Harangszó ver szíven:
mintha bennem zuhogna.
Hol vagy mellőlem? Hiányzol.
Minden Téged kérdez;
ha madár szól,
hol hagytalak? – rámszól.
Milyen messze vagy!
Mindennek arca sírásoddal fordul felém,
s bármit mondhatok,
nem hallom csak a Te hangodat.
Te vagy az el nem ért vidék,
melyet bejárni vágyom,
a hegyentúli ég,
hegyekből kibukkanó tenger,
hajózható láthatárom.
Bezárt szárnyaid
bennem fájnak,
sírásaid
mindenütt elérnek,
fűzfáim alattuk áznak.
Bennem egy hegedű
érintetlenül,
– óvja puha bársony.
Csodafád vagyok,
ha rád gondolok – virágzom.
Mi él, éltet
– Neked virít.
Kristályként bezár
sorsom magába,
s rózsaként kinyit.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
