Sok súlyos álom háborít gyakorta,
amilyen álma senkinek se volt,
és lelkem mint az óriás retorta,
amelyben egykor Isten főztje forrt,
midőn a világ tésztáját sodorta
remekké gyúrva a sötét gomolyt,
hogy bár nem édes, ékes lett e torta,
s díszíti felül a nap és a hold.
Így lelkem új világok vegyedénye,
de zárt edény és szája, csőre nincs;
az én szobámnak nem nyílik redőnye,
az én kincsem elásott, néma kincs,
az én álmom felejtett, régi álom:
saját szívemnek kulcsát nem találom.
Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei
