Szeretek olykor a tükörbe nézni,
A homlokomról elsimul a gond,
És a barázda, mit fehér kezével
A szenvedés halvány tündére vont.
A régi fény megint kigyúl szememben,
S mily káprázat kacérkodik velem:
Itt a tükörben ifjú lettem újra,
Tizennyolc évem újra meglelem.
Találkozunk egy régi, jó baráttal,
Akit nem láttunk évek óta, rég…
Nem ismerünk rá… más, jaj, más az arca,
Az ennen árnyékának látszanék.
De mit a zordon évek ráleheltek,
A köd, arcárul lassan oszladoz,
S szívünkbe minden visszatérő emlék
Egy-egy vonást a múltból visszahoz.
Végül olyannak látjuk, amilyen volt
A rózsaszínű álmok idején,
Mikor az élet csupa biztatás még
És csupa napsugár és csupa fény.
Így látom én is magam a tükörben,
Minden redő arcomról elsimult,
S ott áll előttem büszkén, mosolyogva
Az ifjúság, a bátorság, a múlt!
Igen, az ifjú, a merész, a gyöngéd,
Ki a tükörből most felém ragyog,
Ki csupa tűz és álmodó poézis
És üdeség – az ifjú én vagyok.
Tükör, hazug vagy! Oh, áldott hazugság,
Csodatévő, bűbájos balzsamír!
Hazug tükör, hazudj még többet arról,
Amit a szívem mindig visszasír!
Párizs, 1900
