Székely János: Alkímia

(1950)

Aranyat vassá ront kezem.
Baudelaire

A szürkület megért, és csöndesen leszállott.
Felhők vonulnak át a hűvös éteren.
Hatalmas hajzatuk kibomlik a határon,
és surrog és ragyog, akár az értelem.

Szép őszi alkony ez! Az elmúlás derűje
lobog a kései gyümölcsök bíborán.
A dolguk-végezett lombok alámerülnek,
időben hullva szét, sem későn, sem korán.

A csűrökben tunyán alszik az éltető mag.
Hordókban fő a must. Növekvő gyermekét
ringatja már a nő, s míg vad szelek dobolnak,
a fáradt férfi is elnyúlik fekhelyén.

Hát te mit érleltél, megtörhetetlen lélek?
Szüretek napja ez. Illő, hogy művedet
pogány mód nyújtsad át a Termés Istenének,
ki dúsan látta el két alkotó kezed.

Mit alkottál?
„Nyomán futottam az útnak,
mit senki el nem ért, bár annyi áhított,
s ha szemem végül is arcára tágítottam,
új titkot szült, s tovább, új útra csábított.

Kincseket szórtam el sötét kísérletekre,
most már közel a cél. Tán holnap érem el.
Szerelmesen, sután és ostobán követve
egyre titoktudóbb szférákban énekel.

Fél lénye már enyém: aranyat vassá tenni,
és holnap talán enyém a Teljes Élet!
Megtanulom egész kincsemet visszavenni,
mit vámul rótt reám e bűnös, sok kísérlet.

Igen, közel vagyok! Nagyobb útját bejártam
a tág köröknek, és van már elég vasam.
Holnap (vagy este még) megnyúlik lomha árnyam,
s arannyá bűvölöm elrontott aranyam.

Holnap talán! Addig várj még a számadással!
Az én ajándékom a legtöbb lesz: Tudás.
Addig békülj meg már sötét alkímiámmal,
s önmagam áldozom, a bűnöst és csudást!

Egy napot még, Uram, hogy trónusodhoz öntsem
gyümölcsöt érlelő, hibátlan életem!
Búzát és tiszta bort tennélek majd özönnel,
s gazdag áldásom ül törekvő népemen.

És ha művészetem harcában mégse győzne:
a Teljeset akartam, túl a határokon.
Sújtson bár haragod csontomra és velőmre:
        Én már nem változom.

Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek