Címke: tél

  • Zelk Zoltán – Készülődés

    Türelmetlen hóviharok topognak
    a meteorológiai inté-
    zet kapujában,
    maholnap megint csokrot köthetek
    varjúszárnyakból, miként minden évben,
    mert mily kopár lenne a téli ég,
    mily egyhangú a havas háztető
    e csokrok nélkül.
    Ennyivel én is hozzájárulok
    az évszak szépségeihez, a többi:
    a holdsütötte zúzmara gyémántja,
    a hómezőkön lépkedő kék árnyak,
    a fenyvesek zöld gleccsere a ködben,
    de még a jégcsap és a jégvirág is
    más költők művei.
    (Akár ide is írhatnám, melyik
    alkotás melyik költőtársamé,
    ki mestere a jégcsapfaragásnak,
    s ki az, ki tudja, mennyi fényt kíván
    az esti ág, hogy remekmű legyen?)
    Az én munkám néhány percnyi csupán,
    csak földobom madaraim az égre,
    aztán pihenhetnek
    jövő novemberig,
    nem úgy, mint szorgos társaim, akiknek
    ahány reggel és ahány délután,
    megannyi föladat –
    ezért talán illetlen is, ha szólok,
    ha végül is én figyelmeztetek:
    Közel a perc, barátaim,
    készüljünk föl a télre!

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Zelk Zoltán – Hatvannégy év

    Pirosat pislog vagy zöldet mutat
    az indóház előtt a szemafor? –
    hová dülöng velem ez a vonat,
    átcsattog még a viaduktokon?
    Havat hirdet a decemberi ég,
    kibámulva holnap az ablakon,
    meglátom-e árnyam szaladni még
    az idei havon

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Zelk Zoltán: Figyelmeztetlek

    Figyelmeztetlek;
    mint a téli reggel,
    egemen annyi csak
    – ha fölkél is – a nap,
    amennyi sugarat
    tőled ha kap.

    S: vigyázzad lépteid,
    ha mellettem, velem,
    a percek ónosesője zizeg,
    megfagy a köveken.

    És: kapaszkodni nincs
    se fal, se ág…

    Én be nem csaplak,
    a közhely szavát mondom,
    ha érteni csak az segít.
    Tél van. Korán esteledik.

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • John Donne: Éjféli vers Luca napján, mert ez az év legrövidebb napja

    (ford.: Vas István)

    A nap s az év az éjfélt érte el,
    Luca hét órán át veti le csak
    álarcát, kimerült a nap,
    elszórt kis tüzeket lövell.
    Már magába ivott
    a vízkóros föld minden balzsamot,
    az élet, mint ágy végén a halott,
    lapul, de hozzám képest eleven:
    a Sírfelirat vagyok mindezen.

    Úgy nézzetek engem, ti, akik a
    jövő tavasszal lesztek szeretők,
    mint általános temetőt;
    a szerelem-alkímia
    engem már áthatott,
    a semmiségből sajtolt párlatot,
    hülye nyomorból, és most átadott
    a nincs-nek, amely mindig visszavár,
    s újjászült a hiány, homály, halál.

    Mások mindenből kivonják a jót,
    éltető lelket, formát, szellemet.
    A szerelem lombikja tett
    semmivé engem. Nagy folyót
    sírtunk, és az egész
    világ – mi ketten – fúltunk bele, és
    két káosz lettünk, amikor kevés
    volt nekünk, amik voltunk; néha meg
    lelkünk elszállt s maradtunk tetemek.

    Az ős-elixír-semmiből fakadt
    létem, mikor ő meghalt (oly hamis
    e szó!). Hisz tudnám magam is,
    ha férfi volnék; célt, utat
    az állat is követ
    (ha az vagyok), de még a fák, kövek
    is tudják, mi a vágy és gyűlölet;
    s ha közönséges semmi, árny vagyok,
    hol van a test s a fény, amely ragyog?

    De Semmi vagyok; nem újul Napom.
    Ti szerelmesek, most a gyönge Nap
    a Bakhoz új kéjért szalad,
    hogy majd vigadjatok nagyon
    a kurta nyáron át.
    Kedvesem ünnepli az éjszakát.
    Hozzá készülök. Ez az óra hát
    az ő számára hajnal s alkonyat.
    Éjfélbe ért az esztendő s a nap.

    Forrás: Magyar Bábel

  • Juhász Gyula: Magyar tél

    A kicsi kocsma ablaka világos,
    Fehérvirágos, mint a temető,
    Hol a nap éppen vérködösen áldoz
    S a hold sápadt sarlója egyre nő.

    Az este jő és a fehér keresztek
    Nagy békessége integet felénk,
    Szelíd magánya a mély, ősi kertnek,
    Hol megpihen majd minden nemzedék.

    A tünde ég pásztortüzei lassan
    Kigyúlnak rendre és az ég alatt,
    A temetőben és a kocsmazajban,
    Egy néma angyal halkan áthalad.

    A szárnyakat hallják egy pillanatra
    A vén ivók s bús holtak, csöndbe lenn,
    A Bodri szűköl, a havat kaparja
    S a kakukkóra megáll hirtelen.

    Babona, bánat, borok és botorság,
    Mind összekapnak és a kocsma zug,
    Fölzengenek az átkok és a nóták
    És döngetik a temetőkaput!

    Forrás: MEK

  • Kosztolányi Dezső: Karácsony

    Ezüst esőbe száll le a karácsony,
    a kályha zúg, a hóesés sűrű;
    a lámpafény aranylik a kalácson,
    a kocka pörg, gőzöl a tejsűrű.

    Kik messze voltak, most mind összejönnek
    a percet édes szóval ütni el,
    amíg a tél a megfagyott mezőket
    karcolja éles, kék jégkörmivel.

    Fenyőszagú a lég, és a sarokba
    ezüst tükörből bókol a rakott fa,
    a jó barát boros korsóihoz von.
    És zsong az ének áhítatba zöngve…
    Csak a havas pusztán, a néma csöndbe
    sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Somlyó Zoltán: Hóvirág

    Második hó: február van,
    hócsillagok a határban;
    fényes puska csöve: durr!
    Szedd a lábad, róka úr.

    Tiszta kék az égi pálya,
    füstölög a házak pipája,
    talpas szán a hóba vág,
    csörg a fán a száraz ág.

    Odalenn a rőt berekben
    jég páncélja rengve rebben;
    prímet furulyál a szél,
    peng a korcsolya-acél.

    Havas bundán hosszú öltés:
    szürke sávba fut a töltés;
    hej, de messzire szalad,
    most robog rajt a vonat.

    Bakterháznak ablakába
    hóvirág van egy nyalábba,
    hóvirág… hóvirág…
    Hej, de hideg a világ.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Somlyó Zoltán: November

    Ó, november, fűtött szobák szüretje!
    Ó, bús szívem: novemberi vidék!
    Ó, téli ablak ködös köntösében
    ti ráncos vállú szőlővenyigék.

    Ó, fehér kéz! húga orkideáknak,
    ó, parfőmterhes téli délután!
    Ó, teaillat lomha gyöngyözése,
    ó, mély utak, sötétek, kint Budán…

    Vakító hósíkokra gondolok ma:
    volt egy telem, szerelmes, szép telem.
    Szívem ezüstös csendjének vizébe
    e tél színeit belétördelem.

    Hadd ússzanak rajt, mint az anyatejben,
    az élet forró gyöngyei: a szók.
    …Vakító hósíkokra hullva, fekszem,
    mint szökő őz nyomában a bozót.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Tisza Domokos: A tél királya

    Északi szél paripája
    A pusztákon nyargal végig;
    Végéjszaktól indulván el
    Meg sem is áll végső délig.

    Hólapályon visz az útja,
    Egyenes, de néha görbe,
    És mindegyik fordulásnál
    Fagyos havat szór a körme.

    Földig ér le hosszu farka,
    Dombbá söpri lent a havat,
    Fent repülő sörényébe
    Kánya, varju belé akad.

    Fut, és rajta ül nyergetlen
    Hátán a tél zord királya,
    Csapzott jégcsap a szakálla,
    Éjszaki fény koronája.

    Hangos sípot tart markában,
    S mikor hegybe, házba útja
    Megakad, – kél bősz haragra,
    S mérgit a nagy sípba fújja.

    Mire ádáz paripája
    Általszöki akadályát,
    És gyors lábbal fölkeresi
    A puszták vad szabadságát.

    Nagy-Karácson éjfélében
    Imádsággal fenn virrasztok,
    Inam reszket akaratlan,
    Minden fogam összevacog.

    Tán hideg lel? kérdik tőlem,
    Mert nem látják, mert nem hallják
    Ablak mellett elsuhanni
    Gyors lován a tél királyát.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Sárosi Gyula: Télen

    Szebb virágit átaladta
    Az utósó éjszakán
    Nyár az ősznek, ősz a télnek,
    És ezen rideg kevélynek
    Megfagyának ablakán.

    Kün fehér az útca tére,
    Ben kemence ünnepel:
    Kün diderg az ifjú vére,
    Ben a szánazók neszére
    Fel-fel ébred e kebel:

    Mert amott az én királyném,
    Messze leng az új fagyon; —
    Óh leány, kit úgy imádtam,
    Nyár volt egykor én irántam,
    S most szivedben tél vagyon!

    Forrás: magyar-versek.hu