Most messziről küldöm a csókomat,
nem hozhatja el semmiféle szél.
Nem ér el hozzád, csak a gondolat,
mely szavak nélkül is beszél.
Most messziről küldöm a szívemet,
csak az emléked őrzi meg nekem.
Nem láthatom a szemedet,
de látlak, amíg létezem.
Most messziről küldöm az álmaim,
hogy őrizzék az álmodat.
Nem tudom, mikor látlak újra,
de addig is: szeress, ha szabad.
Szeretlek.
Csak így, ilyen köznapian,
ilyen egyszerűen, ha úgy tetszik: semmitmondóan,
hisz a legtöbb levélben így írják: szeretettel,
és ez nem súlyosabb, mint a kérdés:
mi újság, hogy vagy és effélék.
Pedig milyen kevés ember iránt vagyunk szeretettel,
mennyi közöny, rosszallás, idegenség,
gyanakvás, harag, meg nem értés,
mennyi odvas, rossz indulat fűz bennünket egymáshoz
kis és nagy közösségünk zárt rendszerében.
Milyen kevesen figyelnek szavainkra,
ha azt mondjuk: elvtársam, kedves barátom,
egyetlen szerelmem – mikor mit ír elő konvenciónk,
miközben szavaink tartalma rég kihullott,
és ezt nem kéri tőlünk senki számon,
hisz megszoktuk: őszinte részvétem, szívből gratulálok,
és a szeretlek, ha egyáltalán kiejtjük,
nem több közhely szavaink egyikénél,
ami kéznél van, mint a papír zsebkendő, vagy a golyóstoll.
De hát én szeretlek, salakmentesen, forrástisztán,
őrzöm hangod emlékezetem kazettájában,
és őrzi a testem kezed simítását,
őrzi pulzusom felgyorsult ritmusa
a visszapergetett filmszalagon
az egyszerit, a megismételhetetlent,
az egymásra talált test ünnepét,
az egymást dajkáló lélek hétköznapjait.
Szeretlek,
és folytathatnám: szeretlek, mint…,
és bizonyára jutna eszembe még friss hasonlat,
jól hangzó, kevéssé kopott,
de így mondom pőrén, dísztelen,
vedd vallomásnak vagy tényközlésnek,
akár messze vagy,
akár a szomszéd szobában,
akármi volt, van vagy lesz velünk,
igémet hirdetem, vállalom, vissza nem vonom:
Szeretlek!
Szebb minden napsütésnél
a halk esőjű, őszi bánat…
…úgy voltál szép te is,
ha szemed könnybe lábadt…
És úgy vagy most a legszebb:
a múltba tűnve távol, –
köztünk lebeg egy ismeretlen,
nagy, sűrű fátyol…
Megbékült emlék, régi dal,
elhervadt koszorú…
Csak az lehet ilyen szép,
ami nagyon, de nagyon szomorú!
Mikor a sárga trombita-virág
még felém fordulva magyarul zenélt,
tetőgerinci macskák bandukoltak
az Araráton galamb-combokért.
A sufniban boncoltunk holt madárkát,
kutatva a mozgás eredetét,
s megleltük egymás anatómiáját –
szeretsz-e még, szeretünk-e még!
Nappal aludt a lámpa, mint a dandy,
fehér dunnákat döncölt a sötét.
Beöltöztem tüzes ágytakaróba,
királyra várva én, tüköri kép.
Galamb meg macska apellált szívemhez,
s az Ararát, s fönn a mennyei kék.
Ó, szajha élet, hozzám igenis jó –
szeretsz-e még, szeretünk-e még!
Mind ami volt: a bősz macska-hadak,
szerelmünk ágya meg a bogáncs-dívány,
orcánk a kútban, s a pecsételt járvány,
kedvesünk sörénye a kés alatt:
mind ami lét volt, lenni megmarad,
a csipkefák szerelmi hajzata,
fogalmaink: az ember és haza,
a sárga ló s a pegazus-fiak –
mind ami lét volt: lenni megmarad,
csak kiterjed, kikel, mint a halikra,
a csillogást fájóvá szaporítja:
vadállat-fejjé nőnek a kövek,
ruhaszárítók: lengő égövek
osztják világgá ifjúságodat –
mind ami lét volt: lenni megmarad,
csak elburjánzik, dolgait leróván.
Fehér inged átível Európán.
Bebalzsamozva, szépségektől holtan
az vagyok én most, aki sose voltam,
aki töretlen derekával tüntet:
az vagyok én itt, akit sose ütnek.
Tengerre nézve, heverve az ágyban,
láttál-e engem a bíbor szobában?
Iszom az óbor fekete-pirossát,
levelet, verset nem is írok hozzád.
Iszom, melegszem borosüveg-kútnál,
magyar ne volnék: eszembe se jutnál,
írok: leírom a tajtékos oltárt,
írok a nőről, aki a vizen járt,
írok magamnak, aki vagyok, annak,
írok magamnak, fekete hajamnak.
Nincs ügyem, csak a szerelem.
Borulhatnak dühödten zöldbe a fák –
rémült szememre ráver
a holnapi jégszürke ág,
vetkőzik bennem a világ,
hadd nyerjek röntgen-kék Renault-t,
hogy szeretni vigyem a mát,
mert megkövez a sokaság,
ha fűre fekszem, mint az isten,
ha csontom, az eleven ág
átszúr a piros-lombú testen.
Hozzád csak a márkás halál visz.
De mint harctéri katonák
csókolatlan vakító csontja:
vetkőzik bennem a világ.
Az igazi múzsát nem csapom el,
a Trombitás Angyal a párom.
Nem a mennyei ő, a malaszttal-teli,
de ama göndörhajú vurstlibeli,
s bár a tunikája a bokát fedi:
tudom én – fiú ő a javából.
Az igazi múzsát nem csapom el,
ő temet el hihetőleg,
borít rám verseimből lepedőt.
S mert hűségével az ember lebőg,
gáláns eszmékkel megcsalom,
mielőtt szarvai a fejemre nőnek.
De a sorsunkra testemmel emlékezem:
ó, a látvány, künn a Ligetben,
ahol jégcsillagos a sátorkalap,
s abrakolnak meteort a hintalovak –
ó, a látvány: a világ patái alatt
megverve, kirúgva, mi ketten!
Világ Forgása!
Ideszorul az, aki hordja a terhet,
aki már felnőtt az asztal alól,
aki jogáért, a csókért hittel dacol,
s akinek vénen sincs szeretni hol,
a romlott hóba, egy nemzet!
Gyere, add fel koronám, legyen király,
király a poéta, mint régen,
lebegjünk a kiosztott élet felett,
be ne várjuk: bitang háta amíg levet –
egy fél országgal és veled,
angyalom, veled beérem.
Gyere, te nímand, gyere, pofám,
ide a csókot, a stexet.
Voltunk a vérbeli, gyöngybeli pár,
romantikára a profán halál,
szolíd tájon a viharmadár –
négy szárnyunk ma is a legszebb.
Hadd nézzem édes arcodat,
a szigorút, a régi-drágát,
az elviharzott ifjúság:
a nagystílű angyal tanyáját,
a cigány-élettől gyötört,
a marakodásoktól árvát,
hadd nézzem újból arcodat,
a szigorút, a régi-drágát.
Eladsz-e, elfogyasztol-e?
Nem leszünk kevesebbek tőle,
elefánt-csordára elég
szívünk volt – marad még belőle.
Szent kezedtől se rettegek,
de fölséges légy, mint az oltár,
mert megítélem arcodat,
mert ifjúságom társa voltál.
,
Nagy Lászlónak
Ki forgat a ragyogó űrben?
Ki tölti be még a véremet is sugárral?
Mi vágott egybe a lényemet villogtató idővel,
száguldó sorsom ostorával, urával?
Én apró almácska, a föld szájai közt
lavírozó, a mohó torkok buzgó elkerülője!
Aki úgy akar lenni az elmúlásé, hogy az örök éjben
ágas-bogas csillagfa sugarazzon belőle!
S te, megérted-e muszáj-tánc nagyszerűségét,
s tudod: rám-lángoló szerelmedből nem vész semmi se kárba,
mert az én halálom győzelem a halálon, s magasztos, mint az anyáké –
gyere velem táncolni a halálba.
Kő és jég üdvözült arca figyel engem öröktől.
Aluszom, csontomnak sötét hordák csontja a párna.
De föltámadnak az ősök, ha mozdul a derekam –
gyere velem táncolni a halálba.
Kiülnek a lobogós szemek a koponya-gödörbe,
benövi áldott bőr azt, ami lárva,
rézperecek csörrennek, tapsol a kivirágzott kéz –
gyere velem táncolni a halálba.
Hörren a bozóti párduc, támadna, s nem mer,
foga megcsattan, idegesen reszket szőke szakálla,
körénk vonja a szörnyeket a gyönyörű hús –
gyere velem táncolni a halálba.
Beérik minden, érik a vihar is az égen,
feldörög az ég, mintha rávernének érces gitárral,
nagy záporcsöppök, mint ezüst ókori pénzek
fizetnek a termésért, fekszik a föld kitárva.
Íme, a mezőkből hirtelen kinő a város,
felhőkarcolók tetőprizmáin hasal a felleg,
fönn, fönn a szélkakasok heves rézszárnyai
hűlnek az űri fúvásban, s gyönyörűen kelepelnek.
Én, aki feltörtem a nyomorból, hogy Európát
elragadjam, én, a világ női vagánya,
zászlómat a legmagasabb tetőre tűzöm –
gyere velem táncolni a halálba.
Édességet, keserűséget begyűjtött a vérem.
Gazdag vagyok, bár alig telik ruhára.
Forgok, mint a szélmadár, új muzsikák tornádója iránt –
gyere velem táncolni a halálba.
Randevúm az élettel csupa tisztesség, csupa hűség.
Nem zabált lényem, hájat föl nem szedett magára.
Testem, mint lelkem, még eszményektől szikár –
gyere velem táncolni a halálba.
Nagy éjszakámat én álmodom teli
élőkkel, tiszta szívekkel, s álmodva-szállva
forgunk majd a termékenység csillagterében –
gyere velem táncolni a halálba.
Irgalmatlan az idő, rideg szelében
gurulnak óriás glóriák sápadtra válva.
De az én védtelen arcom fényessége el nem múlik –
gyere velem táncolni a halálba.
,
