne kőnek inkább,
hogy belőlem kifaragnák
bús fiát az igazságnak,
bitóján a hazugságnak!…
Hull az eső nagycsendesen,
nem jár az úti senkinek;
én járok csak, én is gyalog –
de én senki sem vagyok!…
Forrás: Magyarul Bábelben
Bandzsítani kezd a szemed, mert itt az időd, küszöbödön már az öregség
S te két szempontból nézed majd a végtelent: szögben töröd.
S ha tombol is az éjfél majd körűled, meg se moccansz, ami kérlelhetetlen, nem alkuszol vele,
Mert az vagy rég magad! S ha felhőid közt olykor eléd járúl egy-egy emberarc,
Te mozdulatlan várod őt, nem bíztatod, nem kergeted
S úgy űlsz előtte, mint a hegy.
Vérző fogakkal álmodol, forognak súlyos álmaid s ki pitvarodban netán lányt ölel,
Riadtan áll odébb, mikor mozdúlni hall. Azt mondják, ételek az eszményképeid
S valóban képzeleted kövér nőknek hízeleg a főztjükért, – egy nagy leves,
Hatalmas sűlt tökök és répák, hízott borjak járják olykor űltödet körül
S te lassan ingatod a fejed erre – s titkaidat magad elhallgattatod:
Hogy nincsen hajnalod, mely néked énekelne s nincsen éjszakád,
Mely érdekelne, – néha tompán sírsz. S a háztetőiden
Hiába járkál lámpásával már a régi rém, hiába zörget, nem figyelsz,
Nem nézel már utána, mért zavar? Mivelhogy mind letűnt,
Akinek tartozol. S ki ott fenn jár, a lelkiismeret, nemlétezőkhöz küld, hogy térdepelj.
Óh átok az, hogy ittmaradtál bólogatni – s gyász és átok elszakadni, jól tudom. S hogy nem beszélsz,
Megértelek. Maradj csak csendesen. S a csendes, sötét apácára bízd magad,
Az éjszakára bizd elárvúlt lelked. Majd ő megtanít,
Hogy megszeresd új társaid
S barátokként fogadd, kik rég barátaid,
S akikhez máris tartozol:
Az elfeledtek árnyait.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
Horgaselméjű s szikár
Aggastyán akarok én is lenni, olyan, mint maga az Úr…
S ha majd számonkérnéd tőlem a gyermekeimet,
Megvetéssel fordítom el akkor a fejem…
Mert nincsenek gyermekeim, e vigasságban nem volt részem, – mint az arabs szamár,
Ki megszagolván honni földjét, uj ösvényre fordul hirtelen, –
Úgy indultam el én is egykor biztos útamon.
És nem az öröm útját választottam én sem, – ám a kopár sivatagét,
Hol vörös a földek szintje s nem legelész semmiféle nyáj, –
De hol majd megpróbáltatik, ki mit bir el?
S ha nem ád ott az égi Atya enni, azt kitartom-e?
S a szomjuságtól majd jajongok-e?
S a bitangságban majd, hogy elbitangolok-e?
S minden tudásban kerestem egyre új tudást
S a dicsőségben nagyobb dicsőségeket
S hol világos volt az ég, nagyobb világolást
S az asszonyölnél égetőbb és még nagyobb sötétet…
Ugy látom, öregember én már nem leszek.
S most folytassam a régit addig is? – Ó jaj, – kiáltanám egy ablakból talán
De gúnytól félek s elbuvok magamba.
Négy izzó fal mered reám csupán, –
Az Úristennek vörhenyes haragja, –
Majd bólogatva, lassan elmegyek.
S mint ki régen hordja már szivében a halált, –
Kárvallott számadó, megbántott, régi szolga
S ki birót ment el keresni, de nem talált.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
Óh, pírban fürdő,
szépséges világ,
pihent testeknek
boldog, lomha kéje,
rejtelmes, fényes,
ezer puha fészkű,
gyönyörű város.
Óh, szent hajnal-zengés:
Élet szimfóniája,
csodálatos Élet,
be jó volna élni.
Mennyi öröm zúg
és mind a másé,
mennyi arany cseng
és mind a másé,
mennyi erő küzd
és mind a másé,
mennyi asszony van
és mind a másé,
mennyi új kéj zsong
és mind a másé,
mennyi szándék tör
és mind a másé,
mennyi minden van,
mennyi szép minden,
mennyi szent minden
és mind a másé.
Forrás: Index.hu – Kedvesch versek
Kutyus, kutyácska, árva kiskutya,
be kegyetlen gazdád az éjszaka!
Bújnál lábához: dermedt kőküszöb
bérházak kőküszöbjei között,
vinnyognád néki: Csontig fáj a tél… –
ostor felel, vad ostora, a szél.
Nyalnád kezét te, volna csak keze,
néznél szemébe, volna csak szeme!
S volna szava, lesnéd, megértenéd,
nem mint a szolga, nem mint a cseléd,
de úgy, mint a lihegő szeretet,
ki hogy szeressen, azért született.
Látom bordáid, éhednek jegyét,
és szőrödön a tél jeges lehét,
kenyérhéj, csont csitítaná éhedet,
kályha tüze is remegésedet,
ám jobban vágysz te oly szót, s oly kezet,
mely elcsitítsa nagyobb éhedet,
éhed a szóval szóló száj után…
Kutyus, kutyácska, árva kiskutyám,
milyen szörnyű volt az az éjszaka,
milyen megverten mentem én haza!
Hiszen ha sajnáltalak volna csak,
de fölfogtam, tudtam fájdalmadat…!
A kivert kutyák kínját tudtam én,
melyet nem enyhít írként a remény,
hogy holnap tán majd másképpen leszen,
nem vet számot a hűvös értelem.
Csak szűköl, vinnyog, mert nem érti meg,
miért nem lel gazdát a szeretet?
S kutyákkal népes lett az éjszaka…
ezer kivert társad kísért haza!
Kiket, mint téged, nem felejthetek:
zöld rémülettel lobbanó szemek,
ezernyi kín, ezernyi vinnyogás –
kis, kóbor lélek, nékem megbocsáss!
Forrás: DIA – PIM
Lekapcsolódsz, mint egy vagon
a tehetetlen kocsisorból,
továbbütődsz a vasakon,
a vasutas már rád se gondol,
pedig tele vagy még teherrel,
melletted jár a gyorsvonat.
Kissé raknak. Aztán egy reggel
megmérik tiszta súlyodat.
Forrás: —
