A kék hegyek csodás vidékén,
Ahol a híres Rip lakott,
Én is kerestem már a kincset,
Én is bolyongva jártam ott.
Mikor a kincset megtaláltam,
A tündér megjelent legott,
Ittam a mámor poharából,
S a bűvös álom elfogott.
Húsz éven át aludtam én is,
Mikor megint fölébredék,
Oly napsugáros volt az erdő,
Oly vadvirágos volt a rét.
A levegő oly izgató volt,
Olyan tavasz volt mindenütt,
S amelyről mindig álmodoztam:
A kincs, a kincs az ott feküdt!
Pazar pompája rám mosolygott,
Néztem mohón és irigyen,
És ráborultam, átkaroltam,
Hogy messze, messze elvigyem…
Nem volt erőm, karom lelankadt,
Éreztem azt, hogy agg vagyok,
Míg a mesék kincsét kerestem,
Az ifjúságom elhagyott.
Míg a mesék kincsét kerestem
A bűvös kék hegyek között,
Sok más, okosabb filozófus
A földi jóért küszködött.
Csak én maradtam bús kalandor,
Kincskereső szegény bolond,
A bűvös-bájos kék hegyekről
Mesét ki álmodozva mond.
Oh, megtaláljuk mind e kincset,
De ragyogása jaj, mit ér,
Mire miénk pompája, fénye,
Kihűlt szívünkben már a vér.
Akkor, mikor keresni kezdtük,
Mikor bennünk kigyúlt a láng:
Valami nagyról és dicsőről,
Valami szentről álmodánk.
Valamiről, mit az utókor
Márványba vés, megénekel…
S mire a kincset megtaláljuk,
Már akkor csak kenyérre kell.
Párizs, 1900
