Nagy Lajos emlékének
Csöndet parancsoltak rád is a kínok,
s jelesek sorába lefeküdtél.
Becsaptál bennünket: érzem, a sírod
nekem a nehezebb, aki fönt él.
Többé nem ijeszt a jégfehér-színű
klinika s a magány már sose bánt.
Eldajkál már téged, te kisded-szívű,
e föld, e holtunkban kedves anyánk.
Bizony, az érzékek: az ötös szentség
jegyében vetettél igaz betűt.
Hallottad döngeni törtetők lelkét
dobokon, hogy a fül megsiketült.
Tudtad, az atléta-termet, a szív is
elromlik idővel s jön a halál.
Miért hát a kincsek, minek a hír is!
Halálig árva és tiszta valál.
Ez volt a te sorsod. Növendékeknek,
nekünk is bajos, mert visszük igád,
vért amíg bírnak pumpálni a szívek
s nem jegesednek az artériák.
Bölcs öreg, elmentél, nem tudtál élni.
Ne tudj már sírni a virág alatt.
Emléked gyönyörű birtokunk, s védi
vashűség, álkulcsra néma lakat.
,
