Szép szerelmesem, őrizlek magamban holtomig,
akár egy csillag ragyogtál előttem az űrben,
s most itt állok kifosztottan, felettem az éggel,
mely vakon didereg és hullatja rám terheit.
Csillag voltál bizony, mezítelenül fürödtem
hajnali fényeidben s telhetetlen csodáltam
nagy fekete szemeid és a mozdulatokat,
melyek önfeledten mutatták fehér vállaid.
Messze vagy már, s utánad cseng fájdalmam éneke,
nem panaszlón, inkább fennen hivalkodva véled,
aki a jó és rossz fölé emelted életem,
s aki figyelted vergődő szívemet a csöndben.
Forrás: Szívzuhogás
