Hogy búsan a vonatra szálltam,
lenn volt az éji szürkület,
és a sötét mezőkre nézve,
szóltam: „Mi rossz tenélküled.”
Nappal van… A vasút a rétet
ujjongó kedvvel futja át,
friss illat árad messze-messze,
körül virágzó tarkaság.
A szélbe kék virágok ingnak,
s én tőlük félve kérdezem:
„Kék lányszemek, kéklő virágok,
felkelt-e már hű kedvesem?”
A kék virágok integetnek:
„Most kel fel épp hű kedvesed,
rád gondol és a szíve úgy fáj,
szemei könnytől nedvesek!”
Forrás: Szeretem a verseket
iszapba fúrt fejű
részeg fatörzs
fuldoklik a vízben
távoli templomtorony
szólítja meg a csöndet
félénk alázattal
kutatom arcod melegét
te csillagokat szimatolsz
az estben: belénk szivárgó
szerelmes szavakat
fáradt hullámok
loccsannak a partnak
– tenyerem álma vagy…
Forrás: Lélektől lélekig
Én megtanultam fű-nyelven beszélni
és fákkal szólni zúzott ég alatt,
és megismertem hangtalan sírásuk,
mikor fájdalmuk némán felfakadt.
De mondják-e a füvek szélben, este,
mondják-e egymásnak: kedvesem.
És tudják-e az örökké parázslót
kimondani, e szót, hogy: szeretem?
Forrás: Lélektől lélekig
Mikor önmagamnak is nehéz
elviselnem magam, és
arra vágyom, hogy
valahol máshol legyek,
– csak én, egyedül,
csend vegyen körül,
és a tiszta,
szabad természet –
arra gondolok, hogy
egy dombon ülve,
lehunyt szemmel
tartom arcom
a lemenő Nap
melegébe, és ahogy
gyengül fénye,
úgy halványul testem,
míg végül eltűnök,
csak lelkem izzik
még egy röpke
pillanatig a levegőben.
Forrás: Lélektől lélekig
Erdő füvén fekszem hanyatt.
Jő lábhegyen az alkonyat.
Zsong, zsong a csend mély mámora.
Lebben az Isten fátyola.
A csend az ő szívén terem.
A csend az örök Szerelem,
A Lélek a vizek felett:
Egyetlen, áldott Felelet.
Ó mindent, mindent értek én,
Mióta ez a csend enyém.
Szívet nyit rám minden titok,
És mindenek nyelvén tudok.
Azóta hozzám szólanak
A füvek, fák és madarak.
Barátaim az állatok,
Zengnek a színek, illatok.
És mind oly boldogok vagyunk,
Hogy testvér-szóval szólhatunk.
Ó érteni, megérteni:
Mily édes, milyen isteni!
Megrezzen most egy vén csalán
Távol harangszó mély dalán,
Mely messze zsongja lombon át
Az esteli Úrangyalát.
Elhallgat minden itt körül,
Megáll a gyík, a szél elül,
És – mindnyájunkért egymagán –
Ávéba kezd a csalogány.
Forrás: Lélektől lélekig
Édes, édes most a nap,
bor van benn, vagy méz?
első csókban nyár és ősz
kéken összenéz.
Mámoros a levegő,
lenge tánc a fény,
senki sincs ki ellenáll,
hősebb legyek én?
S vajon hősebb aki sír?
jobb-e aki fáj?
melyik hűség igazabb?
s már felel a táj –
gesztenyéken rőt levél
s második virág,
zsenge bimbók és avar,
bolond a világ?
Te is becsapod szívem
súlyod, bánatod?
mind ledobtad mit a sors
orvul rád rakott
s úgy perdülsz most táncosan
mint kit szél kavar,
álljak? fussak? melyik több?
honnan e zavar?
Új virágzás és gyümölcs
vegyül itt, mohó,
kecskerágó, bodza is
mind csupa bogyó
s mire kóró lesz a zöld
csipkerózsaág
virít majd a csitkenye
kihívó virág,
gúnyos, piros üzenet
mire jön a tél,
csattogó fehér fogától
senki sincs ki fél.
Háry János minden fa,
dicsekvő legény,
messze van még tél és fagy,
hencegjen szegény.
Te is hősködj ma szívem,
hidd a vágy, a nyár
örökké tart, jó kaland,
s mindig útra vár –
s feledd, feledd hogy a vég
mindig síri hó,
ahol annyi vágy után
megpihenni jó.
Forrás: Lélektől lélekig
Ködben ember haladt.
Páncélos hó harsant a súly alatt.
Szakadt a fátyol: hegytetőre ért.
Nap villogtatta bükkcserjén a dért.
Gallyak hóbarlangjába cinke szállt,
fény szédítette s egy napos titok,
s dermedt rügy-csipkerózsikák között
dalolt:
– Nyitni fog, – nyitni fog, – nyitni fog!…
Feje felett
azúr-kék szajkó-toll csillant a fán
s hókristályos lett kalap és kabát:
a rikoltozva rebbenő madár
leverte rá a cifra bükk havát.
S amerre járt:
hegyek ontották rá a napsugárt
s hó-szikra kápráztatta – milliárd!…
Köd várta lent.
A ködbe visszament
s házába tért derült aszkétaként.
Két szemben a csodálkozás kigyúlt:
– Sötét ember, honnan hozol ma fényt?
Forrás: Szeretem a verseket
Még szól a tücsök, de már nem soká,
Átadja csöndes birodalmát.
Oly nesztelenül tűnik el,
Mint szeptember s a hulló levelek.
A katonáit elbocsátja,
Szabadságolja tarka udvarát,
Haldokló nemzetének búcsút int.
Még szól a tücsök sárguló gyepen
És vérbehanyatlott bokrok tövén, –
Hallgatja minden fűszál, falevél:
Csendország bánatos polgárai.
Még szól a tücsök, de már nem soká.
Az éjek hűvösödnek,
Fénybogár se marad
Mindszentekre a temető füvében.
Az országból csupán a címer,
Csendország címere: a csillagok.
Isten veled, lantos-fejedelem!
Dalok királya, de már vége annak,
Elmúlott tőlem a királyság,
Ki tudja, hol lel a jövő tavasz?
Forrás: Lélektől lélekig
Állottam a völgy fenekén,
szédületes sziklák szorosán,
és néztem a mélyből
az égreszökő magasokba.
Haragoszöld fenyveseken túl
meredek, nagy szürke falak,
tarkahomlokú, roppant sziklaapák
meredeztek elő
idegen magasokba.
Nekem, állónak szűk út szorosán,
bújó völgy sárborított fenekén,
szirtekközi szélben
szólottak a sziklák.
„Mit akarsz köztünk,
por gyermeke, szólj.
Férgek fia, föld unokája,
mit akarsz a magasban,
sártaposó?
Ez itt az erők kőszáli világa,
a keménység kőbirodalma,
ez a sziklavilág.
Itt semmi sem él,
füvet se, fenyőt se találsz,
ez itt a halál testvérbirodalma.
Itten csak a felhők
bús tábora jár,
csak a förgetegek,
szilajon rohanó szelek ajka dalol
rettentő énekeket,
miket emberi fülnek
meghallani nem jó.
Hangjukra a vér tüze megfagy,
fátyol fut a szemre,
kemény köveken
megcsúszik a láb.
A sziklavilág nem az embereké.
Ez itt az erők kőszáli világa;
férgek fia, sár unokája,
mit akarsz te közöttünk?”
Így szóltak a sziklák.
Felszökve helyemről
felkúsztam a kőmagasokba,
és szívtam az ormi szelet,
s megtelt a szívem
a kemény nagyság,
az égreszökő nagy erők
érzéseivel.
S leszálltam a völgybe,
s hallottam verni völgynek
lágy szíve erét.
És zöld puha pázsit ölén
csörgő kicsi forrás
kristály vize mellől:
az égreszökő magasokba,
a sziklavilágba
úgy néztem föl, mosolyogva.
Forrás: Lélektől lélekig
Rojtos takaróm
csillagai alá rejtelek,
sátram az ég,
súgó szavaid
hallom még
onnan, hol
hegyek tartják
az eget s oly
kékes fehéren
szállnak, ahogy
suhan a bánat,
nevetését hallom még
a szokolyai lánynak
Ezernyi levélről
zúzmara könnyek
halk szerenádja
száll feléd
/szava a Fának/
Elkisér…
Talán jön
új tavasz,
nem lehet
mindig tél
Forrás: Lélektől lélekig
