Ezek a langyos márciusi esték.
A csillagos, szerelmes éjszakák
Eszembe hozzák kék eged, Volosca,
És az olajfák édes illatát.
Oh, szép idők, mikor matrózpipámmal
Ott bandukoltam házaid között,
Mikor csalódott, hányatott szívembe
A Szaharák nyugalma költözött!
Mikor a művelt tenger suttogása
Olasz leányok csókjáról beszélt,
S a levegőben új és ismeretlen
Mámorok kéje áradt szerteszét!
Mikor a parton eltűnődve ültem,
S velem a lomhaságban oly rokon
Kövér, fehér sirályok ringatóztak
Órákon át a zöld hullámokon…
A naplopás e gyönyörű korában,
Mikor alig vert az ütőerem,
Mikor nem tudtam immár, mi az asszony,
S az ölelés, a csók mi fán terem,
Mikor feledtem minden balgaságot,
Amit a lelkem álmodozva szőtt:
Szórakozottan csak megálltam egyszer
A tengerparton egy kis ház előtt.
Két bús karó meredt előtte égnek,
És a karókon szárítókötél,
És a kötélen patyolatruhákat,
Női ruhákat lengetett a szél.
Női ruhákat, csipkés pici inget…
Fehérebb, mint a sirály tolla, mind.
S e tündöklő fehérség tengerében
Két ismerős betű szemembe tűnt.
Szédülni kezdtem, zakatolt a szívem,
Úgy izgatott a nagyszerű talány,
Ki ezt viselni szokta – mint a másik,
Ez is oly szőke, kékszemű a lány?
Mint az a másik, aki messze innen
Viseli selymein e két betűt,
Ez is talált-e oly bolond szerelmest,
Ki visszagondol rája mindenütt?
Mint az a másik, ez is oly kegyetlen,
Ha kedve tartja, ez is oly kacér?
A csókja szintén kábít, részegít-e,
Mikor szívében forrni kezd a vér?…
Mi haszna volt a hosszú, hosszú útnak,
Ha itt is még kísért a drága múlt,
A nagy idő, mikor csókolni tűzzel
A szőke kislány éntőlem tanult?…
Néztem mohón az ismerős betűket.
Az ily látvány bizony nem nagy haszon:
És szégyenkezve súgtam önmagamnak:
„Egy óra múlva hazautazom!”
