Bánattól élesült szeme,
egy rezzenést felfog vele:
hogy nő, telik levél, fűszál,
átlát tömör kovakő-falon,
látja a lelket – fuvalom –,
amint a hűlt torkon kiszáll.
Még meg se szólalsz, hallja már
hegy-völgyön túlról a hangodat.
Fülébe ér, amint bogár
lárvája rezzen a föld alatt;
hallja a földöntúli neszt,
mikor a fűszál inni kezd;
moly-állkapocs hogyan reszel
a gyapjuban; s mikor cipel
a hangya, ina hogy szakad
becsületből vitt súly alatt
(felnyög és vékonyan zihál),
hogy zizzen pók lábán a szál,
hogy motyog-sóhajt lárva, báb,
hogy moccan halkan a szárny, a csáp.
Tekintetét élezte kín,
jár-kél a föld ösvényein,
– isten, csavargó, furcsa árny –
vesztett szerelme hűlt nyomán.
Rab Zsuzsa fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
